Na végre, semmi akadálya, hogy elmeséljem mandulaműtétem történetét. Nem túl érdekes a dolog, de annyira kevés elmesélhető élményem maradt már, hogy ezt is meg kell becsülni. Az apropót az adta, hogy a múlt heti szakestélyen felállt egy hallgató, vagy tán már nem is az, nem tudom biztosan, szóval felállt V. Gabi, hogy ő sörimpotenciát kíván bejelenteni, mert mandulaműtéten esett át. A sörimpotencia azt jelenti, hogy nem a szakestély hivatalos italát a sört szeretné fogyasztani, hanem valami mást. És ennek az az oka, ahogy én elég messziről hallottam, hogy nemrégiben kivették a manduláját és a doktornő azzal engedte el, hogy kíméli magát. Persze a felmentést megkapta és gondolom borozgatott a szakest hátralévő részében.
Én viszont ezt hallván hátradőltem és visszaemlékeztem arra az 1992-es évre amikor 43 évesen nekem is meg kellett válnom garatmanduláimtól. 43 éves kor nem egy ideális kor a mandulakivételre, ezt a saját bőrömön is megtapasztaltam. Persze nem önként jelentkeztem a műtétre, egy orr-fül-gégész orvos javasolta mikor alaposabban megnyomkodta egy spatulával a régóta begyulladt manduláimat. Miután némi hezitálás után beleegyezően bólintottam kezembe nyomott egy csomó Maripen receptet, hogy ezeket szedjem be és azután jelentkezzem nála. De már fogkefével és pizsamával. Így is történt, beszedtem a Maripent és bevonultam a kórházba. Aztán ha jól emlékszem másnap meg is történt a dolog.
A műtét nem volt nagyon kellemetlen, azonban miután elmúlt az érzéstelenítő hatása annál inkább. Én még ilyent nem láttam, hogy van egy seb az emberen és napok múltával sem múlik a fájdalom. 14 napig voltam a kórházban, a 10. napig szinte semmi változást nem tapasztaltam. Utána viszont rohamosan javult az állapotom. De kanyarodjunk még vissza egy kicsit a műtét utáni napokra. Mint írtam eléggé megszenvedtem, ezzel szemben velem egy napon műtöttek egy 6 éves kis srácot, ő már másnap reggel úgy rohangált a folyosón mintha csak látogatóba jött volna. Én meg szenvedtem. Leginkább hintázni "szerettem" az ágy szélén, ami azt jelentette, hogy ültem és ütemesen előre és hátra hajlongtam. Valahogy így kisebb fájdalmam volt. Mikor a takarítónő először meglátott megkérdezte, hogy tudok-e imádkozna ha ő közben felmossa a követ? Megnyugtattam, hogy takarítson nyugodtan, egyébként is katolikus vagyok. Enni nem sokat ettem, az első napokban csak levest meg a reggelire adott zsemlét, mert erre azt mondták, hogy ez fontos mert ez tartja karban a sebet. Nem így mondták de bennem valahogy így maradt meg. Gondolom a zsemle távolított el a sebről ezt-azt. Így teltek a napjaim, kevés evéssel, több ivással valamint reggeli hajlongásokkal. Az ébredés után volt ugyanis a legrosszabb.
Így jött el a vasárnap mikor is az egyik barátom jött látogatóba. Ez a barátom az én fajtám, szeret jókat enni és ez meg is látszik rajta. Meg a feleségén is. Időnként mikor egymásnál vendégeskedünk csupa ételkülönlegességgel lepjük meg a másikat. No ez a cimbora érkezett meg feleségestől és egy kis tálban gyönyörű szép rántottmáj szeleteket hoztak petrezselymes burgonyával és kovászos uborkával. Mikor megláttam az agyam kikapcsolt, helyesebben csak az evést koordináló félteke maradt aktív és én rávetettem magam a májra és a krumplira és csak tömtem magamba, hogy majd' megfulladtam és nem is éreztem a fájdalmat, a gyomrom felől érkező üzeneteket annál inkább, a garatom elzsibbadhatott a szokatlan dörzsölő hatástól, de nem érdekelt semmi csak egy volt fontos: a gyomrom minél előbb megteljen és a jóllakottság érzése töltsön el. Ami természetesen be is következett mire megettem az egészet. És én akkor olyan boldog voltam, még a garatomat sem éreztem. Ami persze egy idő után "jelzett" de nem érdekelt a fájdalom, mert erősebb volt az a gyönyör amit nekem ez a tálkányi rántott máj és petrezselymes krumpli akkor okozott.
Hogy a sebgyógyulást mennyire befolyásolta nem tudom, de rosszabb nem lett, az orvos sem kérdezte meg másnap, hogy mit ettem az előző nap. Aztán hazaüzentem, hogy a kompótokat meg krémeseket is hozhatják nyugodtan, de feltétlen hozzanak valami rendesebb ennivalót is, például rántott húst meg ilyesmit. Szívesen írnám le, hogy innentől rohamosabb javulás vett erőt rajtam de sajnos nem így volt. Reggelente tovább "hintáztam" az ágy szélén, de legalább már éhes nem voltam. Aztán úgy a 10. nap tájékán hirtelen csökkent a fájdalom, és egyre jóízűbben és vidámabban fogyasztottam el mindent amit elém raktak. És ez már otthonra is vonatkozott. Ez az én mandulaműtétem története.
Gábor egyébként arról is nevezetes, hogy mikor elsős volt balekfeladatként azt a feladatot kapta, hogy tanítson meg engem kosarazni. Ami nem kis feladat lett volna, de szerencsére azok sem gondolták komolyan akik kiadták, így aztán kosarazgattunk egy negyed órát , ezt megfelelően dokumentáltuk és ezzel a feladat meg volt oldva. Egy másik érdekessége volt a szakestélynek, hogy az elnök mellett helyet foglaló Majordomus (Háznagy) szintén hasonló feladatot kapott annak idején, vele is kosaraztam. Akkoriban az volt a sláger. Hiába, nem lehet mindig palacsintahegyeket pusztítani. Mindketten sokra vitték a hagyományok ápolásában és a közösségi munkában. Őrülök neki és büszke vagyok rájuk. Egyébként tanítottam is őket, gondolom mindnyájunk megelégedésére.
