Annak köszönhetően, hogy a katonaságnál jó lövő voltam sikerült még egyszer a figyelem középpontjába kerülnöm. Ez már leszerelés után az egyetemen történt, nem sokkal a tanévkezdés után.
Az egyetemen akkoriban létezett egy "Honvédelmi ismeretek" elnevezésű tárgy aminek keretében azok számára oktattak katonai ismereteket akik nem voltak egyetem előtt katonák. Értelemszerűen nekünk felmentésünk volt, jól is nézett volna ki ha nekünk is járni kellett volna. Tehát akkor a amikor az évfolyamnak éppen előadás volt nekünk volt 2 óra szabad időnk.
Aztán volt számukra lövészet is az egyetem melletti kis lőtéren, ahol úgynevezett kispuskával történtek a lövészetek. Ezek akkor már sportpuskák voltak, kimondottan a célzás tanítására és versenyekhez voltak használatosak. Sok beszédnek sok az alja, lényeg hogy bár nekem nem kellett lövészetre mennem én is elmentem egy kis lövöldözés kedvéért. A célzástanulás végén mindig volt levezetésképpen egy úgynevezett párbaj. Ez abból állt, hogy lehasalt 2 csoportnyi fiatalember, egyenként 5 vagy 10 fővel - már nem emlékszem pontosan - és le kellett lőniük a saját bukó alakjaikat. Azért hívták ezeket a célokat bukó alakoknak mert ha eltalálta egy lövedék valamelyiket csilingelő hang kíséretében lebukott. Tehát mindkét csoportnak volt néhány bukó alakja, azokat kellett eltalálni. Az a csapat győzött amelyik hamarább végzett a sajátjaival. Itt már senki nem nézte kik szállnak be a csapatokba, nem is vérre ment a dolog, mindkét csapatban voltak katonaviseltek is.
Hogy, hogy nem, nekem nagyon bejött ez a lövészet. A nézők hamar észrevették, hogy míg a többiek összevissza lődöznek de soha nem találnak, van egyvalaki akire érdemes odafigyelni mert ha az lő, talál is. Ez voltam én. A mögöttem hallható hangokból érzékeltem, hogy most már mindenki engem néz, nekem drukkol. Innentől kezdve még nagyobb felelősséget éreztem, valahogy jó lett volna ha nem szakadna meg ez a folyamat hogy egy lövés, egy találat. És nem szakadt meg. Mind a 10 bukó alakot úgy szedtem le, hogy egyszer sem hibáztam el. Igaz, nagyon oda is figyeltem, nem kapkodtam, jól beszorítottam a fegyver tusát a vállamhoz.
Aztán mikor végeztem úgy álltam fel mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy mindet leszedtem sorban egymás után. Persze belül dagadt a keblem a büszkeségtől. Mind a 19 évemmel élveztem a sikert. Aztán hívtak az egyetemi lövész klubba, el is mentem vagy kétszer de a tanulás miatt abbahagytam. A 15 fős tanulókörben 5 évismétlő társam volt, mint az öt matek miatt ismételt, hát meg voltunk félelmítve rendesen, tanultunk mint a kisangyal. Soha nem mentem ki többé a lőtérre, de azért még ma is jól esik visszaemlékezni erre a lövészetre.