Mint legutóbb utaltam rá, első munkanapunkon az egyetemet látogattuk meg. Ami végülis a legtermészetesebb dolog a világon, hiszen ők szervezték a termelési gyakorlatot. Kicsit meglepett amit láttunk. Nálunk azért az építkezéseknél akkor már sokkal több figyelmet fordítottak a minőségre. A fal nem csak attól volt fal, hogy téglákat raktak egymásra malterba ágyazva, aztán a diákok bevakolták ahogy tudták, aztán megint diákok bekenték festékkel oszt jó napot, ahogy szokták mondani. Mert ott ez volt. Az egyetemnek nem volt pénz építkezésekre, megoldották hát saját erőből. Diákokkal. Hát olyan is volt.
Én jó néhány évig figyelemmel kísérhettem ennek az egyetemnek a sorsát, ritkán volt az amikor kétszer ugyanazon a bejáraton lehetett bemenni. A főbejárat évekig zárva volt az építkezés során, mindig nyitottak egy ideiglenes bejáratot valahol, aztán ha az építkezés odaért nyitottak egy másikat. Korábban megtapasztaltuk már azt az igénytelenséget amely bizonyos területeken jellemző volt a Szovjetunióra, de azért még itt is voltak meglepetések.
Nem akarok nagyon leragadni a szakmai programok mellett, természetesen jutott minden napra. Aztán kora délutántól már szabad program volt. Igyekeztünk jól megismerni Moszkvát, az ottani embereket. Sok élményünk volt ami akkor bosszantott bennünket, de ma már csak nevetve gondol vissza rá az ember.
Ilyen volt például amikor a fiúk egyszer megjöttek a városból és büszkén dicsekedtek azzal, hogy nagyon jó áron sikerült nekik forintot rubelre váltani. Természetesen az utcán. Aztán mikor megnéztem rögtön láttam, hogy ezt bizony elég régen adták már ki, talán a 30-as évek elején ha jól emlékszem. Bár a bankjegyről nem II. Miklós cár, hanem Lenin elvtárs mosolygott vissza ránk, valahogy éreztük, hogy ezért a rubelért itt nem sok mindent adnak. Aztán amikor hazaértünk Magyarországra a fiúk bekeretezették és kiakasztották a kollégiumi szoba falára, mint moszkvai emléket.
Az egyik reggel azzal az örömhírrel leptek meg bennünket a vendéglátók, hogy hamarosan elutazunk 3 napra ide Moszkva közelébe ahol bányajárást szerveztek nekünk. Rögtön felvillanyozódtunk már a gondolatra is, azért egy bányát megnézni a Szovjetunióban érdekes dolog lehet. Eljött a nap, mondták ne hozzunk semmi enni-innivalót, itt van nem messze a szomszédban. Hát ez a szomszédban úgy 300 kilométer lehetett. Ezt megtenni abban az irgalmatlanul kényelmetlen buszban amiről már korábban is írtam, étlen-szomjan, embert próbáló feladat. Mikor délután 5 felé megérkeztünk mér se élők se holtak nem voltunk. Mindenki enni meg inni akart. Bármit, és minél előbb.
Szerencsénk volt. Éppen akkoriban nyílt meg egy étterem ebben a kis bányászvároskában. Kicsit eltéveszthették a mértéket a tervezők mert mind méreteit, mind pedig a belsőépítészeti megoldásait tekintve elment volna ez bizony Moszkvában is. És a konyhája! Hát nem fogja elhinni a kedves Morgómedve olvasó, elsőrendű sertéssülteket ettünk hamisítatlan rósejbnikkel, hozzá egri bikavért kortyolgatva. Szinte tobzódtunk a gyönyörökben. Egymás után rendeltük a fogásokat meg a palack bikavéreket. Természetesen dugig voltunk mire fizetésre került sor. És mindezt megúsztuk pár rubelből. Akkoriban 13 forint volt egy rubel, nem hiszem, hogy fejenként többet fizettünk 7-8 rubelnél. A velünk lévő szovjet kolléga, úgy gondolta megmutatja, hogy ő is legény a gáton, mikor észrevettük mire készül, lenyomtunk még egy-egy adagot, nehogy már éhesen keljen fel az asztaltól. Mi elég jól viseltük ezt az állapotot, hazudnék ha azt mondanám nem nyögdécseltünk meg nem dőltünk le rögtön, őt szegényt viszont nagyon megviselte ez a féktelen zabálás. Azután viszont, hogy vagy kétszer kitámolygott a mellékhelyiségbe ő is kezdett kicsit magához térni.
Másnapra ígérték a bányajárást. Hát abból nem lett semmi. Úgy 9 felé jött valaki, hogy sajnos nincsen még engedély nem mehetünk le. Ha nem, hát nem. Mivel az étterem még zárva volt sört meg sehol másutt nem árultak visszadőltünk még kicsikét aludni. Délben elsétáltunk az étterembe, most már kicsit diétásabbra fogtuk a figurát, megelégedtünk fejenként 2-3 adaggal. A bikavérek számát is csökkentettük. Ebéd után természetesen ismét szundítottunk, de aztán 4 felé felébredve rájöttünk, hogy dög unalmas ez az egész, kéne valami vidám dolgot csinálni.
Egyik cimboránk még aludt, ez adta az ötletet, hogy mivel kéne feldobni ezt az unalmas kora estét. Öreg - mert így hívtuk - kicsit idősebb volt mint mi, ennek megfelelően már kicsit kevesebb humorérzékkel. Néhány nappal a kiruccanásunk előtt vett egy távcsövet. Olyan csőszerűt amilyenekkel a tengerészkapitányok kémlelik a messzi távolt a tengereken. Nem is véletlenül oroszul truba a neve, ami csövet is jelent. Namármost az a néhány nap ami alatt Öreg ezt a trubát már magával hordta elég volt arra, hogy szegényt flusztrálttá tegye. Ugyanis akárhányszor megálltunk Moszkvában, perceken belül hatalmas gyereksereg állta körül, hogy "Gyágya truba" ami valami olyasmit jelentett náluk, hogy adja oda, mert bele akarnak nézni. Eleinte még csak-csak odaadta, később azonban már kevesebb türelemmel viselte ezeket a körülállásokat.
Ez jutott nekünk eszünkbe mikor ránéztünk és már mentünk is ki a házból, hogy összeszedjünk elegendő számú gyereket, akik némi aprópénzért hajlandóak voltak kórusban kiabálni, hogy "Gyágya truba, Gyágya truba". Aztán mikor összegyűlt vagy 20 gyerek intettünk, és ők kiabáltak, mi meg vártunk mikor jelenik meg az Öreg az erkélyen, amire nem is sokáig kellett várni. Egyszer csak kivágódott az ajtó és valóban megjelent gatyában. Aztán mikor látta, hogy nevetésben törünk ki, ő is elmosolyodott, lehozta a trubát és odaadta a gyerekeknek. Azok meg nem is érették igazán a dolgot, hiszen ők nem akartak belenézni, ők csak megszolgálták azt a pár kopejkát.
Így telt el a második nap is, aztán a harmadik napon este vonattal megindultunk Moszkvába. Két embernek nem jutott hálókocsi jegy. Természetes volt, hogy az egyik aki ülve utazik a moszkvai kolléga volt, meg az is, hogy a másik meg én. Mivel én tudtam vele beszélgetni. Igaz, sok beszélgetés nem volt, 8 órát tartott az út, éjszaka volt, megpróbáltunk aludni. Reggelre értünk Moszkvába, kicsit pihentünk aztán mentünk újra a dolgunkra, ha jól emlékszem valami laboratóriumba.
Túl sok érdekes dolog nem esett már meg. Természetesen a szabad időm egyrészét Tányával töltöttem. Kapcsolatunkat az első napokban ugyan a viszontlátás öröme jellemezte később azonban egyre több nézeteltérés és konfliktus támadt közöttünk ami egyre inkább meggyőzte őt is meg engem is, hogy nem igazán egymáshoz valók vagyunk. A nem azonos neveltetés, a különböző kultúrák olyan mértékben hatottak ránk, hogy nem tudtunk úrrá lenni rajtuk. Túl nagy kockázat volt egy ilyen érzelmi kötősésre egy idegen országban jövőt alapozni. Így aztán tulajdonképpen mindketten vártuk azt a napot amikor mi tovább utazunk Leningrádba ő meg hazautazik. És ezzel a dolognak vége lett.
