Legutóbb írtam arról, hogy Hajdúszoboszlón egy panzióban éjszakáztunk a fiammal és a reggeli svédasztalos rendszerben volt. Akkor nem írtam le, de ennek a reggelinek volt egy kellemetlen mellékzöngéje is. Elmesélem.
Mikor mi lementünk reggelizni már egy népes ukrán csoport javában reggelizett. Nők és férfiak, valamint gyerekek is. A panzióban két helyiség szolgált étkezésre, mi a kisebben ültünk le, ahol a tálcák is voltak. Melyeken a mi megérkezésünkkor már - finoman szólva - meglehetősen visszafogott volt a kínálat. Annyira, hogy a fiam nem is nagyon talált magának ennivalót. Én igénytelenebb vagyok, én azért nem maradtam éhen. Tulajdonképpen már alig volt valami a tálcákon. Aztán ahogy eszegettünk egyre gyakrabban fordult elő, hogy a másik teremből át-át jöttek a vendégek, hogy szednek még valamit, de már nem sok minden volt, gyakorlatilag csalódott arccal, üres tányérokkal kullogtak vissza a másik terembe. Nekünk viszont az ott sertepertélő pincér többször felajánlotta, hogy hoz még ki a konyhából pótlást ha kérünk még valamit. Amit mi köszöntük szépen de nem kértünk. Nem elvből, én jóllaktam a maradékokkal, Péter meg nem egy nagy étkű gyerek, morgott ugyan, de megelégedett ő is azzal ami maradt.
A pincér ugyan nem mondta, de magam is rájöttem mi történhetett. Valószínűleg a vendégek egy része, lehet, hogy csak egy kettő, nem úgy viselkedhetett ahogy ilyen svédasztalos vendéglátásnál szokás, viszont a pincér az egész társaságot büntette, azzal, hogy nem pótolta a tálcák tartalmát. Minket viszont biztosított arról, hogy mi más kategória vagyunk, nekünk szívesen hozna ki pótlást a konyhából. Természetesen ezek után végképp szó sem lehetett a dologról, a szégyentől egy falat nem ment volna le a torkomon. Amely szégyen akkor érte el a csúcspontját amikor egy 14 év körüli fiúcska szaladt át lelkesen a tányérjával a szomszéd teremből hogy szed még valami finomságot és megláttam a csalódott arcát. Na ekkor tényleg elröstelltem magam.
Szeretném ha senki nem gondolná, hogy akkor nekem el kellett volna mondanom a véleményemet, ha már annyira szégyelltem magam. Semmi nem történt volna. A pincér mindenféle rosszat mondott volna rájuk, én meg nem tudtam volna bizonyítani az ellenkezőjét, tehát én maradtam volna alul. Ők meg továbbra is éhen. Így aztán nagyon gyorsan befejeztük a reggelit és felmentünk a szobánkba, alaposan megbeszélve a látottakat.
Epilógusként azért elmondhatom, hogy ma már ilyesmit nem lehet büntetlenül elkövetni. A világ az Internetnek köszönhetően kinyílt, bárki megírhatja tapasztalatait, akár név nélkül is. Ukrajnában is. Aki olvassa az messziről el fogja kerülni ezt a panziót. És jól is teszi. Mert szóvá lehet tenni ha valakit illetlen viselkedésen kapunk. De ártatlan embereket megalázni nem szabad. Főleg nem gyerekeket. Ha valaki svédasztalos reggeli mellett teszi le a voksát, vállalja fel, hogy lesz olyan aki a tízórait is a panzióból viszi. Mint ahogy ha valaki vizsgáztatásra a feleletválasztós módszert (totó) választja ne lepődjön meg ha "telitalálatos" zárthelyi dolgozatok is lesznek. Legközelebb erről írok majd.
