A tavalyi és az idei év a találkozók éve volt. Tavaly szeptemberben ünnepeltük, hogy 45 éve érettségiztünk, idén nyáron volt 40 éve, hogy diplomát szereztünk, a múlt szombaton pedig, hogy 50 éve végeztük el az általános iskolát. A nyár elmúltával szomorúan konstatáltam, hogy ez a találkozó már elmarad, aztán mikor szeptember elején ott jártam örömmel hallottam, hogy mégis megszervezik néhányan. És valóban, meg is lett szervezve, köszönet érte azoknak akik dolgoztak vele.
16 órakor találkoztunk a falu Turistaházában, amely egy kellemes hely, tudom ajánlani mindenkinek. Mikor megérkeztem kezdetét vette egy érdekes játék, hogy ki kicsoda? Ők könnyű helyzetben voltak mert nyilván közeledtemre közösen megállapíthatták ki is ez a szép derék ember, én viszont sokkal nehezebb helyzetben voltam, mert egyenként kellett mindenkit felismernem. A dolgot nehezítette, hogy volt akit nem kellett megismernem, ők voltak a hozzátartozók. Viszont nyilván azt is nekem kellett eldöntenem ki a hozzátartozó, ki nem. Így aztán nagynehezen csak beazonosítottam mindenkit. Talán érdekes kehet, hogy a 16 résztvevőből 9-et sikerült önállóan, a többit kis segítséggel. És ha már a számoknál tartunk elmondom, hogy az osztálylétszám 39 fő volt, ebből már 9-en nincsenek az élők sorában és 16-an jöttünk el. Majdnem 17 lett ez a szám, de egyikünknek közbejött valami, így nem tudott eljönni. Megígérte viszont, hogy jövőre meghív mindnyájunkat egy közeli tóhoz halászlére. A magam részéről a meghívást köszönettel elfogadtam.
Miután már nem vártunk senkit, az osztályfőnök úr a Naplóban lapozgatva sorban szólította a jelenlévőket szólásra. A felszólított röviden beszámolt magáról, ezt követően pedig néhányan visszaemlékeztek az együtt töltött évekre, a közös élményekre. Gondolom nem okoz meglepetést, hogy ebből én is kivettem a részem. Ezután már kötetlen módon folyt a társalgás kisebb csoportokra szakadva, miközben a vacsora is megérkezett.
Aztán 8 óra előtt először egyenként kezdtek elszállingózni az osztálytársak, később pedig a maradék vette szinte egyszerre a kabátját. Így aztán az ottmaradt néhány résztvevő még összepakolt (ebből én is kivettem a részem) és 9-kor már vissza is vonulhattam az említett Turistaszálló egyetlen vendégeként. Fél 2 felé felébredtem, először arra, hogy nincs nagy melegem, aztán meg arra, hogy éhes vagyok. Szerencsére este a megmaradt egyik plusz adagot beraktam a hűtőbe, így aztán jól jött egy szelet rántott pulykamell, meg egy fél szelet rántotthús. Csak úgy magában, kenyér nélkül. Leöblítettem egy kevés ásványvízzel és már bújtam is vissza az ágyba, ahol jó két órát olvasgattam Nemeskürty István könyvét a "Requiem egy hadseregért" című dokumentumművet.
Reggel aztán a szokásos reggeli programokat követően megettem az elvermelt maradék második felét és ezzel le is tudtam a reggelit. Mire végeztem megjött a szervezők közül is az egyik házaspár. Amíg a házaspár hölgytagja elmosogatott kicsit beszélgettünk hármasban, majd elköszöntünk. Az utcán addigra már kipakoltak az árusok, ugyanis a faluban búcsú volt, szentmártoni búcsú. Gyerekkoromban nálunk is nagy vendégségek voltak Szentmártonkor, ilyenkor adták vissza a vizitet a ecsédi rokonok, mivel jó egy héttel előtte mi voltunk ott Mindenszentekkor. Miután rokonlátogatóba mentem, vettem egy kis kókuszos tekercset. Ezután valóban útba ejtettem az unokatestvéremet a faluban és a testvéreméket Gyöngyösön. Náluk meg is ebédeltem. Nem sokat, mert nagyon nem voltam éhes. Aztán 4 óra felé szerencsésen haza is értem. Végezetül közreadok két képet. Az egyiken a fiúk vannak, úgy látszik az egész társaság nem fért rá egy képre. Van a lányokról is egy, de az nekem nincs meg. A másikon pedig szerénységem látható egy kitömött kacsával.
