Artúr bácsi cukorkaárus volt az egyetemen amikor én oda kerültem. Akkoriban az egyetem legnagyobb előadóterme egy héten kétszer 2-2 előadás erejéig moziként funkcionált. Gyakran volt úgy, hogy gyakorlatról egyből odamentünk. Leraktuk a padra a cuccainkat és már néztük is a legújabb filmeket. Úgy emlékszem a mi mozink úgynevezett bemutató moziként működött, vagyis mindig a legújabb filmeket játszották.
Kivéve 1970-ben egy 2 hetes időszakot, akkor ünnepeltük ugyanis hazánk felszabadulásának 25 éves évfordulóját és két hétig csak szovjet filmeket vetítettek. Azt sem a szokásos rendben, hogy ugyanazt a filmet vetítették 5-kor is és 7-kor is, hanem mindkét alkalommal más-más filmet. Én sokszor ki sem jöttem a két film között a teremből, nem ittunk mi akkoriban annyi sört mint manapság, az üdítőitalt sem hordtunk még akkoriban magunkkal, így aztán a lustaság erősebb lehetett bennem, mint a megkönnyebbülés vágya. A belépőjegy ára is szinte minimális volt, gondolom az állami dotáció is számottevőbb volt benne ment a többi filmnél. Summa summarum jól éreztem magam, napi 2 film, bagóért, a bolondnak is megérte.
Hogy Artúr bácsi ezen alkalmakkor is árulta-e a cukorkáit nem tudom. De hogy Artúr bácsi az egyetemi közélet fontos tényezője volt az biztos. Árudáját egy nagyobb méretű fatálcán hordta ami vagy a nyakába volt akasztva hevederekkel, vagy a vállai tartották de tény, hogy ő sétált és erről az asztalkáról szolgálta ki a mozi közönségét. Hogy napközben és a hét többi napján mit csinált nem tudom. Idős ember volt, lehet, hogy élvezte a nyugdíját. Én csak erre emlékszem, egy kis mosolygós emberke aki a nyakában lógó tálcáról csokoládét és cukrot árult a vetítésre váró közönségnek. Abban biztos vagyok, hogy szerette a hallgatókat, és ők is őt. Hogy családja volt-e? Nem tudom. Lehet, hogy nem. Hajnalban számolgattam, hogyan élhette meg a háborút.
Amikor én 1968-ban Miskolcra kerültem már ott volt. Ha feltételezem, hogy 60 éves volt, akkor 1908-ban születhetett. 1944-ben 36 éves, vidéken élő zsidó ember volt. Vidéken nem voltak menlevelek és védett házak, így aztán gondolom 1944 nyarán neki is az jutott osztályrészül mint a többi vidéki sorstársának. Amikor aztán felszabadították a tábort nem ment Palesztinába, nem ment sehová, hanem hazajött. Gyanítom sokan nem maradhattak meg a rokonságból.
Amikor elautózom az avasi zsidó temető mellett mindig eszembe jut, hogy egyszer meg kéne keresni a sírját néhány a sírjára szánt kődarabbal a zsebemben. De látva a rengeteg sírt mindig visszariadok. De ahogyan magamat ismerem egyszer belevágok és megpróbálom megtalálni. Addig is megőrzöm emlékeimben Glück Artúrt, Artúr bácsit, a diákság nagy barátját.
