Banánhegyek vannak a Cora-ban. Mályiból hazafelé jövet ugrottam be egy kis grillcsirkét venni ebédre, meg hát ha már ott voltam megnéztem a halast is, nem volna-e egy kis sózott hering. Volt hálistennek. Vettem is kettőt. Egyet megettem ma vacsorára egyet meg holnap ebédre fogok. Úgy tűnik társaim is lesznek rá, de majd talán elmondom kiket várok. Mondja az asszonyka a halas részlegnél, hogy ketten vagyunk akik ezt szoktuk venni. Igazán rendes a Cora-tól ez a gondoskodás, megérdemlik, hogy másodszor is leírjam a nevüket. A másik már nem a főnök hanem valaki más. Régebben talán azért volt mindig mert a főnök is szerette. De úgy hallottam változások voltak ezen a poszton, így aztán nem biztos, hogy ő a másik. Na mindegy, nem is ez a lényeg. Fő, hogy időnként még van. Egyébként erről a sós heringről írtam már néhányszor, itt olvasható róla: Hering és makréla Egy újabb ínyencség: a füstölt makréla Varrás helyett mégiscsak vacsora Enni jó...
Egyébként Morzsi jól van. Azután, hogy megérkeztem jött ő is, a szokásos simogatás és nyalogatás után előkerült egy szál lecsókolbász is, amit két részletben meg is kapott. Érdekes, még mindig hazaviszi. Direkt olyan darabot törtem le, hogy "szállítható" legyen és már indult is vele. Néhány méter után megfordult, hogy mit szólok hozzá? Mikor mosolyogva intek neki, hogy viheti akkor már tempósabban fut szájában a kolbásszal hazafelé. Gondolom a "gyereknek" vihette.
Visszatérve a Corához, a zöldséges részlegnél banánhegyek tornyosultak, 129 forintért dobálták az ember után. És nem is az a fajta amit gyorsan meg kell enni mert már így is erjed. Ez még néhány napig a hűtőben simán elvan. Én egyébként is azt szeretem ami már egy kicsit megfeketedett mert az az igazán édes. A friss banán nekem egy kicsit tök ízű. Vettem is gyorsan vagy két és fél kilót. Aztán megnéztem a szőlőt is, hát az még mindig jó drága. A "hitványabbat" 270 forintért adták, a chilleit meg 360 forintért. Hát idén bizony jó drága a szőlő, nem is ettem még sokat. Anyagilag éppen megengedhetném magamnak, de sajnálok annyi pénzt kiadni érte. Az ember ebben a korban már érzi mi mennyit ér, miben mennyi munka van, hát ahhoz képest ez sok, itt kérem valakik indokolatlanul nagy haszonra tesznek szert. Hát ezért nem veszek 300 forintos szőlőket. Inkább nem eszem. Eszem a 129 forintos banánt, ki tudja honnan. Lehet, hogy Dél-Amerikából. Bár ilyenkor az is az ember eszébe jut, hogy meg van bolondulva a világ, a dél-amerikai banán 129 forint, a szőlő (igaz import) meg 270 meg 360. De hát hol van az itthon megtermelt szőlő? Talán a piacon, bár most azt sem tudom hol van Miskolcon piac, mert a régit felújították. De lehet, hogy ott sem sokkal olcsóbb, mert a hazai termelők is mehetnek az áruházláncok árai után.
Egyébként nekem is volt szőlőm Mályiban. Mikor megvettem a telket egy helybeli ember nyírta a füvemet és metszette a szőlőmet. Ami egy lugas volt a ház oldalában, és amiből már csak - szakértelem híján - a levelek maradtak, szőlő nagyon kevés van rajta. Az is mindig elpusztul permetezés meg gondozás híján. Nem értek én az ilyesmihez. Gy. bácsitól meg rég elváltak már az útjaink. Így aztán kicsit megmetszem tavasszal, éppen csak érzés alapján, és örülök az árnyéknak amit a meleg nyári napokon ad. Időnként felfolyik a kerítés melletti 15 méteres fenyőfára is, ilyenkor a mókusok is szívesen megkóstolják az érő szőlőt. :)
Azért jártak rám jobb idők is szőlő ügyben. Otthon a nagy portánkon volt néhány sor szőlő is. Apám nagy gonddal gondozgatta azzal, hogy jó lesz a gyerekeknek meg az unokáknak. Jó is volt. Bár néha azért bűnös gondolataim is voltak ezzel a szőlővel kapcsolatban. Elmondom mikor.
1973-ban nősültem, kocsi még nem volt. Miskolcon laktunk de azért havonta egyszer hazautaztunk anyámékhoz. Vonattal és busszal. Szombaton mentünk, vasárnap jöttünk. Ilyenkor anyám jócskán pakolt, hogy Miskolcon se haljunk éhen, apám meg egy nagy táskát - akkor úgy mondtuk, hogy sportszatyrot - rakott meg hazai szőlővel. Finom édes, fehér meg piros szőlővel. Mi általában vasárnap ebéd után indultunk haza. Felszálltunk a falumban a buszra, elmentünk a közeli Selypig. Onnan vonattal a 10 kilométerre lévő Hatvanig. Na itt volt 2 óránk a miskolci vonat indulásáig. Mi meg soha nem maradtunk a fenekünkön az állomáson hanem a sok cuccal elindultunk be a városba kicsit körülnézni. Ami úgy nagyjából egy kilométer oda, egy meg vissza. Át a Zagyva hídján. Na visszafelé jövet itt gondoltam én néha arra, hogy bele kellene dobálni az egészet a Zagyvába, mert már nagyon nehéz volt. De nem csak nehéz, hanem a sok cipeléstől már össze is tört, a táska alján jelentős mennyiségű must gyűlt már össze. De természetesen nem dobáltuk a Zagyvába, hanem hősiesen cipeltük vissza az állomásra, hogy aztán Miskolcon szőlőt együnk reggel, szőlőt együnk délben, sőt este is, mert erjedni kezdett meg rothadni. Ezek után már naná, hogy nem akartuk kidobni ha már ennyit szenvedtünk vele. Úgyhogy szőlőt ettünk szőlővel.
4 évig tartott ez a cipekedés akkor aztán 1977-ben megvettük életem első trabantját. Aztán a 31 év alatt volt még három, és ez a korszak zárult le idén júniusában. De ezt már a Morgómedve olvasói is figyelemmel kísérhették.:)
