Én ezzel a pálpusztaival elég régen kacérkodom. Úgy 3 éve levettem már egyet a hűtőpultról azzal, hogy olyan jól néz ki, hát nem igaz, hogy ezt ne lehessen megenni. Hát nem lehetett. Igaz, eddig az állapotig nem jutott el szegény, mert mikor otthon az illata megcsapta az orrom abban a pillanatban tudtam, hogy én ezt nem fogom megenni. És ha ezt így gondoltam így is lett. Egy laza mozdulattal kidobtam és levittem a szemetet. Az évek teltek-múltak és a múlt szombati nagy bevásárláskor megint szemtől szemben álltam egy gusztusos külsejű pálpusztai sajttal. És megint megkísértett a gondolat, hogy ez nem lehet rossz. Nekem ha evésről van szó a kezem gyorsabban jár mint az eszem, így már a kocsiban is volt a sajtdarabka. Mert ha gondolkodom talán eszembe jut, hogy most legalább egy hétig a vendégségből megmaradt dolgokat fogjuk enni, talán mégsem most van az optimális időpont a pálpusztaival való próbálkozásra. De nem jutott, így volt még több mint egy hete érni a hűtőszekrényben, ami biztos, hogy nem ártott neki, sőt az is lehet, hogy használt. A lényeg, hogy két nappal ezelőtt, kedden, úgy 12 óra tájban úgy éreztem eljött az ideje, hogy megkóstoljam.
Egyébként már előző nap elterveztem, hogy meg fogom kóstolni. Délben elfogyott az utolsó maradék, egy elfuserált báránysült, keddre már, hogy úgy mondjam szabad lett a pálya a pálpusztai előtt. De még mielőtt leírnám az élményt amit nekem ez kis büdös sajt okozott kicsit a múltba kell révednem.
Volt nekem a középiskolában egy bejárós osztálytársam, a Béla. Ő ette mindig ezt a pálpusztait. Mi kollégisták azt a luxust nem engedhettük meg magunknak, hogy tízóraira sajtot együnk, sőt nekünk egyáltalán nem volt tízóraink. Azért mi sem maradtunk éhen mert a bejárósok eleve úgy csomagoltattak otthon, hogy egy falás nekünk is jusson. Kivéve a Béla tízóraiját, mert ebből a kegyetlenül büdös pálpusztaiból nem kért senki. Sőt, egyenesen menekültünk a közeléből. Béla meg élvezte, szabályos üldözési jelenetek játszódtak le. Mi hangosan kiabálva és röhögve rohantunk csapatostól a folyosón meg az osztályban, Béla meg magasra emelt, kellően kicsomagolt sajttal vidáman futott utánunk. Hogy minél nagyobb élményt jelentsen ez ingyencirkusz az iskolának Béla mindig a nagyszünetre időzítette a tízóraizást, amit egy idő után már az egész iskola izgatottan várt. Voltak közöttünk az ingadozók, akik azt hitték aznap már nem lesz olyan büdös a sajt mint előző nap volt, ezért mindig megszagolták, de aztán sajnálattal és utálattal fordultak el azzal, hogy ez ugyanolyan büdös mint eddig volt. Később Béla meglátta az újabb lehetőséget a viccelődésre, és mikor az ember oda dugta az orrát, hogy megszagolja hirtelen hozzá nyomta a sajtot a szaglászó orrához. Igaz ezzel elveszítette a sajtot is mert ezután már neki sem volt kedve tovább enni belőle, de úgy érezte a röhögés ami ezután kitört belőle és a publikumból megérte a dolgot.
Na ilyen előzményei vannak az én pálpusztai iránti vonzalmamnak. Mert azért csak izgatott a dolog. Nem lehet az olyan rossz - gondoltam - csak én vagyok finnyásabb a kelleténél. Ilyen előzmények után érkezett el a pillanat, hogy kibontottam a pálpusztaimat.
(Folytatása következik)
