Az egyik alkalommal, lehetett úgy dél körül, egy teherautó kanyarodott hatalmas lendülettel a ház elé, ahol serényen szorgoskodtunk, hogy kezünk nyomán egy szép és tágas tehénistálló nőjjön ki a homokos kazah földből. "Fiúk! Magyarok vagytok"? -kérdezte szinte teljesen akcentus nélkül. "Hát persze"- feleltük mi csodálkozva. És elkezdődött a beszélgetés köztünk és egy középkorú ukrán sofőr között, mondhatni teljesen hibátlan magyarsággal. Csodálkoztunk is nagyon, nem gondoltuk volna, hogy itt 4000 kilométerre Magyarországtól magyarul beszélő valakit találunk.
Mint a beszélgetésből kiderült, a háború alatt egy magyar katonatiszt - az akkor 15 éves árva fiút - elvitte haza a birtokára, aki ott élt és dolgozott, és úgy megszerette mintha a saját fia lett volna. A fiú is jól érezte magát, szépen megtanult magyarul. Már udvarolgatott amikor odaértek az oroszok és hazazsuppolták Ukrajnába. Mint mondta nem szívesen jött haza, de nem tehetett mást, jönnie kellett. Ukrajnában később családot alapított, gyerekei születtek. Egy időben a Szovjetunióban nagy letelepedési pénzeket fizettek ha valaki hajlandó volt elköltözni például Kazahsztánba ahol a népesség gyér volt, de szerették volna benépesíteni. Felkerekedtek hát ők is, a meleg jó éghajlatú Ukrajnát otthagyták, hogy a zord, télen szeles és hideg, nyáron meg forró Kazahsztánban telepedjenek le. Itt ő sofőrként dolgozott az állami gazdaságban, felesége tanítónő volt a helyi iskolában.
Meg is hívott bennünket vasárnapra egy kis beszélgetésre. Vodkát ekkor sem ihattunk, de kaptunk finom teát nagyon édes varényével azaz lekvárral. A lekvárt persze nem tettük bele a teába, hanem kiskanállal eszegettük és az émelyítő édes ízt a teával öblítettük le. Nagyon finom dolog így teázgatni, ajánlom próbálják ki a kedves Morgómedve olvasók is. Így tettünk aztán még a keleti édességgel a halvával is, valamint a jellegzetes orosz finomsággal a konfetikkel is, amik tulajdonképpen apró csokidarabkák. Teázgattunk, beszélgettünk. Jól elment a délelőtt, csak ebédre mentünk haza. Ekkor tudtuk meg azt is amire már korábban utaltam, hogy a feleség havi bére tanítónőként 70 rubel. Pont annyi amennyiért én a Kijev márkájú fényképezőgépemet vettem a helyi boltban. Hát most mit mondjak? Nem volt sok ez a 70 rubel, akárhogy is nézzük. 2 rubel volt egy kiló hús, ha volt. De többnyire nem volt. Sajnos több áru árára már nem emlékszem, butaságot meg nem szeretnék írni. Hát így esett meg velünk 1971 nyarán, hogy az anyanyelvünkön beszélgethettünk egy helyi lakossal Kazahsztánban, egy világ végén lévő eldugott településen.:)
