A rövid kis kényszerpihenő után újra itt vagyok. Közben annyi történt, hogy megpróbálkoztam barátkozni a hörcsivel úgy mint régen, éppen csak a tenyeremet tartottam oda, hogy ha akar kicsit felmászhat rá, hát nem mászott fel, hanem jól belém méllyesztette azt a bájos elülső fogacskáit. Hosszas hezitálás után mégiscsak elballagtam egy tetanusz injekcióért. Nem részletezem a dolgot, csupán annyit szűrtem le magamnak, hogy jó lenne ha bajainkkal ki tudnánk húzni az egészségügyi reform végéig.

És akkor folytatnám kazahsztáni élményeimet. Mint korábban írtam, ez egy nemzetközi építőtábor volt. Nemzetközi tőlünk magyaroktól. Azon a pirinyó településen nem sok magyart láttak még, így aztán tényleg érdekesség számba mentünk. Tudni kell, hogy a volt Szovjetunióban a diákság egyrésze nyaranta elutazott ilyen és ehhez hasonló táborokba, ahol 2 hónapon keresztül nagyon keményen dolgoztak. Az ezért kapott fizetésből aztán viszonylag jól elvoltak az év maradék 10 hónapjában amikor az egyetemeken tanultak. A bérezés teljesítményben történt, ezért ők vasárnap is dolgoztak. A különbség abban volt közöttünk, hogy csak egy hónapot dolgoztunk és mi vasárnap pihenhettünk. Fizetést ugyan nem kaptunk, de ebből fedezték a korábbi kijevi és harkovi tartózkodásainkat, valamint a közel 3 hetes -még hátralévő- moszkvai és szentpétervári (akkor még leningrádi) kirándulásaink költségeit.

Mivel teljesítménybérben fizették őket ezért nagyon kemény tempót diktáltak. Reggel pontosan kezdtünk, ebédig végig dolgoztuk az időt, aztán bementünk ebédelni a táborba. Addigra a lányok megfőztek, majd ebéd után újra mentünk ki dolgozni ami úgy délután 5-ig tarthatott emlékeim szerint.

A nyári melegtől szenvedtünk legjobban. Kazahsztánnak ez a vidéke nyáron nagyon meleg, télen hideg és szeles. Szibéria felől nem védik hegyek, a hideg akadálytalanul jut el a kazah vidékre. Napközben a hőmérséklet rendszeresen elérte a 40 fokot árnyékban. Dehát - Rejtő Jenővel szólva - hol volt ott árnyék? A hírek szerint pedig télen nem volt ritka a mínusz 50 fok sem ráadásul egy kis széllel is "megspékelve". Állítólag nem is azért kellett 60 centis falakat raknunk, hogy szakértelem híján ne dőljönek össze ezek az épületek, hanem a hideg ellen is. Úgyhogy mikor egy-egy vödör malterral megindultunk útközben a fejünket kicsit belemártottuk a víztartályba. Meg kicsit pihegtünk aztán mentünk tovább.

Kőműves nem volt velünk. Az egyik végzős srácot elvitték egy 2 hetes tanfolyamra, gondolom a legfontosabb szakmai ismereteket megtanították neki, aztán bele a közepébe. Valahogy nem féltettük a házakat az összedőléstől, talán mert 3 sor (keresztben) téglából raktuk a falat. Volt munkaruhánk is, kiselejtezett szovjet katonai egyenruhák. Kicsit szakadtak voltak ezek a göncök - gondolom ezért lettek kiselejtezve - de azért a nap ellen védtek bennünket. Mikor először beöltöztünk - mit mondjak - élég furán néztünk ki. Nagyapám meglátott volna biztos rögtön dugta volna el az óráját meg a malacokat, tyúkokat.

A táborban úgynevezett "szuhoj zakón" uralkodott ami azt jelentette, hogy tilos volt alkoholt tartani és fogyasztani. Bár lehet, hogy ez sörre nem vonatkozott. Igaz, nem is lehetett kapni. Viszont vonatkozott a falura is. Úgy értem ott sem lehetett vodkát venni és inni. Bár mi egyszer vettünk sört, de már nem emlékszem pontosan milyen körülmények között. Valami rémlik, hogy az egy hónap alatt egyetlenegyszer jött sör a faluba. Valahogy úgy terjedt a híre mint Bacsó Péter híres és legjobb filmjében a Tanú-ban, mikor a falusiak kiabálnak Pelikánnak, hogy "Józsi bácsi, jött hús". Hát itt nem hús jött hanem sör. Mivel ilyen ritka alkalmakhoz nem volt érdemes a kocsmában poharakat tartani, így csak az juthatott hozzá aki vitt magával egy dunsztos (befőttes) üveget is. A helybelieknek ez nem volt probléma, annál inkább nekünk. Végül vettünk gyorsan az egyetlen boltban valami mű méz félét, abból öntöttük ki a földre az élenjáró szovjet tudomány eme nagyszerű találmányát, majd sebtében vízzel kiöblítve még nekünk is jutott egy-egy üveggel a régen látott és ízlelt nedűből.

Visszatérve a munkához, kezdetben tényleg tehénistállókat építettünk, később azonban lakóházat is. Hát ez egy picit megriasztott bennünket, mert hát ha a tehenekre rádől az istálló, hát Istenem, ahol gyalulnak hullik a forgács is, dehát az emberekre mégsem dőlhet rá. De nem sokat foglalkozott ott senki ilyen aggályokkal. Raktuk a falakat ugyanúgy mint ahogy korábban. Vologya barátunk a 2 hetes kőműves gyorstalpalójával magabiztosan írányított bennünket, az ő magabiztossága ránk is ránk ragadt. Időnként néhány ember elment a téglagyárba, kidobált a kemencéből 2-3 teherautónyira való téglát és megint volt mit rakni pár napig. Ez egy nemszeretem munka volt egyébként, mert kesztyűben nem lehetett jól csinálni, ha meg anélkül dobáltuk vitte le a kezünkről a bőrt rendesen. Hát ilyen volt a munka amiért cserébe majdnem 3 hétig kirándulhattunk Moszkvában és Szentpétervárott. És megismerhettem Tányát, a Grúziában élő de ukrán nemzetiségű lánykát, akinek egy évig írogattam a szerelmes leveleket. Hetente úgy kettőt-hármat. De erről majd később.:)