Végre eljött a várva várt nap. Ugyan a tehénistállók mindegyike még nem készült el, de nem is vonultunk le teljesen a terepről. Ukrán barátaink a magyar Sz. Jóskával maradtak még egy hónapot.
Hát nem bántuk a dolgot. Jó meleg volt, dolgoztunk is keményen, jó volt magunk mögött hagyni az árnyékban is negyven fokos Kazahsztánt. Egy szép napon aztán autóbuszok álltak meg a tábor előtt. Azok a jellegzetes, formátlan, minden dizájnt nélkülöző szörnyűségek, amik teljesítették ugyan az amit egy autóbusztól elvártak, vagyis képesek voltak embereket szállítani, azonban nagyon kényelmetlenek voltak. Mikor néhány héttel előtte a kolhoz vezetése megmutatta a fél borsod megyényi területét, a rossz földutakon csak dobált bennünket, alig bírtunk megmaradni az üléseken. A korábban leülepedett por meg vidáman emelkedett a levegőbe, hogy ellepje az erre az alkalomra felvett - ha nem is ünneplő de jobbfajta - ruháinkat.
Aztán ezek a buszok még egy dologra is alkalmasak voltak: elég magas építésűek voltak, hogy alatta legyen elegendő hely mondjuk egy koporsónak és néhány koszorúnak is. Nem egy temetésen vettem részt ahol hátul betolták a koporsót, mellé néhány koszorút, aztán felültünk az autóbuszra és elbuszoztunk a külvárosban lévő temetőbe. Ez a távolság Moszkva esetében lehetett 40-50 kilométer is.
Ezen kis kitérő után térjünk vissza a tábor bejáratához ahol már nagyban folyt a búcsúzkodás. Tényleg megkedveltük ezeket az ukrán lányokat és fiúkat, nehéz volt a búcsú. Eljöttek a kis barátnőim is, szégyenlősen dugdosták a hátuk mögött a virágot. Ott voltak sokan a faluból is, gondolom a koncertbeli szereplésünk mély nyomokat hagyhatott bennük. Mikor elindult a busz lelkesen integettek a busz után, természetesen mi sem maradtunk adósuk az integetéssel.
Néhány száz kilométer buszozás után megérkeztünk egy Rudnij nevű városkába ahol megmutatták nekünk a város határában található külfejtést. Nekem mint bányász hallgatónak természetesen bepárásodott a szemem. Itt találkoztunk újra azokkal a társainkkal akikkel együtt indultunk el Miskolcról egy hónappal korábban. Boldogan öleltük meg egymást, lebarnulva, megemberesedve csapkodtuk egymás hátát. Innentől már együtt utaztunk el Kusztanájba a megyeszékhelyre, ahol rövid kis bevásárlás után elfoglaltuk helyünket a Kusztanáj-Moszkva vonaton.
Kicsit komfortosabb utazás volt mint idefelé, itt már csak 4 személyes fülkék voltak. Jóformán el sem foglaltuk helyeinket egy előőrs már fel is derítette a büfé kocsit. Megállapítottuk, hogy van sör, igaz nem túl sok de talán nekünk elég lesz egy darabig. Nem kevés udvarlásba telt amíg megszereztük a büfé kocsi készletének egy részét, persze ez csak a sörre vonatkozott, a káposztalevesre már nem tartottunk igényt. Persze ezen a vonalon nem túl gyakori a külföldi, különösen nem az a korosztály mint a miénk volt, így hamar találtunk barátokat. Én például a büfékocsi 18 év körüli kis mindenesét, aki szivesen töltötte idejét a kupénkban. A három másik társam ilyenkor a szomszédos kupékban vendégeskedett, mondanom sem kell nem kevés morgással vették tudomásul, hogy én már megint összebarátkoztam valakivel. Kissé türelmetlenül várták a kényszer vendégségben mikor suhan el a folyosón Nyinocska, a barátkozásra hajlamos kis cseljábinszki lány. Hát én sem voltam a jó elrontója, így aztán elég sok időt töltöttünk el barátkozással, mert barátkozni jó. Igaz, elég nyugtalan volt, mindig attól tartott, hogy jön a főnöke és megtalálja, ilyenkor pillanatok alatt kiszabadította magát és mint a mókus a fán, már mászott is fel az ajtó felett lévő bemélyedésbe ahol normálisan az alváshoz szükséges kellékeket tartották, úgymint párnákat, plédeket meg ilyesmiket. Mikor megnyugodott lemászott és ott folytattuk ahol abba hagytuk. Illetve teljesen ott nem tudtuk, ennek okait most nem részletezném de a pubertáson túl lévő olvasóim bizonyára kitalálják. Persze túl nagy dolgokra ne gondoljunk, vegyük figyelembe, hogy 1971-et írtunk, a szocialista erkölcs nem engedte túl lazára a mi erkölcseinket sem. És a körülmények sem voltak olyanok amik lehetővé tettek volna nagyobb lélegzetű dolgokat de azért annyit mondhatok, jól el voltunk. Aztán Cseljábinszkban leszállt és csak Moszkvában fedeztem fel egyik zsebemben egy kis cetlit amire csupán annyi volt írva, hogy szeretlek. Mit mondjak? Jól esett és valahol én is szeretettel gondoltam erre a kedves lányra aki megajándékozott szerelmével ezen a néhány száz kilométeres úton. Még ha nagy szerelmet nem is éreztem iránta. Közben a vonat ment és 3 nap után megérkeztünk Moszkva egyik pályaudvarára, majd egy kollégiumba, ahol a szállásunk volt. Boldogan foglaltuk el szobáinkat, kicsit szétcsaptunk a csótányok között akik nem örültek annak, hogy most már velünk kell megosztaniuk eddigi birodalmukat. Kinyitottam bőröndömet, és mit látnak szemeim? A bőrönd sarkában szépen beágyazva a cuccaim között ott lapult 2 megtermett tégla. Ezek a gazemberek nem felcipeltettek velem 2 téglát Moszkvába? Persze jót röhögtünk a dolgon és végigdobva magunkat az ágyon bizakodással tekintettünk a jövőbe. :)
