Van nekem egy rokonom aki most Afganisztánban szolgál. Ő ír mostanában nekem, hogy s mint megy a sora arrafelé. Ami érdekes az az, hogy ő nem a magyar katonai kontingens részeként tartózkodik ott hanem kanadai állampolgárként van ebben a háborús országban. Szülei magyarok, ő már kanadai állampolgár, kint született. Amikor 1973-ban megnősültem gyakran nyaraltak Magyarországon, akkor olyan hat éves lehetett. Nem sok van már neki hátra a nyugdíjig. Én egyébként azt hittem már nyugdíjas, meg is lepődtem, hogy Afganisztánban van. Nyugdíj előtt a fenének sem hiányozna, hogy valami baj érje.
Helikopterrel száll fel időnként, azaz a légierőnél szolgál. Hát nem veszélytelen dolog ez, én soha nem lennék biztos benne, hogy alulról nem küldenek-e fel a tálibok egy rakétát amitől aztán szépen lezuhanna az ember. Elképzelem, hogy egy ember, - egy afgán - fekszik a fűben, egy fűszálat rágcsál, nézi a felhőket amint vonulnak északtól dél felé (vagy fordítva) és egyszer csak bekúszik a képbe egy helikopter. Egy ellenséges helikopter. A rakétakilövő meg ott van az ember mellett. Hát nem egy életbiztosítás lehet.
De úgy látszik őt egyelőre leginkább az zavarja, hogy a táborban oltári büdös van ha a nyitott szennyvíztározó (poo pond) felől fúj a szél és éjszakánként nem lehet rendesen aludni amikor szállnak fel a repülőgépek. Hát elég kellemetlen lehet. Igazán alkalmazkodhatnának a repülők a csendrendelethez, miszerint 22 óra és reggel 6 óra között kéretik nem röpködni. Ott az egész nap tessék akkor háborúzni. Aztán azt is írja, hogy attól sem lehet rendesen aludni, hogy éjszaka kis aknákkal (mortar fire) támadták a tálibok őket bár az aknák kicsit távolabb robbantak a sátruktól. Ez az éjszakai vircsaft zavarhatta a táborvezetést is mert felszállt néhány vadászgép meg helikopter és negyed óra alatt rendet csináltak, lehetett tovább durmolni. Azt is írja, hogy "ma az angol étteremben ettünk, én "curry"-t ettem, nagyon finom volt." Hát az tényleg finom lehetett. Én ugyan még életemben nem ettem, jó lenne egyszer megkóstolni. Mondjuk nem Afganisztánban. Ezek szerint lehet ismerkedni a nemzeti konyhákkal is. Hálaistennek. Legalább napközben jutnak szegények valami gasztronómiai élvezetekhez ha már éjszaka nem lehet aludni a zajtól. Azt is írja, hogy legközelebb lefényképezi az egész századot és elküldi. Hát azt nem biztos, hogy ki merem tenni ide de egy 2001-ben Boszniában készült képét megkockáztatom. Íme az Afganisztánba "szakadt" rokon:
Ez egy nyolc éves kép, sokat nem változott azóta sem. Azért ha visszagondolok 1967-ben mikor Hódmezővásárhelyen katonáskodtam egy ilyen kép miatt biztos a katonai ügyészségen kötök ki, sőt még lehet, hogy akkor is ha csak a géppuskámmal együtt fényképedzkedem le. De ez csak elvi dolog, mert az egy év alatt a laktanyában még fényképezőgépet sem láttam. Ezzel a képpel talán nem sodorom bajba a rokont. Ígérem a mostanában készülő csoportképet a helikopteres századról nem fogom ide kitenni.
Egyébként kicsi a világ. Egyik tanítványom nemrégiben tért vissza Kanadából, újságolta, hogy Edmontonban találkozott egy rokonommal. Természetesen azzal akiről ez az írás is szól. Tényleg kicsi a világ.:)
