A szerencsés ember az éjszaka kellős közepén, egy romániai nagyvárosban szállt fel a Bukarestből érkező vontra. Előtte barátai búcsúztatták egyikük otthonában. Korán kezdték a vendégséget, este 6 óra felé foglalták el helyeiket az ünnepi asztalnál. A ház asszonya kitett magáért, az asztal finomabbnál finomabb étkektől roskadozott. A vendég jó étvágyú, testes ember volt, falatozott is derekasan egész este. Italból sem volt hiány, fogyott az is rendesen. Románia nem igazán a söréről híres, így aztán kezdetben a cujka és a konyak fogyott, később a kiváló hazai borok. Az asztalnál ülők nem szenvedtek hiányt semmiben, így aztán éjféltájban kissé elnehezülve tápászkodtak fel az asztaltól, hogy ketten a vendéget kivigyék az állomásra, a többiek pedig otthonukba térjenek. A vendégek megköszönték a ház asszonyának a vendéglátást, a Magyarországról érkezett vendég ezen túlmenően meghatódottan köszönte meg az akkurátosan összeállított úti csomagot is, mely azokra az időkre emlékeztette amikor még édesanyja bocsátotta hosszabb útra.
Ezt követően a vendéglátók egyikével valamint a házigazdával kocsiba ültek, és kiautóztak a pályaudvarra. A házigazda ezúttal sofőrként funkcionált, mivel ő végképp nem ivott alkoholt. Nem csak ezen az estén hanem sohasem. Valami fogadalom állt a teljes absztinencia mögött, a vendég is hallotta már vagy háromszor, de mindig elfelejtette. A pályaudvarra kiérve a gépkocsit vezető barátot is elengedték és mivel még csak fél egyet mutatott az óra, beültek hát a frissen érkezettek az állomás restijébe. Aztán ha már bent ül az ember fogyasztani is kell, tehát mindketten egy-egy sört rendeltek. Nehezen fogyott a sör, nem is csoda, hiszen aznap este italoztak már eleget, de azért megpróbálták legyűrni. Az óramutató szinte alig mozdult az állomás óráján. Ami végül is nem rossz mert a krónikásnak alkalma nyílik bemutatni a vendég egy különös tulajdonságát, ami történetesen a poggyászok kezelése terén mutatkozott meg.
A vendég tudta, hogy éjszaka fog utazni, ezért már jóval az indulás előtt részletesen átgondolta hogyan lehet úgy aludni, hogy közben ne lopja meg senki. Az említett nagyváros messze esik a vendég lakhelyétől így aztán mind odafelé mind pedig visszafelé az út egy részét éjszaka kell megtenni. Odafelé az éjszaka egy része Magyarországra esik, visszafelé Romániára. A közbiztonság egyik helyen sem hibátlan, sehol nem lehet csak úgy magukra hagyni a dolgokat. A vendég ezért beszerzett egy méternyi láncot és egy biztonságos lakatot és mihelyst leszállt az este a bőröndjét odaláncolta a csomagtartóhoz. Természetesen a bőröndök is zárhatók voltak. Pénzét és iratait berakta egy nyakba akasztható kis zsákba és azt az inge alá vette fel. Ezután begombolta az inget és úgy éjféltájban - letudva a vám- és útlevélvizsgálatot - nyugovóra tért, miközben elégedetten gondolt arra, hogy milyen jó hogy felkészült az utazásra, most nyugodtan alhat. Aludt is hosszan és jóízűen. A kalauz ébresztgette hajnali 4 óra előtt, hogy mindjárt megérkezik a célállomásra, ideje felkelni. Természetesen minden rendben volt a bőrönddel is és a kis zsákocskával is. Még az őt váró jó barát kocsijában is többször elmosolyintotta magát ha arra gondolt, hogy milyen jól kitalálta ezt a láncot meg nyakba akasztót. Ilyen ember volt a mi utazónk. Alapos, precíz, mindenre gondoló.
Na de térjünk vissza a restibe a kissé fáradtan sörözgető két jó baráthoz, akik már igencsak fáradtan várták, hogy megjöjjön az a vonat a fővárosból. Aztán csak eljött az éjjel 2 óra, meg a gyorsvonat is. A vendég megköszönte a szívélyes, közel egy hetes vendéglátást, elköszönt majd felkapaszkodott a vonatra. Megvárta míg elindul a vonat majd elindult helyet keresni. Nem tudni miért de a vonat tömve volt. Végül a negyedik fülkében csak öten voltak, a hatodik hely szabad volt. Benyomakodott hát bőröndjével, táskáival az ablak melletti üléshez, bőröndjét fáradtan dobta fel a csomagtartóra. Gondolom mondanom sem kell, hogy öt utas előtt nem vette elő a láncot és a lakatot, de kedve sem nagyon volt hozzá. Csak egyet szeretett volna minél előbb: aludni, aludni és aludni. Nem is vacakolt hát sokat a cuccaival, felakasztotta zakóját a fogasra (belső zsebében minden pénzével és az útlevelével) befordult a fal felé és már aludt is.
Órák múltán ébredt fel, már közel a magyar határhoz. A fülkében rajta kívül már nem volt senki. Rémülten nézett fel a csomagtartóra, a bőröndje megvolt. Aztán még nagyobb rettegéssel nyúlt a zakója zsebébe. Biztos volt benne, hogy sem útlevele sem a pénze nem lesz meg. Meglepődve és nagy örömmel tapasztalta, hogy az útlevele és a pénze is megvan mind egy szálig. Az égvilágon semmije nem hiányzott. Mit lehet erre mondani? Valóban szerencséje volt. Illetve szerencsém volt, mert ez az utazó történetesen én voltam. A dolog pedig nagyjából tíz éve történt. A barátaim meghívásának tettem eleget amikor ellátogattam Petrozsénybe. Gondolom mondanom sem kell, hogy nagyon jól éreztem magam, igencsak kitettek magukért. Ahogy mondani szokták: le a kalappal előttük. De hát barátok között egy így szokás.
