Elnézem ezt a géppuskát itt az előző rész végén, hát igen férfias jószág. Nem akarok nagyon szerénytelen lenni, de illik hozzám akárhogy is nézzük. Mert én azért egy férfias jelenség vagyok, minek is tagadnám. :) Nyilván ebből indulhattam ki 1967. szeptember 2-án reggel is, amikor az első hódmezővásárhelyen töltött éjszakám után megkérdezték, hogy ki akar géppuskás lenni? Én előttem meg felsejlettek a polgárháborúról szóló szovjet filmek, amikor Csapajev harcosai aprították a fehéreket a Maxim géppuskájukkal mint a répát és akkor és ott ez momentán jó ötletnek látszott. Később mikor cipelni kellett már nem annyira. Valamit levont még a férfias megjelenésemből, hogy úgy húztam fáradtan magam után ezt a géppuskát mint idősebb hölgyek a kerekes kocsijukat egy-egy nagyobb bevásárlás után, kezemben az ominózus sportszatyorral, fejemen a nyári sapkával. Ami azért volt érdekes mert még a rettenhetetlen N. őrnagy is acélsisakban pompázott. Tudvalevő volt, hogy mind a nyári - mind pedig a téli sapka sokkal kényelmesebb viseletet jelentett mint az ormótlan acélsisak. Nekem meg olyan sem volt, mivel azt is időben ellopták a többi cuccommal együtt. Szolgálatba készülve ugyan mindig tudtam kölcsönkérni azt ami kellett, de egy gyakorlaton ezt nem lehetett megcsinálni, akkor még a szakácsok is beöltöztek és kivonultak. Tehát kétségtelen kitűntem a marcona harcosok közül kissé szokatlan megjelenésemmel. Egyébként azzal, hogy nem volt sátorlapom kimondottan jól jártam, ugyanis akiknek volt éjszaka majd' megfagytak a sátrakban én meg odafeküdtem a tűz mellé és csak időnként meg kellett fordulnom. Az őrök is ott melegedtek, így gondoskodtak arról, hogy a tűz soha ne aludjon ki. Egyébként sem alhattunk sokáig, 4 felé már talpon voltunk, és elkezdődött az utolsó nap.
Kezdetben sokat ábrándoztunk arról, hogy lefújják a gyakorlatot azzal, hogy ilyen időben nem lehet szabadban háborúzni, de természetesen nem fújták le. Éjszaka ha felébredtünk első gondolatunk már nem ez volt hanem az, hogy talán tényleg megérkezik a téli ruhanemű, ahogy már este is hallottuk. És legalább ebben nem csalódtunk. Már a gépkocsikon bóbiskoltunk amikor megtudtuk, hogy néhány kilométerrel arrébb már a többi zászlóaljnál cserélik vissza a nyári ruházatot télire. Örültünk neki, mert már nagyon elegünk volt a hidegből. És tényleg így volt.
Közel fél órás út után egy tanya mellett álltunk meg, ahol a szolgálatvezetők vezénylete mellett javában folyt a ruhacsere. Mi is megtaláltuk a magunk teherautóját és sorokba rendeződve elkezdtünk vetkőzni. Ahogy haladtunk előre egyre kevesebb ruhanemű volt rajtunk és egyre több a kezünkben. Akik már viszonylag közel voltak a teherautóhoz csupán alsónadrágot viseltek, néhány méterrel a platótól azt is ledobták és pucéron várták vissza a nemrégiben leadott jéger alsót.
Természetesen szó sem lehetett arról, hogy megkapom a gatyát, elmegyek a bokrok mögé, lecserélem és a nyárit meg visszaviszem a teherautóhoz. Ekkora bizalom azért nem volt. Itt kérem a cserét tényleg szó szerint kellett érteni. Tehát az ember az utolsó métereken már teljesen pucérra vetkőzött, átadta nyári ruháját, ugyanakkor megkapta a télit. A csere sisakra, csizmára és fegyverre nem vonatkozott, ezért ezeket magunkon tartottuk. Igaz ez csak néhány percig tartott, de mivel több helyen osztották a ruhákat így elég sokan voltunk ilyen hiányosan öltözöttek. Ezen a napon a tanyán az állatok később kaptak enni mint szoktak, mert mikor a házból kilépő asszonyság meglátta a meztelen, acélsisakos és géppisztolyos katonákat rémülten tántorodott hátra és nem is láttuk többet. Gondolom csak az ablakon tekingethetett kifelé, hogy mikor megyünk már tovább. Egyszer aztán erre is sor került és mi most már meleg pufajkába öltözve, alatta úgynevezett molinó alsóval, hosszú gatyában, viszonylag jó hangulatban másztunk fel - immáron ki tudja hányadszor a két nap alatt - a teherautóinkra.
Rövid autókázás után feltűnt a nap is a keleti égbolton, mi meg gyanúsan nézegettük, mert ez kicsit másabb volt mint a tegnap napkelte. Kicsit erősebb, kicsit fényesebb, kicsit tavasziasabb. Hirtelen melegünk lett. Nem is attól amiket másfél órája szedtünk magunkra hanem a gondolatra, hogy mi van, ha vége a télnek és újra szikrázó napsütésben és 20 fok feletti hőmérsékletben kell folytatnunk a gyakorlatot? És mindezt téli ruházatban. (Még mindig folytatása következik, pedig ma már be akartam fejezni.:)
