Morgómedve

Péntek óta nagyon kellemes érzés járja át lelkemet ha azok a levelek jutnak eszembe amelyeket már csütörtök este, de leginkább pénteken kaptam. Milyen levelekről is van szó? Hát kedves, barátságos levelekről amelyekben meghallván a hívó szót nagyrészt bányász és kohász kollégák ajánlottak fel kisebb-nagyobb összegeket hallgatóinknak akik nem akármilyen dologra vállalkoztak. Nem bizony! De nézzük csak, mi is az a nagy dolog.

Ők bizony kedves olvasóim azt vállalták fel, hogy augusztus 1 és 11 között eltolnak egy csillét Selmecbányára közúton, ami testvérek között is úgy 230 kilométer körül van. De a dolog még nem ér itt véget, mert a soproni erdész és fás kollégák viszont egy farönköt tolnak el ugyanoda és az utolsó néhány tíz kilométert a magyar határtól már együtt teszik meg bányászok, kohászok, erdészek mint a selmeci utódkarok képviselői. De ne legyünk igazságtalanok. Az egyik szervező fiatalember például a gépész kar hallgatója és elképzelhető, hogy egyéb karaink képviselői is részt vesznek a csilletolásban ha másképpen nem hát mint barát, vagy barátnő. És ez igy van jól. Bár szigorúan véve a selmeci utódkarok képviselői a miskolci bányászok és kohászok valamint a soproni erdészek, de a hagyományokat ugyanilyen szellemben ápolják egyetemünk többi karának hallgatói is, sőt a dunaújvárosi fiatalok is. Ők is sokat tesznek a hagyományok ápolásáért és büszke vagyok rá, hogy sok jó ismerősöm van Dunaújvárosban is. Hogy mást ne mondjak nemrégiben Egerben a Bányász-Kohász-Erdész találkozó után ugyanúgy pakolták teherautókra a székeket és asztalokat mindhárom tanintézet diákjai, mint ahogy az előző napokban is ha kellett rendezősködtek, ha kellett csak jelenlétükkel tanúsították egyenruháikban a selmeci tradíciókat, összetartozásunkat. Kívülálló nem igazán értheti meg mit jelent egy magamkorabeli egykori diáknak látni fiataljainkat amint büszkén hordják hagyományos egyenruháikat. Főleg ha nem minden nap találkoznak velük mint például én.

Visszatérve a mondanivalóm fősodrához, természetesen egy ilyen csilletoláshoz a lelkesedésen kivül azért szükség van pénzre is. Vannak olyan kiadások amelyeket nem lehet megkerülni. A csillét át kell alakítani, fékkel ellátni többek között, és sok egyéb kiadás is van. Kell valahol aludni is, enni is és hát nem azért mondom, de egy ilyen csilletolást jókedvűen lehet csak végigcsinálni és ehhez a tele gyomor mellett megfelelő seritalok is szükségeltetnek mégpedig jó sok.

Miután azt szerettük volna, hogy ne kelljen garasoskodni az úton, felvállaltam, hogy felhivom az iparban tevékenykedő kollégák figyelmét a csilletolásra és támogatásukat kérem. Csütörtökön délután küldtem el az első leveleket es rá fél órára meg is érkezett az első válasz Székesfehérvérról kohász cimboráktól, hogy küldjünk már 4-5 csekket mert ők magánemberként hozzájárulnának a dologhoz. És innentől kezdve érzem én azt a meghatottságot amiről írásom elején írtam. Mert péntek reggeltől csak jöttek a levelek hogy küldjünk csekket ide is, oda is. Kolléganők és kollégák saját pénzükből tették a felajánlásokat és én minden fillérnek örültem mert azt éreztem ki belőle, hogy mindenkinek fontos ez a kezdeményezés, hogy egy csille és egy rönk ott álljon az egykori Akadémia épületében hirdetve az utódok háláját egykori Alma Materuk iránt.

Tudom sok verítékbe fog kerülni, sok nehézségbe. Esőtől ázott trikókat és nadrágokat látok magam előtt, csapzott fáradt fiatal embereket de tudom ez a fáradtság jóleső fáradtság lesz, mert nekik is fontos a tradíció, a szakmáink szolidaritása. És egyre inkább látom azt is, hogy a hagyományok ápolásában mennyire fontos szerepe van az egyetemi ifjúságnak, és ezért is örülök akciójuknak és ezért is írtam meg levelemet. És a reakció nem maradt, nem marad el mert látom nem csak nekünk fontos, fontos ez mindenkinek aki ebben a szellemben nevelkedett legyen az bármely városban. Elszorult a torkom a meghatottságtól amikor olvastam a leveleket és örültem hogy megint sikerült olyan dolog mellé állnom ami csupa jó érzéssel ajándékozza meg az embert. Mert megható az amikor például kollégák több csekket kérnek. Egyet azért, hogy most a készleteikből befizethessenek egy összeget , aztán egyet azért mert egymás között gyűjtést rendeznek és azt is el kell majd küldeni, aztán még egyet azért mert sokan szabadságon vannak már vagy nyugdíjasok lévén elutaztak és csak szeptemberben lesznek elérhetők így számukra is meglegyen a lehetőség a támogatásra. Hát ilyen érzések uralkodnak el rajtam amikor látom a sok levelet a postafiókomban és olvasom a leveleket. Most látom csak mennyire tökéletes lény is az ember. Milyen jó érzést tud kelteni benne mások segíteni akarása, önzetlensége. Na ezt csinálja utánunk bármely kibernetikai gép (számító gép) a maga gigabájtjaival meg gigaherzeivel. :)