Olvasom az Origón, hogy lesz majd újra Bambi. Az üdítőital. Hogy még az üveg is ugyanolyan lesz mint régen volt. Biztos sok érdekeset olvashattam volna még ha le nem vették volna közben. Mindig így járok. Minden böngésző indításkor látom kiemelt írásként de nincs időm elolvasni, aztán jönnek a fontosabb dolgok és lejjebb csúszik. Az al-hírek közé. Vannak azonban amik egyszerűen eltűnnek. Így vagyok ezzel is. Hiába keresem a fő lapon nem találom. Na mindegy amit írni akarok úgysem ott van, ennyi meg már nekem elég.:)
Szóval divat a retró és ez alól úgy látszik a Bambi sem kivétel. Nem tudom milyen sikere lesz de gyanítom valahogy úgy leszünk vele mint annyi minden hasonló kezdeményezéssel. Megiszunk majd egy-két üveggel, az elsőt még párás szemmel az emlékek hatása alatt, a másodiknál már megállapítjuk, hogy hát ez elég vacak, és újra nyakaljuk majd befelé a Colákat, Fantákat, Tonikokat és társait. Mert nem véletlenül adnak el ezekből fantasztikus mennyiségeket a világban. Ugyanis finomak és valóban üdítő hatásuk van. Ha nem így lenne már a kutya se venné őket. Elég nagy kínálat van a boltokban belőlük. Persze a nosztalgia nagy úr de nem ennyire. Na - ahogy a vak is megmondta - majd meglátjuk.:)
Egyébként életemnek egy 11 hónapos szakaszában nagyon fontos szerepet játszott a Bambi. Amikor Hódmezővásárhelyen katonáskodtam a földszinten működő zászlóalj kantinban 4-féle dolgot lehetett kapni: Balaton szeletet, piros és sárga Bambit, valamint pálinkát. Utóbbit nem legálisan de H. honvéd mindig tudott adni. Ennek a pálinkának főleg télen lövészetek előtt volt keletje mikor kutya hidegben mentünk a dóci lőtérre és mind a teherautó platóján mind pedig a lőtéren nagyon hideg volt. Ilyenkor tényleg jól esett egy kis lapos üvegben a szíverősítő. H. honvéd egyébként egy században volt velem, ágya nem sokkal volt arrébb mint az enyém a belső építészetileg kissé fogott 76 személyes körletünkben. Arra már nem emlékszem, hogy lett ő a zászlóalj kantinos de kétségtelen, hogy mikor elkezdődött a szabad idő úgy 17 óra tájban levonultunk a földszintre ahol egy szekrényben tárolta ezt a fantasztikus áruválasztékot. Kivéve a pálinkát. Annak tárolása, rejtegetése különös elővigyázatosságot kívánt, nem is tudom hol tartotta, de gyakorlat előtt egy demizsonból mérte. Egyébként mikor egy órás utazás után kiértünk Dócra mindig megállapítottunk, hogy nekünk aztán igazán jól megy a sorunk itt a seregben, mert ezek a szerencsétlen oroszok sátrakban laktak kint hetekig. Télvíz idején. Mínusz 15 fokban. Hát nem semmi lehetett. De mint tudjuk, Szergej f@sza gyerek nem fagy meg. :)
Én egyébként akkor már nem nagyon szerettem a pálinkát. Én igazából gyerekkoromban szerettem. Nagyapámnak volt szőlője. Nem sok, de az legalább három helyen. Itt termett neki egy kevéske bornak való. Kisotúlta, lett egy kevéske bora, amihez aztán adott cukrot meg vizet, így aztán lett bora egész évre. Elég rossz bor volt, más nem szívesen itta, még én sem, így aztán tényleg kitartott neki. A sotúlás után visszamaradt törkölyt meg elvitte Szűcsibe a szeszfőzdébe és lett néhány liter pálinkája is. Másfél literes zöld csatos üvegben tartotta a nagyját, amiből egy félliteres üvegbe öntötte ki azt a mennyiséget ami már a mindennapos reggeli felest biztosította. Megállt klottgatyában a konyhaszekrény előtt, kivette az üveget meg a poharat, töltött magának, megitta, utána harapott pár harapást a kenyérből és kezdődött a nap. Én is korán kelő gyerek voltam, hát gyakran ott sertepertéltem körülötte ilyenkor, hát nekem is adott egy kicsit. Én meg lehúztam és haraptam hozzá a kenyeret is. Így pálinkázgattunk mi az öreggel.
Történt aztán egyszer, hogy nagyanyámon kívül senki nem volt otthon. Elég öreg volt már ő is, nem tarthatta mindig rajtam a szemét. Nekem meg a reggeli pálínka íze ott maradt a számban. Besettenkedtem hát a tiszta szobába és meghúztam a csatos üveget. Aztán kiballagtam, hogy szem előtt legyek. Kis idő múlva újra besettenkedtem, láttam, hogy nem is látszik az előző pár korty, meghúztam hát még egyszer. Ezt megismételtem még vagy kétszer és nem szépítem a dolgot, jól berúgtam. Lehettem vagy öt éves, még nem jártam iskolába. Mikor nagyanyám észrevette már késő volt, én már dűlöngéltem, szemem meg keresztbe állt. De menni még tudtam. Hát erre a képességemre szükség is volt mert nagyanyám úgy gondolta, hogy egyet tehet velem: felöltöztetett és kiküldött a kertbe, hogy sétáljak. Kutya hideg volt, én meg csak mentem előre mintha fejembe vettem volna, hogy amit nem sikerült vitéz honvédeinknek a háború alatt nekem sikerülni fog, én eljutok a Donig. Annyi különbséggel, hogy én a kerítéstől visszafordultam majd a ház végénél megint. Biológiailag magam sem értem miért, de ez a mozgás a szabadban tényleg használt. Mikor anyám megjött busszal Gyöngyösről én már elfogadható állapotban voltam. Nem józan de legalább nem dűlöngéltem. Anyám látta mi a helyzet, innentől már ketten drukkoltak, hogy teljesen kijózanodjak mire apám is megjön a munkából. Ez sikerült is. Miközben apám a konyhaasztalnál kanalazta a borsólevest, mi már úgy mosolyogtunk egymásra mintha nem is lett volna ez a pálinkás kalandunk napközben.
Mikor elkerültem Esztergomba már nem igazán szerettem a pálinkát. Főleg nem reggel. Az egyetemen megint csak keveset ittam. Inkább ha inni kellett akkor konyakot, rumot, kevertet meg ilyesmiket. Úgy szoktam mondani, hogy mikor gyerek voltam szerettem a pálinkát, aztán mióta urbánus életet élek már nem annyira. És ez így igaz.
Hát jól elkanyarodtam ettől a Bambitól, de hát gyakran előfordul ez ebben a Morgóban. Van aki ezért szereti. És hogyan tovább? Érdeklődéssel várjuk ezt a retró bambit.:)
