Morgómedve

Kezdem azzal, hogy Béla docensről szóló írásomat jelentős mértékben kiegészítette Vajgerpeti barátom, tehát aki nem szokott kommenteket olvasni azoknak ajánlanám most tegyenek kivételt és olvassák el. Aztán folytatom azzal, hogy tegnap délután elindítottam a gazdikeresést a legkisebb morzsinak, remélem sikerrel járunk. Bár mikor legutóbb kint jártam Mályiban én is hozzájárultam szolíd mértékben Morzsiék téli élelmezéséhez de azért mégiscsak az lenne az igazi, ha a telet már végleges helyén tölthetné.

És akkor most rátérnék arra mit is gyűjtögetek én mostanában. Én bizony TV játékokat és filmeket gyűjtök a televízióból. Videóra. Egy ideig ugyanis csak bénultam néztem, hogy miféle műsorok vannak a TV-ben, aztán szép csendben elkezdtem gyűjtögetni azokat a hetvenes meg nyolcvanas években gyártott TV-játékokat és filmeket amiket a televíziós szerkesztők a TV archívumából bányásznak elő mostanában. Jobb híján, mert pénz újabb produkciókra már nemigen van. Hát ahogy a mostanában készült filmeket elnézem, nem is nagyon bánom. Ezek a modern rendezők úgysem tudnák felvenni a versenyt azokkal  akiknek filmjeit mostanában ismétlik. Mert nem akármilyen kincseket sikerült begyűjtenem. Csak néhány film a közelmúltból (zárójelben itt-ott megemlítve a főszereplő nevét): Bolha a fülben (Bárdy György), Míg új a szerelem (Kállay Ferenc), Revizor (sok kiváló szereplővel), A tönk meg a széle, Nagyvizit, Viaszmadár. Vagy a tegnap megnézett film, a Retúr.

Erről az utóbbiról kicsit bővebben is írnék, mert nagyon mély benyomást tett rám. Először is a főszereplők sem akárkik: Sinkovics Imre, Kibédy Ervin, Agárdi Gábor, Bárdy György, Gera Zoltán, Sztankay István és a kevésbé ismert Lohinszky Lóránd. Aztán azok a sorsok amiket ezek az emberek elmesélnek, aminek következtében elveszítették családjukat, lakásukat és amiért esténként felülnek egy-egy éjszakai személyre (mivel ingyen van) és egyébként sincsen hová menniük. Megismerjük a volt gimnáziumi tanárt akit a felesége elhagyott egy másik férfiért, persze vitte magával a 3 gyereket, a lakást és a tanár fél fizetését ami után már nem sok mozgástér maradt számára. Átmenetileg egy albérlet, amit aztán nem tudott fizetni, és nem maradt más mint a "Lordok háza" az éjszakai menedékhely, majd az utca és végül sorstársaival a szabolcsi személy egyik fülkéje. Vagy a jól öltözött, a nyakkendőhöz még mindig ragaszkodó nagyapa aki ellopta az unokáját és most vele együtt foglalja el helyét sorstársaival a fülkében, akit addig is kiszipolyozott a családja amíg dolgozott, de most hogy már nem dolgozik végképp feleslegesnek érzik, de azért a nyugdíjat nem felejtik el elszedni tőle. És sorolhatnám tovább, mert a másik négy ember sorsa is egy-egy tragédia. És miközben nézem a filmet azon jár az eszem, hogy minden embertelenség mellett ott van egy áldozat. Egy fiú, egy gyermek csak úgy lehet embertelen, semmi ember, hogy mellette ott van az aki elszenvedi ezt az embertelenséget. Jelen esetben szülője, nagyszülője. Az egész filmen átsüt, hogy az ember addig ér valamit amíg fiatal és aktív, amíg pénzt tud keresni, ha megöregedett csak láb alatt van. És az idős emberek sajnos sok esetben tényleg így érzik.

És ha már a televíziózásról van szó, nem hagyhatom szó nélkül, hogy megszűnt a Nap-kelte. Szép csendben, egyik napról a másikra. Szombaton múlt egy hete, hogy bekapcsolva a TV-t nem Verebes Istvánt láttam és hallottam hanem valami természetfilm ment. Nem volt jó érzés, mert elég öreg vagyok már ahhoz, hogy tudjam ha csak zenét játszanak a TV-ben vagy - mint itt is - valami természetfilm megy akkor minimum egy pártfőtitkár vagy valami nagy ember halt meg. Mint később kiderült erről szó sincs. Egyszerűen a kincstári TV kiebrudalta a Nap-keltét a TV-ből és ahogy nézem ezentúl maguk fogják megoldani azt a a feladatot amit idáig elődje töltött be. Hát reméljük sikerülni fog, egyelőre valahogy nem látom, hogy jobb lenne. De ne kapkodjuk el a véleményalkotást, várjuk ki a végét.

A minap az egyik boltban vásároltam, amikor a pénztárnál hallgatóim jó hangosan rám köszöntek, hogy "Jó szerencsét, tanár úr!" Mit tagadjam, jól esett, büszke voltam arra, hogy ezeknek a nagy fiúknak lehetek a tanára. Többen fel is kapták fejüket, szemrevételeztek, kicsit zavarba is jöttem miközben viszonoztam. Aztán mikor ezt látták még azt is hozzátették, hogy "Hogy van, tanár úr?". Erre már elmosolyodtam és mosolyogva válaszoltam, hogy "Köszönöm, jól". Kifelé jövet aztán volt egy olyan érzésem, hogy a szituáció ismerős. És ekkor jutott eszembe Béla docens. A mai történet róla szól.

Béla docens az Ábrázoló Geometria Tanszék hivatalsegéde volt mikor az egyetemre kerültem 1968-ban.  Testes, mondhatni kövér ember volt.  Minden hétfőn az első szünet előtt megjelent az egyetem legnagyobb előadója - az I-es előadó - előtt, hogy ha szünet lesz letörölje a táblát Téglássy docens úr után, akit mindenki csak Tatának hívott. Akkor még így ment ez, a szünetben a hivatalsegédek törölték le a táblát. Arra már nem emlékszem, hogy mi volt akkor ha a professzor úr még jóval a szünet előtt teleírta. Hogy most mi van nem tudom, majd megkérdezem a hallgatókat és visszatérünk rá. Én törlök magam után. Igaz nem is vagyok professzor.:) Most azonban kanyarodjunk vissza Béla docenshez.

Tehát Béla docens megjelent szünetben az előadóban egy vödör vízzel, néhány szivaccsal és letörölte a táblát. De nem ám úgy hogy fogta a szivacsot és ide-oda törlő mozdulatokat végezve mozgatta a táblán. Nem bizony! Béla docensnek sajátos - mondhatni béladocenses - technikája  volt. Ő határozott, körkörös mozdulatokat végzett, kezdte teljesen kinyújtott karral egy hatalmas körívvel indítva majd egyre kisebb sugárban folytatta. Hogy a sarkokkal mit csinált arra már nem emlékszem. Valószínűleg azt már a hagyományos módon csinálta. Engem ez a kinyújtott karos technika ragadott meg, és a hatalmas lendület. Képes voltam a szünetben is bennmaradni a helyemen csak hogy láthassam.

Béla docens testes ember volt, úgy 55 körüli, és ami nem látszott rajta, hogy szerette a bort. És természetesen nem volt docens hanem csak hivatalsegéd. Hogy hogyan lett Béla docens? Többfajta verzió létezik, a legvalószínűbb az, hogy mikor udvarolgatott akkor nem hivatalsegédnek mondta magát az ábrázoló tanszéken hanem docensnek. 

Régi anekdota már, hogy egyszer valami presszóban üldögéltek hallgatók és odament hozzájuk, hogy nem dobnák-e meg egy húszassal, majd megadja. Egy tanszéki dolgozóval érdemes volt jóban lenni, ha meg ez a tanszék az ábrázoló tanszék akkor különösen. Így aztán a srácok adtak neki, bár abban az időben még 20 forint nagy pénznek számított. De kért aztán mást is Béla docens. Mégpedig azt, hogy ha a hölgy megjön szólítsák már úgy, hogy "docens úr". A srácok szeme felcsillant, egy kis jó buli akkor is fel tudta rázni az egyetemistákat. Megnyugtatták Béla docenst, hogy így lesz. Meg is jött a hölgy, a srácok meg eleresztettek néhány mondatot természetesen kihangsúlyozva a lényeget. Béla docensen látszott, hogy elégedett. Elmenetelkor aztán nagyvonalúan átnyújtott nekik 20 forintot, hogy igyanak egyet az egészségére. Mondanom sem kell, hogy a fiúk a búcsúzáskor is kitettek magukért.

Hát valahogy így lett Béla docens történetünk hőse. Aztán a nevéhez fűződik még néhány további történet is. Ezeket hallomás alapján idézem, vagy igazak vagy nem. Többek között az is, hogy a magasföldszinti büfében (ma rácsos büfé) akkor még lehetett literes bort is kapni. Béla docens ott szerezte be a napi innivalóját. Aztán egy reggel valahogy kicsúszott a kezéből az üveg és összetört. Béla docens - állítólag - olyan cifrán és hosszasan káromkodott, hogy az ott reggeliző hallgatók gyorsan összedobták a pénzt egy másik üveg borra. 

Aztán állítólag az is megtörtént, hogy Téglássy docens úr és Petrich professzor bicikliversenyt rendeztek a régi főépület III. emeleti folyosóján. A folyosó jó hosszú volt, a végén egy csapóajtóval. Na ezt a csapóajtót fogta Béla docens.  Azért kellett fogni, mert egy rugó volt a zsanérokon, és hogy ne csukódjon be. Állítólag Béla docens csak egy kicsit bambult el de ez elég volt arra, hogy elengedje az ajtót pont akkor amikor a biciklizők odaértek. Mondanom sem kell, hogy üvegcsörömpölés verte fel a környéket. Egyébként erről a Petrich professzorról mesélik, hogy a szakszervezeti tagdíjat ablakon kidobott pénznek tekintette, ezért amikor már tanszékvezető volt minden hónapban kidobta a havi tagdíjat az abalakon, amit már lent várt Béla docens az ablak alatt és elballagott a szakszervezetbe a bélyegért. Hát ennyi jutott eszembe Béla docensről, azonban bízom benne, hogy idősebb olvasóim kiegészítik majd az itt leírtakat, sőt ki is javítanak ha nem jól emlékeztem volna. Vagy újabb történetekkel gazdagítanak majd bennünket.:)

Ma kimentem Mályiba, gondoltam behozok egy-két dolgot. A nyárnak vége, ha rossz emberek feltörnék a házat minél kisebb legyen a veszteség. Nem jól indult a dolog. Mikor megérkeztem, láttam, hogy Morzsiék ott vannak az udvaron de nem tudnak jönni. Tudtam, hogy jönnének, de nem tudnak. Tudomásul vettem, elkezdtem pakolászni. Sajnáltam a dolgot, de végül is van gazdájuk hát akkor ezentúl így fogunk élni. Egyszer aztán csak megjelentek, a szívbajt hozták rám, mikor hirtelen megjelentek a hátam mögött. Persze nagy volt az öröm, perceken keresztül simogattam őket, ők meg ugráltak harapdáltak. Ott volt mind a három. Pedig a legkisebbnek már nem kellett volna ott lennie. Igaz láttam én őt szeptember elején is - úgy volt, hogy mikor kezdődik az iskola elviszik a városba - de azt hittem viszik hamarosan. Mint hazafelé jövet megtudtam el is vitték, aztán 2 hét múlva visszakerült, ne firtassuk miért. Valószínűleg nem lett eléggé átgondolva mivel is jár ez. Viszont a tény az, hogy megint hárman vannak. És a gazdi is meg én is szeretném ha elkerülne a háztól szerető új gazdáihoz. Sokan vannak hárman. Úgy hogy Maszat megint gazdát keres. Megnéztem a régi weblapot, sajnos a fényképek régiek, újat kell csinálnom. Hamarább is eszembe juthatott volna. A héten megint kimegyek és lefényképezem. És utána megkezdem ismét a gazdikeresést. Remélem találok is.:)

Ismét megjöttem és most már egy darabig nem is megyek sehová. Végül is nem bánom. Nem kis igénybevételt jelentett a szeptember mind fizikailag mind pedig gasztronómiailag. Kalandozásaim Selmeccel a Szalamanderrel kezdődtek. Péntektől vasárnapig voltam távol egy busznyi hallgatóval. Jól éreztük magunkat, mint minden évben. Bejáratott program szerint teltek napjaink. Részt vettünk a bányász- és kohász társadalom nagy ünnepén a Szalamanderen.  De előtte még megkoszorúztuk a Selmeci Akadémia nagy hírű professzorainak sírjait, valamint az Óvárban lévő honvéd szobrot. Elmentünk az Akadémia épületéhez is, ahol - más szervezetekkel együtt - mi is  koszorúztunk. Este a felvonuláson vettünk részt, majd kiittuk a Kis Matej és a Klopacska raktárkészletét. Én ugyan a kilóimra való tekintettel csak módjával, de a fiatalok már jobban kitettek magukért. Gondolom említenem sem kell, hogy az éjféli induláskor egyetlen egy fiatal embert sem láttam még csak kapatosan sem. Mint minden évben, most is elégedett voltam velük, ezt másnap este a szakestélyen el is mondtam. Szombaton múzeumban voltunk valamint jókat eszegettünk a vendéglőkben. Fogyott a sztrapacska rendesen, természetesen bőséges mennyiségű juhtúróval és szalonnával. Vasárnap könnyű reggeli után indultunk haza. Lassan évtizedes szokás már, hogy megállunk Zólyomban a vasútállomáson ahol a rendkívül kulturált és tiszta restiben megebédeltünk és még utoljára söröztünk egyet.  Hazaérkezvén aztán a bányász koli előtt jóleső érzéssel nyugtáztuk, hogy ez megint egy nagyon jól sikerült selmeci út volt.

Néhány képet kiválogattam a sok százból, hogy megosszam olvasóimmal.

Indulás a pénteki programra

Egy közös kép a minket tapssal fogadó selmeciekkel

Egy kis felvonulás utáni sörözés

Egy képalkotó diagnosztikus valamint csilletoló

A skanzenben szombat délelőtt

A szakestély szünetében a már látott képalkotó diagnosztikus barátunk egy erdész cimborával

Komótos cihelődés hazafelé vasárnap reggel

Teljes egynapi pihenő után elindultunk Lengyelországba. Mondanom sem kell, hogy itt is nagyon jó idő volt és a malacsült is megütötte a tavalyelőtti mértéket, nem beszélve a húsban bővelkedő toros káposztáról. Máig sajnálom, hogy nem vettem észre az aszpikos kecsegét, de hát ezt már nem lehet visszacsinálni. Na majd 2 év múlva, ha élünk.

Különös színfoltja volt az idei lengyelországi konferenciának az ajándék bőrönd, amelyet a tervezők egy iránytűvel "dobtak fel", hogy kicsit kilógjon a bőröndök egyhangú világából. Többen mondták, hogy igenis örüljek ennek a bőröndnek (na nem az iránytű miatt) mert egy igazán jó bőröndöt manapság nem olcsó mulatság beszerezni. Úgy hogy most már jobban örülök neki. Sőt, hogy ellenségeimet megüsse a guta az irigységtől le is fényképeztem és itt a Morgóban meg is mutatom. A barátaimat nem féltem, ők örülni fognak ha meglátják mekkora lépést tettem meg bőrönd fronton. Kétségtelen hogy, ilyen modern és korszerű bőröndöm még nem volt idáig.

Itt a kép alján a fogóján látszik az a bizonyos iránytű.

Miután Lengyelországból megjöttünk volt 4 napom, hogy helyet csináljak a balatongyöröki finomságoknak. No nem a bőröndben hanem úgy általában. Megmagyarázom. A nyár nem tett igazán jót a fogyókúráimnak így aztán mire az egész nyári lenge öltözet és farmer után magamra öltöttem az egyenruhám nadrágját éreztem, hogy jó ha meggondolom mozdulataimat és tartózkodom a hirtelen mozdulatoktól és a kritikus testhelyzetektől. Úgy mint lehajolás, nyújtózkodás meg ilyesmi. Éreztem ugyanis, hogy ha nem leszek eléggé óvatos, esetleg úgy járok vele mint már jártam korábban évtizedekkel ezelőtt, amikor Pesten - Pécsre tartván - átültünk a megbízó cég autójába és beszálláskor nagyjából a slicctől kezdődően hátul az övig széthasadt a nadrágom a varráson. Valahogy így:

Vagy így:

Mivel lengyel barátainknál 1,3 kilóval lettem nehezebb, gondoltam minimum ennyit kell leadnom, hogy Balatongyörökön jó étvággyal és mindenféle fóbiáktól mentesen élhessek a svédasztalos vendéglátás újabban divatos, ámbár mohóságra csábító módjával. A 4 napos szolidabb étkezés megtette a hatását, nem hogy a korább 1,3 kilót tudtam leadni hanem sikerült még újabb 0,6 kiló tartalékra is szert tennem. Persze ettől sem lötyögött rajtam a sötét nadrágom de legalább félelmeim sem voltak, hogy egy váratlan pillanatban ott állok egy szétrepedt nadrágban. Ennek ellenére ódzkodtam a sör fogyasztásától, csupán utolsó nap engedtem meg magamnak egy 3 decis üveggel. 

Most már itthon vagyok, itthon is maradok. Persze a csábítás nem szűnik meg teljesen, egy egy hétvégi vacsora formájában Lucifer ott sündörög majd körülöttem, de azek már elhanyagolható megterhelést jelentenek súlyháztartásom kézben tartásában. Hogy mik ezek a vacsorák? Első körben 2 találkozó is látszik a nem is túl messzi távolban. Jövő szombatra a 30 éve végzettek hívtak meg, de már látszik egy október 23-i hasonló alkalom is. Úgy hogy az élet nem áll meg,  a kihívások is csak átmenetileg csitulnak.:)  

Nemrégiben írtam, arról, hogy ifjúkoromban gyakran megfordultam Baranyának a jugoszláv határ melletti részein. Konkrétan Magyarbóly, Ilocska és Lapáncsa környékén. Aztán telt-múlta az idő és Mályiban kezembe került egy térkép arról a vidékről. Ez azért elég véletlen mert egy elég nagy felbontású térképről van szó, ez az ország meg ebben a léptékben elég sok térképrészletre osztható. Úgy hogy végül is szerencsém van.

Hogy Mályiba honnan került? A tanszéken a szobatársam egy időben egy másik tanszék számára rajzolgatott és ezt már nem vitte el a megbízó. Rakosgattuk egy ideig a szobában ide-oda aztán ki akarta dobni, én meg megnéztem, láttam, hogy fiatalkori udvarlásom ehhez a vidékhez kötődik, nem volt szívem hagyni hogy kidobja. Eltettem én, innentől kezdve már én rakosgattam. Aztán kikerült Mályiba mint egy átmeneti helyre a kuka felé vezető úton. Most a kezembe került és beszkenneltem. Oda tettem mellé a léptéket is, hogy jobban megbecsülhetők legyenek a távolságok.

Jól látható a térképen a Magyarbólyból kivezető út majd amint eléri a lapáncsai elágazást és megy tovább Ilocska felé. És utána már tényleg csak a határ van. Ami felé mi robogtunk az unokatestvéremmel motorral 80 km/óra sebességgel és nem tudtam levenni a kezemmel a gázt. Jól néztünk volna ki ha nem engedem el a kormányt a jobb kezemmel. De szerencsére elengedtem.:) 

895 forint. Ennyivel próbáltak ma átverni a múltkori boltban. Ott ahol az akciós lasagne-t adták el jóval drágábban mint ami ki volt írva. Ma viszont már résen voltam. Még nem teljesen, mert a kocsiig kimentem és csak ott vettem észre, hogy valószínűleg megint átvertek. Ugyanis vettem 2 kiló lecsópaprikát is, ez rendben is volt. De külön be volt még ütve 5 kiló amit nem vettem meg. Ennek az ára 895 forint, ezért a pénzért indultam harcba.

Egyébként nem könnyű itt reklamálni sem ha az ember nem a pénztárnál veszi észre a dolgot. A pénztáros közelébe csak úgy juthat az ember, ha újra bemegy kocsistól az eladótérbe és ott oldalról veti fel a dolgot a pénztárosnak mert előtt elég nagy sor van így onnan nem érhető el. Én is így tettem. Szépen betoltam a cuccokkal megrakott kocsit majd egy idő után - már pénztárosi segédlettel - kitoltam. Megmutattam a blokkot, a hölgy azt mondta várjak, és végezte tovább a dolgát. Közben időnként nyugtatgatott, hogy mindjárt és vette sorra a következő vevőt. Egy idő után rámordultam, hogy történjék már valami! Akkor megkérdezte van-e 105 forintom. Mondom van, erre ideadott 1000 forintot. Én meg állok továbbra is mellette. Erre megkérdezi mire várok? Mondom, hogy az elnézéskérésre. Erre ő, hogy már mondta. Én meg hogy nem hallottam. Ezzel lezárult eme tartalmas párbeszédünk és én távoztam a visszakapott 895 forintommal.  És tele van a hócipőm velük.

Epilógusként megjegyzem, hogy a nyáron néha lusta voltam átnézni a blokkot. Most már sajnálom. Gondolni sem merek rá, mennyi pénzt vehettek ki jogtalanul a zsebemből.  Egyébként mikor jöttem kifelé még Béla docensről akartam írni, fejemben már össze is állt az írás de most ez lett belőle. De - ahogy szokták mondani - ami késik, nem múlik. Fogok én még Bála docensről írni. És akkor jókat nevetünk majd.:)

Hát ez is megvolt. Itthon vagyok újra. Hátra van még a balatongyöröki konferencia. Kicsit fáradok már, de azért még bírom.:) Sok meglepetéssel nem szolgált ez a kiruccanás, 2 évente szoktunk menni, letelt a 2 év, elindultunk ismét. Úgy látom az időjárás nem tudja abbahagyni a nyarat, gyönyörűszép időben utaztunk és ez meg is maradt mindvégig. Ami különösen jól jött a szerda esti kerti partin ami a szabadban volt és 2 éve nagyon fáztunk. Igaz akkor téli kabátot sem vittem mint most, hálaistennek most azonban feleslegesen. Akkor úgy rohantuk meg az első buszt mikor indult vissza a szállodába, mint a Titanicon rohanhatták meg annak idején a mentőcsónakokat. Igaz, most is hamar megtelt, de inkább azért mert jóllaktunk, szomjasak sem voltunk már,  az idő is eljárt, vágytunk már vissza a hotelbe. Ami ugyanaz volt mint 2 éve, a Hotel Motyl.  Kellemes hely ez a Motyl, volt egy erkély is, az apróbb szünetekben jól esett olvasgatni a nyárvégi napsugaraktól simogatva.

Jól tartottak bennünket. Kedden este egy fogadáson üdvözölhettük a régi ismerősöket, szerdán este volt a kerti parti, csütörtökön pedig egy ünnepi vacsora. A vacsora előtt egy fiatalokból álló színtársulat (4 fiú, 4 lány) egy zenés-táncos műsorral lepett meg bennünket. Ahogy kivettem jobbára vicces dalokat adtak elő, amit a dalokhoz illő mozgással és tánccal tettek szebbé és látványosabbá.

Itt a vacsorán is és az egész konferencián is azért látszott, hogy Lengyelországban még elég jelentős tényező a bányászat, nem úgy mint nálunk. Szponzorokban nem lehetett hiány. Miután megvacsoráztunk két hatalmas asztalt teleraktak még mindenféle hideg ételekkel, mint állófogadásokon szokás. Én a sült malackát részesítettem előnyben jófajta toros káposztával amibe a séf bőven rakott apró húsokat is. Mikor felfedeztem egy tálcán egy hal maradékait (a fejéből és a farkából már nem lehetett eldönteni mi lehetett, talán kecsege, fogas esetleg csuka) már késő volt, egy harapást sem tudtam enni belőle.

Kaptunk konferencia ajándékot is ami most kissé szokatlan ajándék volt. Mi éveken keresztül táskákat kaptunk, most ezt is sikerült űberolni. Egy igen jó kis - kerekeken gördülő - bőrönd volt az ajándék. Mikor odaértünk a recepciónál láttunk mi bőröndöket, azt hittük a fiúk ebben hozták a sok cuccot Krakkóból ami a konferenciához kell. De amikor néhány perc alatt bőröndhegyek keletkeztek már tudtuk, hogy ebből mi is fogunk kapni. Így is lett. Kaptam is egy szép sötét színűt, ami azért kihangsúlyozandó mert kaphattam volna rózsaszínűt is. Kicsit meg is ijesztett bennünket a dolog mert négyen voltunk a kocsiban, bőrönd volt eddig is elég, nem tudtuk hogy viszünk haza még 4 bőröndöt. De megoldottuk. Ha meg eltévedtünk volna hazafelé csak rápillantottunk volna a bőröndön lévő iránytűre - mert az is van rajta - és már irányba is állhattunk volna. Kicsit szokatlan dolog ez az iránytű de ezután majd ezzel a bőrönddel járjuk az erdőket, csak rápillantunk és már haza is találunk. Igaz kicsit nehéz lesz de a biztonság a legfontosabb. Bár azért nagyon nem bíznám rá magam mert az iránytűk csak úgy nagyjából mutattak azonos irányba pedig a bőröndök egymás mellett voltak. Végül is megoldottuk. Kettő a csomagtartóban volt (bőrönd a bőröndben)  az egyik elől lábnál elfért, a másik meg hátul kettőnk között volt. Olyan jó volt rákönyökölni, lehet hogy elvisszük Balatongyörökre is. Meg mindenhová ahová majd megyünk. :)

Az előadások vagy angolul vagy lengyelül folytak (kivéve egy-két cseh nyelvűt). A vendéglátók úgy csoportosították az előadásokat, hogy egymás mellé kerültek az angol nyelvűek, így a külföldieknek időnként alkalmuk nyílott egy kis kikapcsolódásra, sétára is. Ami jó dolog volt mert így jutottunk el a városba. Egy kicsit sétáltunk és mentünk vissza. Lengyelország nem olcsó nekünk, nem is vettem semmit.

Még néhány szót a barátságról. A hagyományos lengyel-magyar barátságot most is éreztük bárhová mentünk. A városban is ahová leruccantunk egy rövid időre, az étteremben és a hotelben és természetesen a kollégák részéről is. Aki tudott pár szót magyarul elővette, mi is sűrűn használtuk azt a néhány lengyel szót amit ismertünk. Összességében elmondhatom, hogy nagyon jó volt, mint mindig.

És akkor ezek után vessünk egy pillantást a képekre. Mindhárom a szerda esti szabadtéri vacsorán készült.

Ezen a résztvevők egy része látható vacsora közben (vagy után). 

Itt a tűz mellett zajlott az élet, mi egy kicsit távolabb beszélgettünk erdélyi barátainkkal meg aki odajött hozzánk.

Itt pedig a zenekar látszik akik elég vegyez zenét játszottak de viszont jól emelték az est hangulatát. Mindkét kép akkor készült amikor kis szünet állott be a mulatozásban.

Szeptember nekem az utazások hónapja. Mindig a selmecbányai Szalamander ünnepséggel kezdődik a programom, aztán egy lengyelországi és egy balatoni konferenciával folytatódik. Mint a címből is látszik, az első utazásom megvolt. Gyönyörű szép idő volt mindvégig, ami jó volt, mert a város a hegyek között fekszik. Ha hűvösebb az idő igen csak tud fázni az ember a szálláson is, meg a felvonuláson is. 

A régebbi olvasóim már bizonyára tudják, így aztán az újabbaknak írom, hogy immáron nyolcadik éve minden szeptemberben útra kelek egy busznyi hallgatóval, hogy megkoszorúzzuk a temetőkben a híres selmeci professzorok sírját valamint a Honvéd szobrot a várban, majd ezt követően az akadémia épületét is.

És természetesen utazunk azért is, hogy részt vegyünk a péntek esti felvonuláson - a Szalamanderen - amelyre minden alkalommal nagy számban érkeznek Magyarországról bányász és kohász szakemberek, diákok. Bizonyára erdészek is, csak őket nagyobb számban nem láttam. Mint ismeretes a Selmecbányai Bányatisztképző Iskolát tekinti - többek között - a Miskolci és Nyugat-Magyarországi Egyetem az elődjének, itt volt először hazánkban bánya-, erdő- és kohómérnök képzés.  Sokan családostól vágnak neki az útnak, hogy egy kellemes hétvégét töltsenek el ebben szép kis városban. És ebbe sok minden belefér: részvétel a felvonuláson, egy-egy juhtúrós sztrapacska vagy egy knédli valamilyen zaftos hússal, egy-egy korsó vágott sör, és séta a selmeci utcákon. Van itt valami búcsú-féle rendezvény is, de ahogy én észrevettem, mi távol szoktuk maradni ettől. Nem mintha derogálna, egyszerűen nem nagyon érdekel bennünket a dolog. Több napra szoktunk menni mi is. Úgy vagyunk vele, hogy ha már elmegyünk akkor minek rohanni haza? Így volt ez most is.

Szombaton reggel szép komótosan  megnéztünk egy földalatti bányászatai múzeumot - amit skanzennek is neveznek - ezután szabad program volt, amibe belefért egy kis séta valamint egy ebéd a Kis-Matejben (vagy valahol máshol) és néhány sör is.

Késő délután kibuszoztunk a szállásunkra Bacsófalvára, vacsorára megettünk egy knédlit, finom sertéspörköltbe mártogatva az apró tésztadarabokat.

Érdekes dolog ez a knédli. Úgy kell elképzelni, mintha az ember ebédre pörköltet enne és kezdettől fogva tunkolna a zaftból miközben apróra vágott húsokat is eszik hozzá. Jó dolog, én szeretem. Változatos a zaftos hús kínálat. Én ettem már vékonyra szelt főtt sonkát is hozzá, persze ezt is zaftosan elkészítve, mert különben nem csúszna le. Gyakran adnak hozzá párolt káposztát is.     

Vacsora után egy kicsit szuszogtunk a kiadós vacsorától majd összerendeztük a termet a szakestélyhez. Szakestély nélkül nem selmeci kirándulás a selmeci kirándulás. Nem is hagyjuk ki soha. Van egy különleges levegője az itteni szakestélynek. Mégis csak ott tarthatjuk ahol elődeink a selmeci diákok tartották szakestélyeiket - nem túlzok - évszázadok óta, hiszen a mi egyetemünk elődjét több mint 270 évvel ezelőtt alapították. A szakestély nagyon jól sikerült. Kellemes könnyed baráti hangulatban folyt, sokan szólaltak fel, sokat énekeltünk. Úgy az egész kirándulásra ez volt a jellemző: a lazaság, semmi rohanás. Emellett viszont várni se kellett senkire feleslegesen, igazi kikapcsolódás volt számunkra.

Vasárnap aztán a szokásos kirándulás a Kálváriára, majd indultunk haza. Indulás előtt még benéztünk a Billába. Benézhettünk volna a Lidl-be is, de ez esett útba. Feltankoltunk borovicskából, a többit - ami a boltban volt - nálunk is meg lehet venni. A zólyomi vasútállomás restijében a színvonal változatlan: tisztaság és finom ételek. Igaz, sokáig tartott amíg mindenki megebédelt miután sokan ragaszkodtak a frissen sültekhez, erre pedig mindenhol várni kell. Kiváló barna sörrel egyengettük a rántott sajt és rósejbni útját. Indulás előtt még benéztünk az illemhelyre is. Mielőtt beléptünk volna az ajtón elolvastuk az árjegyzéket. Nem jelentett gondot megérteni mit jelent a pisszoár 10 centért, a kabinka 20-ért, az umivanie ruki 10-ért, viszont sokáig viccelődtünk azon, hogy mit adhatnak vajon kemény 1 euróért? Mert Szlovákiában kipróbálhattuk azt is, milyen az amikor egy volt szocialista országban már euróért lehet vásárolni. Hát, érdekes volt. Furcsa az amikor egy picike pénzérme már 27 forintot ér pedig csak 10 cent van ráírva.

Ebéd után már csak apró megállások törték meg lendületünket, fél 6-ra meg is érkeztünk a bányász kollégiumhoz. Úgy mint szoktuk minden évben.

Hogy summázásként mit tudnék mondani? Jó volt, bár kicsit tartottam tőle. Hiába no, én is öregszem már, de felesleges volt. Fiatal barátaim figyelmesek, aranyosak voltak, jól bírtam a fizikai megpróbáltatásokat is. Mert azok azért voltak. Selmec hegyek között van, nem sok a vizszintes terület az biztos. A busz a leányvári parkolóban állt, hát oda felballagni azért  kicsit igénybe veszi az embert. Meg hát akárhová ment az ember mindig vagy felfelé vagy lefelé kell menni. Itt már az is segítség ha elveszik az ember táskáját vagy kicsit lassabban mennek a kedvéért.

A selmeciek szeretettel fogadtak bennünket. Az út mellett ott sorakozott a város apraja nagyja. Amikor mi magyarok melléjük értünk tapssal, integetéssel és barátságos mosollyal üdvözöltek bennünket, míg mi zavart meghatottsággal motyogtunk el mosolyogva egy-egy "gyakujem"-et, amivel megköszöntük ezt a barátságos fogadtatást. Nyomát sem éreztük a feszültségnek. És ez nagyon jó volt. Végszóként elmondhatom, hogy idén is jó volt Selmecen. Feltöltődtünk ismét egy évre.:)

Azt mondja a TV bemondó reggel a szép napos időre, hogy Indián nyár. Természetesen mindez megfelelő szövegkörnyezetben hangzott el, csak én arra már nem emlékszem. Ez az Indián nyár is olyan mint a szépkorú. Van egy televízió csatorna a közelemben hol ki nem mondanák, hogy idősek, idős emberek, idős korúak, munkában megfáradtak, stb. Itt ha idős emberekről van szó akkor jön a szépkorú. Szép szép ez, szépen is hangzik, csak ha az ember gyakran hallja nagyon meg tudja unni. Mint a szintén gyakran előforduló lánglovagokat, drótszamarat és még sorolhatnám a divatos, de mára már meglehetősen elcsépelt szavakat és kifejezéseket. Ez biztos úgy megy, hogy valaki egyszer meghall egy ilyen szellemes elnevezést, aztán mindig ezt használja, mert még mindig nagyon tetszik neki és különben is olyan jó. 

Az indián nyár kifejezés használata ugyanolyan érzelmi alapokon nyugszik mint a szép korú. Valakit jobban meg akarunk tisztelni, esetleg kicsit hízelegni is neki. Mert kezdetben volt a vénasszonyok nyara, aztán valaki kitalálta ezt az indián nyár kifejezést, és innentől kezdve bevonult a magyar nyelvhasználatba. Itt csak egy bökkenő van, hogy nem vagyunk Amerikában és itt nincsenek indiánok. Én úgy gondolom az ilyen elnevezéseket azért nem kellene szó szerint venni. Magát az egész kifejezést kell együtt értelmezni. Azaz a "Vénasszonyok nyara" kifejezés azt a szeptember végi időszakot jelöli amikor a nyár még egyszer utoljára nekilendül és ezekben a napokban szép napos időkben lehet részünk, még mielőtt beköszöntenének az ősz hideg, nyirkos és barátságtalan napjai. Az idősebb asszonyok bizonyára nem tiltakoznak az elnevezés miatt mert tudják, hogy ebben nincsen semmi tiszteletlenség, egyszerűen egy régi magyar kifejezésről van szó egy nyárvégi időszak elnevezésére. Itt nem vénasszonyozunk le senkit, véleményem szerint csupán egy kifejezést használunk a szeptember végi napos és meleg időre. Egyébként a vénasszonyok nyara még kicsit odébb van, korai emlegetni. Uff, én beszéltem::)

Mikor 7 előtt  - 2 óra megtartása után - beültem az autómba még nem tudtam miről írok ma. Törtem a fejem mert tudtam ma már írni kell. Nagy lélegzetű dologba belefoghattam volna de ahhoz nem voltak meg a jó körülmények.  Nem voltam kipihenve, nem voltam kellemesen jóllakva,  akkor ugyanis az ember olyan szépnek látja a világot. Idő se nagyon volt, rohanás volt az egész nap, tehát nagy dologba már nem tudok belekezdeni. Jó akkor mundruczózzunk, gondoltam én. Azt röviden ellehet intézni, napok, sőt már hetek óta benne van a fejemben, hogy meg kéne írni.

Mégsem járja, hogy egy olyan régi vágású színész mint Hollósi Frigyes csak úgy lemundruczózza a rendezőjét. Biztos haragszik valami miatt rá, mert akit szeret az ember azt tisztelettudóbban említi. Például kimondja a teljes nevét, már az is sokkal elegánsabb. Én még az ellenségeimet sem szoktam vezetéknéven emlegetni. Ki nem mondanám egy hallgatóm vezetéknevét sem, olvassák itt néhányan ők is a Morgót, tanúsíthatják. Ha nem tudom a keresztnevüket inkább nem mondok semmit. Ez a mundruczózás, gálvölgyizés, verebesezés  olyan hányaveti stílus ami tényleg nem elegáns dolog. De hát mit lehet tenni, ilyen időket élünk.  

Amikor aztán fél 8-kor hazaérve betettem a vacsorámat a mikróba (csirkepörkölt szarvacskával) arra gondoltam, hogy milyen jó dolog ez a mikrohullámú sütő. Csak belöki az ember pár percre, közben átöltözik, aztán már ehet is. Nem kell kavarni, nem kozmál le, ráadásul nagyjából egyenletesen melegszik át. Ideális ilyen elkapkodott vacsora esetére.

Aztán bekapva a vacsorát hallom a televízióban, hogy a bemondó szép estét kíván. Én meg egy váratlan ötlettől vezérelve elkezdtem énekelni, énekelgetni, hogy "Szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk, sose veszekszünk, ülünk a kandallónál és fogjuk majd egymás kezét, a lámpa ég..." és itt mindig abbahagytam mert nem jó lett a vége. Az eleje igen, a vége nem. Újra és újra elkezdtem, de nem sikerült. Akárhogy próbáltam nem ment. Nem vagyok én nagy énekes, hallásom egy szál se, én már szakestélyen is csak akkor kezdek énekelni, amikor már sokan és jó hangosan énekelnek amiben elvész az én hangom. De itt egyre makacsabb voltam, úgy voltam vele, mint az egyszeri rendőr, aki a hangverseny szünetében odament a pozános trombitáshoz (tudjuk aki húzogatja a trombitáját előre és hátra) majd elkérve azt egyik lábával rátapos míg kezével erősen húzza kifelé azzal, hogy "hát ki kell annak jönni". :)

Én is így voltam ezzel, hogy sikerülni kell ennek, és újra és újra elénekeltem a fentebb írt strófát. Nem is tudom mikor énekeltem én magamban utoljára, de most valahogy jól esett. Azt hiszem máskor is fogok énekelni. Csak úgy magamnak.:)