Kellemesen telt a tegnap este. Igaz, nem borozgatás volt hanem sörözés, de az sem volt rossz. 6-ra mentem, fél 11 volt mire hazaértem, rendesen kitartottam. Persze a fiúk még maradtak, (meg az egy szem lányka is), de hát ők fiatalok, jobban bírják a gyűrődést. Egyébként a sör mellé finom zsíros kenyér volt savanyúsággal. Nekem régen esett már ilyen jól savanyú almapaprika. Szó szerint régen, szerintem több mint 50 éve. Elmesélem.
A kertünk végében lakott egy család, egy nagy család, 9 gyerekkel. Persze nem a mi telkünkön, hanem az ott húzódó utcában, csak akkoriban így mondtuk. A 9 gyerekből néhányan már felnőttek, de voltak olyan korúak is mint én, sőt kisebbek is. Szívesen játszottunk együtt, mi gyerekek. Mi csak ketten voltunk testvérek, örültünk ha többen voltunk.
Ott fordult elő egyszer, hogy vettek egy 5 literes dunsztos üvegnyi savanyú paprikát. Mikor meghozták a boltból éppen a konyhában játszottunk és igen csak megkívántuk ezt az aranysárga, egészségesnek látszó almapaprikát. Persze felbontották, hogy adjanak belőle, mi meg csak tömtük magunkba, úgy kézzel tépdesve minden nélkül azt a finom, húsos savanyú paprikát. Ha jól emlékszem a jó harmadát megettük, arra viszont már nem emlékszem hogy hányan. Ez az emlék jut eszembe minden alkalommal mikor ilyen paprikát látok vagy eszem.
Aztán van még egy emlékem erről a családról. A pectej evés. Mindig így hallottam, leírva soha nem láttam. Most természetesen beírtam a Google-ba és el is olvastam az elejét, hogy jól emlékszem-e. Jól emlékszem. Valóban pectej volt. Ez összekapcsolódott a kisborjú születésével és tényleg összehívtak bennünket gyerekeket és egy teknőből kanalaztuk a meleg túrót ami valami gyanús színű lében úszkált. Körbeültük, aztán tömtük magunkba, majd megfulladtunk. Nagyon sok volt, szerintem nem is tudtuk mindet megenni.
Ez a két emlék jutott eszembe, pedig nem is erről akartam írni. Na mindegy, hamarosan jelentkezem azzal a mondandómmal ami ma jutott eszembe, miközben néztem a "Moszkva nem hisz a könnyeknek" című filmet.
