Morgómedve

Tegnap beléptem az egyik bevásárló központba, összegyűlt egy-két dolog amit meg kellett venni, hát beugrottam. Lasagne bolognese-t ugyan nem akartam venni, de kedvezőnek mutatkozott hatszáz valamennyi forintért, hát beraktam egyet a kocsimba ebből is. Itthon jóízűen eszegetem, közben a blokkot olvasgatom, egyszer csak megakadt a torkomon a lasagne, a szemem meg az áron: 1.039 forintot fizettem érte. Hát innen már nem esett annyira jó a dolog. Legszívesebben visszamentem volna, de hát finom ebéd előtt egy nyeletnyi unicum is jár a dolgos hét után, már nem tehettem. Csak a fene evett, hogy ennyi pénzt kiadtam érte, holott ott volt mellette valami hatalmas pizza is 500 körüli áron. Bosszantott a dolog, na! Aztán eltelt egy este meg egy éjszaka, kicsit korán ébredtem,  benéztem az Internetre, de nem láttam, hogy akciós lett volna. Tehát valami alkalmi akciózás lehetett. Gondolom a boltvezető kitetetett egy cédulát az akciós árral és kész. Hát kicsit drága lasagne volt ez, bosszant is rendesen. Mondjuk ettől a bolthálózattól nem szoktam meg ezt. Van olyan ahová be sem teszem a lábam, de ez a bolt  idáig még mindig korrekt volt velem. Vagy csak azt hiszem.

Mondjuk ez a vonalkódos dolog kicsit renyhévé teszi az embert szellemileg, mert mikor a pénztáros az árakat ütötte be, előfordulhatott, hogy mást ütött be mint ami az áru ára volt.  Akár véletlenül is.  Akkor azért sok időt töltöttem azzal, hogy vásárlás után átnéztem a blokkot. De ez a vonalkódos megoldás már azt sugallja, hogy a pénztáros nem tudja rosszul beírni, hiszen ott a vonalkód az azon lévő árat szorgos emberek írják be egy számítógépbe, ők meg miért is csalnának? Mintha nem velem fordult volna elő, hogy egy szilveszteri nagy bevásárlás alkalmából malacot vettem az egyik bevásárló központban, aztán - már itthon, jóval szilveszter után - nézegetem a blokkot és látom, hogy malac, kilója ennyi meg ennyi, mellette a súly, összeszorzom és nem annyi. Még egyszer összeszorzom, most sem annyi. Visszamentem, becsületükre legyen mondva, visszaadták a pénzt. Kicsit morogtak, de visszaadták. De érteni még most sem értem, hogy lehetett ez. Bemegy a számítógépbe egy vezetéken a  mérleg által mért súly, meg hogy mi van a mérlegen, mellette talál egy számot a kilónkénti árat, összeszorozza  és kész. És nem annyi! Itt aztán ember csak a mérlegre való rádobásnál van meg a pénztárnál mikor végighúzza a vonalkódon a leolvasót. És mégis megtörténhetett.

Mégis hittem a vonalkódnak és nem ellenőriztem a blokkot. Egy időben viszont rendszeresen megnéztem mert egy másik nagy áruházban is csak egyszer tudták velem megcsinálni, hogy más ár szerepelt a polcon és más a pénztárgépben. Sajnos már csak itthon vettem észre, 7 kilométerre, péntek délután. Hát bizony 700 forintért nem mentem vissza. Mert ennyiért kaphattam volna meg ha visszamegyek, ennyivel kevesebb volt a polcon. Aztán van egy harmadik bolthálózat is ahol időnként pálinkát vettem ajándékozási céllal. Három alkalomból háromszor nem stimmelt a polcon lévő és a pénztárban beütött ár. Ilyenkor azután az ember bosszús, ragaszkodik a polcon lévő árhoz meg a pálinkához is, makacs, már csak azért is ezt viszem el és ennyiért alapon vár egy negyed órát amíg jön egy üzletvezető. Ő is szaladgál, én meg már csakazért is várok és mintegy 30 perc után boldogan távozom az árban nekem megfelelő pálinkával.

Hát nem könnyű manapság vevőnek lenni, vonalkód ide vonalkód oda, nem árt a körmükre nézni. Én a szocializmusban is azt hittem, hogy nem  érdemes átverni a vevőt, hiszen ha beüti a pénztáros a harisnya árát a gépbe a pénzt úgysem veheti ki. Gondoltam én naivan. Aztán néhány kereskedő tanuló megjelent a járdán egy asztallal néhány bugyival, harisnyával zoknival és már meg is volt a megoldás. Oda már nem kellett pénztárgépet kivinni. Csak gyűjtötték a készpénzt egy papírdobozban. Hát igen, ki volt ez találva, csak mi nem jöttünk rá.

Hajnali morgásom végére értem, már csak a tanulság levonása marad hátra: még a mai világban is érdemes megállni a boltban és átfutni a blokkot.   Amit általában meg is teszek, tegnap kicsit kihagytam. Mint látjuk, hiba volt!      

A jó blogbejegyzések váratlanul és hirtelen születnek. Például túrós csusza evés közben. Miközben az ember mohón lapátolja befelé a tegnap délután készült túrós csuszát - történetesen  egy orosz turista étkészlet villájával - jár az agya: úgyis most kéne írni a Morgóba, kicsit átsiklani gyorsan ezen a kényes témán, hát írjunk a túrós csuszáról, ami éppen előttem vagyon. 

Mert ennek a túrós csuszának története van. Nem túl érdekes, de van. Mostanában hogy van még egy hetem kicsit hamarább járok haza. Ha délután 2 óráig nem gyengülök le teljesen az éhségtől akkor hazamegyek és otthon ebédelek. Többnyire úgy, hogy már ne is vacsorázzak. Nem mintha leszoktam volna az evésről, vagy már nem lelnék élvezetet benne, egyszerűen felszedtem egy pár kilót ettől a sok far-háttól amit Mályiban megettem. Meg itt a szeptember, kezdődnek a konferenciák, jövő héten Selmec, azután Lengyelország, majd a szokásos balatongyöröki konferencia a maga gasztronómiai kihívásaival. Nem beszélve a balekjelöltek által sütött palacsinta hegyekről. Summa summarum, van plusz is, meg egy kis mínuszt is kéne csinálni, ezért van ez az összevont ebéd meg vacsora.

Tegnap már hazafelé tudtam, hogy eljött annak a fél kiló túrónak és jelentős mennyiségű tejfölnek az ideje amit ki tudja mikor megvettem már és legalább háromszor megjárta a Miskolc-Mályi útvonalat. Oda-vissza. Nem mintha ettől javulna a túró vagy a tejfel állaga, egyszerűen nem tudtam mikor jön el az ideje. Hát elég nehezen jött el mert előbb a húsféléket mentettem, beleértve a Morzsiéknak vett csirkeparizereket is. Tegnap aztán sor került a túróra is. Hazaérve már egyszerűen erre voltam beállva. Óvatosságból azért kinyitottam a zacskót mielőtt feltettem volna a vizet a tésztának és megszagoltam egyszer, megszagoltam kétszer. Akárhogy szaglásztam, volt valami különleges illata, ami nem a friss túró sajátja. De nem is volt igazán elviselhetetlen.  Az éhségemet viszont annál inkább annak éreztem, így gyorsan döntöttem:  vállalom a kockázatot. Ami azért nem volt túl nagy, legfeljebb többször fogok csendben olvasgatni egy keveset  a lakás legnyugalmasabb helyiségében. Hát kérem nem jött be. A túrós csusza ehető volt, a bő tejfel és hatalmas mennyiségű sült szalonna megtette a magáét, nyeltem mint kacsa a nokedlit. Az este nyugodtan telt, már kezdtem azt hinni direkt így egészséges a tehéntúró. 

Aztán maradt még egy kevéske azt eltettem mára. Jól tettem. Az éhség határozottan csökkenti a savanyú túró pikáns ízét, szinte nem is érzi az ember. Most jól érzem magam, tele a pocak, az élet szép. Estére maradt még egy kevés, már csak azért is megeszem. Mindig szerettem a kihívásokat. Gondoljon csak a kedves Morgómedve olvasó a rendszerváltás bizonytalanságába vetett hitem miatt felhalmozott 15 éves orosz halkonzervekre. Mindet megettem. Mit mondhatok még? Élek! Hálaistennek. Az estémről meg írok majd legközelebb. Remélem nyugalmas lesz.:)

Ha megyek Mályiba az út mellett ott van egy reklámtábla ami egy úgynevezett Outlet-et reklámoz. Innen 40 kilométerre. Ha egyszer nem tévedtünk volna oda Hajdúszoboszlóra menet azt sem tudnám miről van szó. De mi oda tévedtünk, így aztán nagyjából képben vagyok. Egy csomó bolthelyiséget láttam egymás mellett, némelyikben volt már áru de többségük még üresen állt. Tehát olyan bevásárlóközpontszerűség volt. Miután mi nem venni, hanem fürödni akartunk így nem is sokat nézelődtünk hanem megpróbáltuk megtalálni a régi 35-ös utat, amit az autópálya építése miatt aztán mégsem találtam meg. Visszamentünk hát a közelben lévő kocsmáig, és ott megkérdeztem merre kell menni Hajdószoboszlóra? Meg is mondták. Igaz, ez nem a megszokott útvonalunk volt, de nagyon nem aggódtam. Kis ország a miénk, előbb-utóbb majd csak odaérünk. Oda is értünk, igaz kis kerülővel.

De nem is erről akartam én írni hanem erről az Outlet-ről. Tulajdonképpen ötletnek is lehetne mondani és nem is járunk nagyon messze az igazságtól. Szerintem egyszerűen egy új ötlet, hogyan tudnának még több pénzt kicsalogatni az emberek zsebéből. Persze ez csak egy felületes megérzés, az ember ha bővebbet akar tudni "felüti" az Internetet és tájékozódik. Így tettem én is. Hazajőve én is benéztem mi újság ezzel az Outletekkel? Úgy tűnik meg is értettem a lényeget. Vagyis ha úgy működne ahogy eredetileg Amerikában indult, akkor ez nem lenne rossz dolog. Ott ugyanis az történt, hogy a gyárak a felesleges, elavult, divatjamúlt termékeiket valahol a városon kívül olcsón kiárusították. Ezeket nevezték Outlet-eknek.

Képzeljünk el tehát a városon kívül egy csomó boltot, ahol az egyikben a bőrdíszmű előállító cég  60-70 %-os árengedménnyel szabadul meg a divatjamúlt retiküljeitől, pénztárcáitól. A mellette lévőben pedig az ismert cipőgyár szeretné eladni divatjamúlt modelljeit. Kicsit arrébb pedig a bútorgyár válna meg ósdi hokedlijeitől. Mögötte pedig a befuccsolt játékgyár a koppintott Barbie babáit vehetné meg az ember. És így tovább, sorolhatnám a végtelenségig. És ez nem is lenne rossz dolog. Végül is egy igénytelenebb embernek simán megfelelne a hazai gyártású divatjamúlt tornacipő, csak olcsón adják. Tehát az elv nem rossz, éljenek az Outletek!

Csak én attól félek ez is magyar módra fog majd megvalósulni. Azaz a felkínált üzlethelyiségeket kibérli majd boldog-boldogtalan, aki ezzel az új kereskedelmi formával gondolja felvirágoztatni éppen csak működőképes vállalkozását. Olvasni aztán az Interneten olyant is, hogy használt ruhákat is árulnak az üzletekben. Meg mindent ami a vállalkozóknak eszébe jut. Aztán a város határába kiautózó shoppingolni vágyó magyar egyszer csak észreveszi, hogy ugyanezt megvehette volna otthon is a főutcán. Hogy megint bedőlt a hangzatos elnevezésnek mint annakidején a bűvös diszkont szónak. Ami már megszokott, unalmas. Erre már nem jön be a vevő. De semmi baj. Majd bejön az Outlet-re. Egy darabig.

Véget ért a nyár. Legalábbis számomra. Az időjárásra végül is nem panaszkodhatom. Lehet,  hogy a mezőgazdaságnak nem tett jót ez az időjárás, de nekem igen. Máskor évente 7-8 alkalommal nyírtam füvet, idén talán négyszer. Végre rendbe hozathattam a  sufni tetejét, nagy öröm ez nekem. Ha szétázik el kell takarítanom, az sem lett volna kis gond. Így nem ázik szét és még használni is tudom. Kicsit a ház is tehermentesült a lomok alól, kevésbé zsúfolt és csinosabb lett. Főleg azok után, hogy eltűntek az őszi vízvezeték szerelés nyomai. A palatetőt is lefedettem, nincs már beázás sem.

Idén nem vittem ki számítógépet. Mit mondjak? Csodálatos volt. Sokat olvastam, ha meg estére meguntam az olvasást videón sorra vettem a filmarchívumaim darabjait. Érdekes, hogy amikor az ember nézi a katalógust, úgy érzi ez sem érdekli meg az sem, aztán mikor végül kiválaszt néhány kazettát és elkezdi nézni akkor látja, hogy milyen kincsek is vannak a birtokában.

Így voltam a Trockijról szóló filmmel. Kivittem mert a kazettán volt egy film ami érdekelt, de ha már ott volt belenéztem ebbe a dokumentumfilmbe is. Hát nem bántam meg. Ugyanígy voltam Szilágyi Ákos dokumentum filmjével a temetésekről, a kommunista temetési szokásokról. Mikor Brezsnyev meghalt éppen Moszkvában voltam, a temetést a kollégiumban a klubszobában néztem végig. Meglepett, hogy az ott lévő "helyieket" mennyire hidegen hagyta a legfőbb vezetőjük halála. Tudtam én hogy szeretni nem szerették, de azt hittem a rendszer jobban elnyomta az embereket annál, hogy megengedjék maguknak azt a cinizmust amit ott tapasztaltam. Bár azért vannak nekem tapasztalataim ezen a téren is. Például amikor minden kint tartózkodásomkor meghalt egy-egy fontos ember, akkor egy baráti társaságban Tamara Nyikolajevna - a tudományos kommunizmus tudós oktatója - csendben megjegyezte, hogy "Tibor, utazzon hozzánk gyakrabban. " Csupán a folklór kedvéért leírom oroszul is: "Тибор, приезжайте к нам чаше". Remélem nem csal meg a memóriám és jól írtam. De majd kijavítanak olvasóim, amit el is várok tőlük.:)

Egyébként biztos sokan emlékeznek rá, a sor Brezsnyevvel indult, aztán következett Andropov, majd Csernyenko és végül Usztyinov. Gorbacsov  lett volna a következő, de ő nem halt meg csak kicsit felképelték egy alkalommal, de hát - orosz szemmel nézve - talán meg is érdemelte.  

Messzire kanyarodtam a nyári programjaimtól pedig nagyon jó filmeket is megnéztem, de ezzel nem untatnám olvasóimat. Előbb-utóbb úgyis előjönnek majd. Summa summarum, jó ötlet volt ez a videó kivitele. Este mikor már unta az ember a sok olvasást jó volt egy-egy rendesebb filmet megnézni.

Morzsiék folytatták kétlaki életüket. Amikor kint voltam ott voltak, amikor nem hazamentek. A nyár vége felé már éjszakára sem mentek haza, ami kellemetlen volt két okból is. Egyrészt a lelkiismeretfurdalásom tovább nőtt az igazi gazdival szemben (bár többször elnézést kértem tőle) másrészt Kismorzsi úgy érezte minden kutyaugatásra ugatással kell válaszolnia. Néha ez a "párbeszéd" eltartott fél órát is. Hajnali 3 és fél 4 között. Hát lapítottam a szomszédok előtt az már igaz.  Mindamellett, hogy én sem tudtam aludni. Egyébként aranyosak voltak ezek hárman. Ha valami megugatni való volt mind a hárman megindultak mint a villám kifelé, aztán amikor elmúlt a "helyzet" szép komótosan visszaballagtak.

Egyszer egy pitbull formájú kutya jelent meg az utcánkban. Morzsiék úgy érezték meg kell ugatniuk, én meg féltettem őket, hogy szétkapja valamelyiküket, leginkább a legkisebb Morzsit. Egyszer a tótól jött a pitbull a gazdiékkal amikor Morzsiék odarohantak és megint elkezdték ugatni. Aztán a két nagyobb egy idő után felhagyott vele, egyedül a legkisebb ugatott kitartóan megmosolyogtatva mindenkit aki látta a harciasságát. A félelmetes helyzet ellenére.

Tegnap Morzsi valahogy egész nap nem volt éhes, aztán délután megjelent valami kenyérrel a szájában, amit aztán elásott a kerítés tövében. Gőzöm nincs mi lehetett a kenyéren de biztos volt valami finomság mert a mi Morzsink kenyeret nem evett soha az biztos. Leginkább húsfélét ettek, vagyis inkább csontot mert a húst én ettem le a far-hátról. Kicsit untam már ezt a csirke farhátat de ez volt a legkiadósabb. Ráadásul ez a farhátazás alkalmas volt arra is, hogy érzelmi kötődéseinket erősítse. Végül is mégiscsak együtt falatoztunk, nem csak odaadtam nekik a kutyaszalámit meg a csirkeparizert, hogy "na egyétek szépen!". Aztán ha megunták a sok húsfélét egy kis mogyorót ropogtattak a mogyorófa bokrok tövében választékbővítésként. Egyébként Morzsiék ketten maradtak, a legkisebb már új gazdáinál van. 

Aztán minden jónak vége szakad egyszer. Jövő hét regisztrációs hét, jönnek a hallgatók, felveszik a tárgyakat és 7-én elkezdődik a tanév. Hiányzott már kicsit, jól feltöltődve várom, hogy bemenjek első órámra. Kicsit izgatott vagyok, hogy milyenek lesznek az új hallgatók. De  biztos olyanok mint minden évben. Majd megírom. :)        

A közelmúltban amikor az ügyeletről írtam említettem, hogy ha a miniszterelnök úr erre járna egy nescaféval meg tudnám kínálni. Így igaz. Jó néhány éve nescafét iszom, már nem csak a tanszéken, hanem itthon is. Bent ez többé-kevésbé érthető is, ma már nem főzünk a tanszéken kávét, kevesen vagyunk akik kávézunk, ezek egy része kimegy a büfébe, én meg csinálok magamnak ebéd után egy-egy nescafét és kész. Ha vendégem jön őt is ezzel kínálom. Mint írtam erre számíthat a jövőben a miniszterelnök úr is. Sőt a köztársasági elnök úr is ha erre járna nyáron, ügyelet idején. Néha választékbővítésként szoktam ilyen huncutságokat is beleszórni a meleg vízbe amiben benne van minden (kávé, cukor, tejpor) de igazából nem bízom ezekben, mert nem vagyok benne biztos, hogy van annyi kávé benne mint amennyinek lenni kellene.   

Otthon éppen ihatnék rendes kávét is de valahogy túl erős nekem a főzött kávé. Néhány éve vettem észre, azóta csak vendégségben iszom ilyesmit, vagy ha hivatalos úton megkínálnak. Aztán a nyár elején megtaláltam az igazi megoldást. Konkrétan egy kávéfőzőt találtam meg, amit jó 14 éve vettem néhány egyéb háztartási géppel együtt. Volt benne elektromos kés, narancsfacsaró, turmixgép, kenyérpirító és ez az ominózus kávézó. 

Íme ő az:

Nagyon alkalmi vétel volt, kereken 10.000 forint került.  Akkor csak a kenyérpirítóra és az elektromos késre volt szükségünk, a többiek egy dobozban várták hogy sorra kerüljenek. Na ez akadt a kezembe idén nyáron. Egy darabig forgattam, hogy mi a csuda lehet ez, hogy is működhet? Elolvastam a használati utasítást és nem akartam hinni a szememnek. Valamikor nagyon régen meghalt egy idős rokonunk, én is részt vettem a hagyaték rendezésében, akkor akadt a kezembe egy kávéfőző, szép háború előtti darab volt, az működhetett így mint ez. Bár az első pillanatban a működés sem látszott tisztán de aztán rájöttem. 

A működés megértéséhez segítségünkre szolgálhat az alábbi kép:

Egyébként nagyon egyszerű. Tegyünk vizet a bal oldali tartályba (2) attól függően, hogy hány személyre akarunk kávét főzni. Helyezzünk egy papírszűrőt a felső tartályba (6) majd a papír szűrőbe megfelelő mennyiségű kávét. Ezt követően kapcsoljuk be a kávéfőzőt. Ha a víz felforrt a csövön(1) keresztül ráfolyik a kávéra majd az alatta lévő üvegedénybe (7). Tiszta őskor, de segítségével kiváló hosszú kávé főzhető. Pont olyan amilyet én szeretek.

Kérdéses lehet még a papírszűrő, hogy honnan a csodából van nekem papírszűrőm? Ráadásul zacskó alakú. Hát kérem Freibergben vettem annakidején, amikor még létezett az NDK. Igazából ma sem tudom miért vettem, akkor és ott jó ötletnek látszott. Olcsó is volt szép is, megvettem. Igaz, hogy vagy 30 évig őrizgettem de íme nem hiába. Mostanában nagyon finom kávékat iszom ami egyrészt kávéból van, másrészt pedig olyan erősségűre főzöm amilyenre akarom. Most Mályiban teljesít szolgálatot, de az ősszel a tanszékre viszem majd ki. A köztársasági elnök úrnak szemmel láthatólag gyenge gyomra lehet, biztos örülni fog ha nem méregerős kávéval fogom majd megkínálni.:)  

Érdekes színfoltjai az ünnepeknek a kitüntetések. Az Interneten már az ünnep előtt megjelenik a kitüntetettek névsora, lehet izgatottan böngészni a nevek között, vajon kik kaptak, van-e ismerős, rokon vagy munkatárs közöttük. Én ugyan nem szoktam ezeket böngészni, akiket ismerek vagy hozzám közelállóak azokat úgyis megtudom előbb-utóbb.

Némi színt szokott hozni az átadásba, hogy vajon ki az aki idén nem veszi át, vagy a köztársasági elnök úr kinek nem nyújt kezet. De ne legyünk igazságtalanok, néhány éve az egyik kitüntetett érezte úgy, hogy a miniszterelnök úr nem érdemli meg az ő kézfogását, ő viszont megérdemli a kitüntetést. Azt mondom hálaistennek vége ezeknek az izgalmas kitüntetés átadásoknak, ma már minden úgy megy mint a karikacsapás. A kitüntetett odalép, átveszi, kézfogások, mosolyok, majd a kitüntetett boldogan távozik a kitüntetéssel. Hogy otthon berakja a többi közé, és legközelebb - ha nagy ember volt - a kispárnán vigyék előtte. Vagy az örökösök nézegessék majd hosszasan vagy éppen futólag mielőtt elvinnék magukkal. Hogy aztán néhány év rakosgatás után végképp megváljanak tőle. Némileg kegyeletteljesebb  eljárás ha odaadjuk őket az unokáknak, a végső megszabadulás előtt ők hadd játszadozzanak még egy kicsit a papa (vagy mama) kitüntetéseivel.

Mindebből látszik, hogy nálunk csak néhány napig jó kitüntetettnek lenni. Addig amíg átvesszük, amíg megjelenik a sajtóban vagy az Interneten, amíg a munkatársaink megrázzák kezünket miközben hátba vágnak, hogy "csak így tovább, nagyon derék, nagyon derék! ". Aztán egy idő után mindenki elfelejti, a kitüntetés pedig elfoglalja jól megérdemelt helyét a szekrénysor megfelelő részében, várva a kispárnát vagy az unokákat.

Mert nálunk nem szokás kitüntetést viselni. Valahogy olyan ciki az egész. Gondolom mekkora meglepetést okozna ha a legközelebbi ünnepünkön ott vírítanának a mellemen. Mert azért nekem is van néhány, csak az ember nem szokta emlegetni. Annyira nem, hogy rajtam és a családon kívül nem is tudná senki megmondani milyenek vannak. Nálunk egy kitüntetés sorsa az átadással kezdődik, még valahol írásban megjelenik hogy az embert kitüntették, aztán ha rendes főnökei vannak az embernek, ő még tud egy kis hírverést csapni aztán ennyi.

Sok bírálat érte annakidején a kitüntetés mellé járó pénzjutalmat. Hogy nem illik, hogy miféle ünneprontó dolog ez a pénz, pfuj, már megint ez az anyagiaskodás, az ember jó munkája nem mérhető pénzzel, stb. Így aztán a párt és kormány is meghallotta a méltatlankodó szavakat és el is maradtak a pénzjutalmak. Igaz csak bizonyos szint alatt, vannak kitüntetések amikhez azért tetemes summa jár. Úgy látszik itt az összegnek kulcsfontossága lehet. Régebben mikor még gazdagabb ország voltunk jelentős bányászattal és kohászattal a szakmai szervezetünk is kiegészítette az erkölcsi elismerést némi anyagiakkal is, amit aztán mi teljesen társadalmi módon használtunk fel. Az ünnepségről hazafelé jövet meg-megálltunk egy-egy kocsmánál és ott a kitüntettek fizettek. Ma is meg-megállunk és most is ők fizetnek, igaz már a saját zsebükből. Már ha együtt jövünk-megyünk. Mert újabban már ez is egyre ritkább. 

Azért nem mindenhol van ez így. Tavaly decemberben írtam egy lengyelországi szakestélyről, ott a résztvevők büszkén viselték bányász egyenruhájukon kitüntetéseiket. Nekem tetszett. Voltak akiknek volt, volt akinek nem, volt akinek több volt, volt akinek kevesebb. Gondolom mindenkinek az érdemei szerint. Persze, tudom, vannak akik arra gondolnak, hogy akik közelebb ültek a tűz körül azok kaptak kitüntetéseket, akik nem azok meg nem kaptak. Kétségtelen van benne valami de nem teljesen igaz ez sem. Megmondom őszintén én szimpatizáltam ezzel a dologgal, ismétlem tetszett. Ünnepélyesebbé tette a díszegyenruhát, a szakestélyt. Nálunk maximum olyant tesz ki az ember ami nem fityeg, kicsi, leginkább valamelyik magas kormánykitüntetéshez tartozó jelvényfélét, ami jelzi, hogy viselője nagy ember, csak éppen otthon tartja a kitüntetését a fiókban, itt csak jelzi annak meglétét.

Megmondom őszintén én is viselek egyet az egyenruhámon, egy "Borbála" kitüntetést, így láttam főnökeimen is. Igaz jó néhány évet eltöltött ez is a fiókban, aztán egyszer csak úgy döntöttem felrakom. Fel is raktam - az egész olyan 2 centis átmérőjű lehet, úgy néz ki mint egy jelvény. Aztán fél óra alatt le is hullott róla a fekete zománc. Most tiszta fehér vagy színtelen. Azt szoktam mondani ha megkérdezik miért ilyen, hogy nekem ezüst fokozatom van. Ezen aztán jót derülünk mindketten. 

Elkezdhetnék még elmélkedni azon, hogy nálunk vajon miért nem hordják az emberek a kitüntetéseiket de nem teszem. Túl hosszúra nyúlna az az írás, talán megbeszéljük kommentek formájában. Minden esetre elrettentő példákat tudok mutatni:

Ezen az utolsó képen nyilván a fényképezőgépnek szól a kitüntetés, a parasztember ha felrakott is valami kitüntetésfélét nem ehhez az alkalomhoz és nem ilyen öltözékhez tette.

És végül lengyel barátaink a szakestélyen:

Ha kitüntetésekről van szó mindig eszembe jut egy ezer éve hallott rádiójáték. Úgy tudom Vészi Endre írásából született a "Sárga telefon". Ebben van egy jelenet amikor a nagy ember özvegyét felkeresi a temetkezési vállalkozó (Mikó István) hogy megbeszélje a részleteket. Szó kerül a kitüntetésekről, is ahol a vállalkozó elmerülve a részletekben elmondja, hogy a kitüntetéseket kispárnán viszik majd a koporsó előtt és  hozzátette, hogy "természetesen a kitüntetéseket mi adjuk." Hát igen, biztos ami biztos. Ha valaki teheti olvassa el, nagyon jó írás, ettől csak a rádiójáték volt jobb. :)

Mályiban csak a 3 égi csatorna van, azok meg nem sok vizet zavarnak, így aztán elég sokat olvastam. Ha jól emlékszem Heinrich Böll kisregényével a "Katharina Blum elvesztett tisztességével" kezdtem. Böll egyébként Nóbel-díjas író, de ezt csak mellékesen jegyzem meg. Galgóczi Erzsébet nem az, mégsem rosszabb író mint Böll. Ez a könyv arról szól, hogyan tudja a bulvár sajtó (esetünkben a Bild Zeitung) tönkre tenni egy ember életét gátlástalan hazugságaival, hogyan tud egy tisztességes embert olyan helyzetbe hozni, hogy az úgy dönt megöli az őt hazugságokkal lehetetlenné tevő, emberi méltóságában a lehető legjobban megalázó riportert.

20 éve már nálunk is jelen van a bulvár média és bár finomabb eszközökkel él, azért itt is elég sok kellemetlenséget lehet okozni egy egy kérdőjellel egy mondat végén. Egy icike-picike kérdőjellel, amire sokan fel sem figyelnek és mindjárt igaznak tűnik a dolog. Példát nem hoznék, biztos mindenki találkozott már hasonló szalagcímmel. És ez azért semmi ahhoz képest amivel a regény hősnőjét börtönbe, az újság riporterét a temetőbe juttatta. Érdemes elolvasni ezt a könyvet, könyvtárakban biztos megtalálható. Az egész talán 120 oldal. Nem tudom megnézni, kint van az egyetemen.

Aztán elolvastam Mezei Andrástól a "Szerencsés Dániel"-t is. Mezei Andrást elsősorban mint költőt ismerem, meg az ÉS-ben írott vitából melynek vitaindítóját ő írta "Ilyen gazdagok vagyunk címmel?" és hetekig hullámzott az ÉS hasábjain. A regényből film is készült ugyanilyen címmel, meg is néztem vagy háromszor. Leginkább azért a jelenetért amikor egy határ menti szállodában vacsoráznak az országot elhagyni kívánók és várják a teherautókat amik átviszik a határon őket. Ennek az estének van egy olyan hangulata, ami magával ragadja az embert. Sokféle emberrel találkozunk itt. Egy közös bennük. Mindegyiküknek elegük volt a Rákosi diktatúrából. Volt persze olyan is, aki csak azért ment mert abban reménykedett, hogy a "szabad világban" talán meggyógyítják beteg párját. Vagy csak egyszerűen jobban akart boldogulni. Mezei András a könyvben jobban elkalandozik, míg a film inkább egy dologra koncentrál: hogyan akarja elhagyni az országot legjobb barátjával - mellesleg anyai biztatásra is - egy fiatalember 1956 decemberében.

Egy regény nem regény emberi sorsok bemutatása nélkül, nem marad adósunk ezzel Mezei György sem. Útban nyugat felé - a barát - Angeli Gyuri találkozik apjával, aki lakatosként dolgozik a határhoz közeli városban. Írhatnám, hogy ismét, mert korábban dolgozott ő már gyárigazgatóként is, amikor a párt - úgymond - kiemelte. Aztán elérte őt is a Rákosi rendszer örök gyanakvása és egyszer csak bőrkabátos emberek jöttek érte, hogy évekre eltűnjön az Andrássy utca 60-ban illetve sorra járja kis hazánk fegyintézeteit, hogy néhány év múlva kiengedjék, majd újabb néhány év múlva rehabilitálják. Na ezután következett a második vasas időszaka, ezután találkozott fiával a határ közelében lévő kisvárosban 1956 decemberében. De ugyanakkor ott volt a szállodában Kapás is, a volt AVH-s, aki történetesen letartóztatta annakidején idősebb Angelit és nem mellesleg a veséjét is leverte.

Furcsa világ volt az. Az ember eljárogatott falura népnevelgetni, hazafelé a MADISZ-os társakkal énekelgette a mozgalmi dalokat és egyszer csak szólította őket a párt, és ők mentek. Érteni nem értettek ahhoz amit csináltak de a párthűségük töretlen volt. Voltak akiknek csak 56-ig, mert akkor elsők között égették el a tagkönyvüket. Idősebb Angelit akkor egy gyár élére szólította a párt, Kapás pedig az Államvédelmi Hatósághoz került. De lehetett volna fordítva is. Leverhette volna Angeli is Kapás veséjét, hiszen mindketten ugyanonnan indultak. Hát nem egyszerű az élet mint a regényből is kiolvasható. Jó könyve ez is meg a Böll regény is, ajánlom mindkettőt olvassuk el alkalomadtán. 

Ma hallottam először a rádióban, hogy egy osztrák lap nyomán szájkosár törvénynek nevezik a szlovák nyelvtörvényt. Kíváncsi vagyok hányszor fogom hallani az eljövendő napokban. Már szinte látom, hogy televíziós, rádiós szerkesztők a lapszerkesztőkkel karöltve ízlelgetik a szót: "szájkosár törvény, szájkosár törvény. Hm. Nem is rossz."  És az esti híradásokba már így kerül be az ominózus törvény. Aztán holnap is, meg holnapután is. Unalomig ismételve amíg ki nem jön a könyökünkön, amíg fel nem forr az agyunk tőle. Főleg mert hülyeség is, hiszen a szájkosár nem erre való. Lehet, hogy meggátolja a kutyát az ugatásban, de a kutya nem fog szelektíven ugatni tőle. Vagy fog ugatni vagy nem.  Márpedig  a nyelvtörvény arról szól, hogy egyik nyelven lehet beszélni, másikon nem. Persze ha tévednék levonom a konzekvenciát is. Megkövetem majd a médiát. Szándékosan kisbetűvel írva. Most is és a jövőben is. Sajnos már nem érdemel mást.

Miután kimorogtam magam ezen a gázoláson, folytatom. Kezdem azzal, hogy 1967-ben miután befejeztem a technikumot - nem tudván mi lesz a későbbiekben, felvesznek-e az egyetemre vagy nem - elhelyezkedtem Gyöngyösorosziban az ércbányánál. Úgy gondoltam ha felvesznek, egyetemre még onnan is mehetek, ha meg nem, folytatom technikusként a bányánál. Szerencsére felvettek. Igaz úgy, hogy előtte elvisznek egy évre katonának. Fel nem dobott a dolog, de ha csak így járhatok egyetemre, ám legyen.

Felmarkoltam a kéthavi munka után járó bevonulási segélyt, ami - úgy tudom - nem is függött a munkaviszony hosszától, hanem inkább annak meglététől. Szép summa volt, 2800 forint, ami akkor nagy pénznek számított. De meg is volt a helye, ugyanis a délvidékre készültem. Most már nem a rokonlátogatás volt utazásom célja, de erről csak visszafogottan nyilatkozhatok, mert egy gentleman ilyen ügyekben köteles önmérsékletet tanúsítani. Legyen elég annyi, hogy már közel egy éve nem a rokoni puszik tudtak igazán lázba hozni, ha az a vidék jutott eszembe. Otthon elég nehezen engedtek el - nem volt még olyan szabados a világ mint manapság - de elengedtek. Én meg felvettem legjobb öltönyöm, fehér inget, nyakkendőt, szóval kiöltöztem rendesen, pedig az útra megtette volna valami szerényebb gúnya is.  És elindultam.

Zökkenőmentesen haladtam dél felé, Pécset is elhagytam már amikor a vonatban civil ruhások kezdtek igazoltatni. Akkor már nem kellett engedély a határsávba való belépéshez, elég volt a személy igazolvány is.  Mikor hozzám értek átadtam igazolványomat benne a Behívó parancscsal együtt. A civil ruhás határőr szépen átlapozgatta (akkor még - gondolom mondanom  sem kell - nem csak egy plasztik lap volt az igazolvány, hanem egy sok lapból álló kis könyvecske) megnézte a Behívót is, azt is hogy mikorra szól (2 héttel későbbre) nem kerülte el figyelmét az eleganciám sem, majd tovább mentek. Aztán a következő állomáson a vonat kissé tovább várakozott mint az várható lett volna, hamarosan megtudtuk az okát is. Az én civil ruhás igazoltatóm most már 2 fegyveres határőr társaságában tűnt fel és megkértek ugyan szálljak már le, hogy a vonat hadd menjen tovább. Mit tehettem mást, leszálltam. A peronon még átélhettem milyen érzés az amikor az ember 2 fegyveres között áll - frissen leszedve a vonatról - és az állomásról kihúzó vonat nyitott ablakaiból emberek százai bámulják meg, talán sajnálkozóan, talán megvetően, talán irigyen, hogy én legalább megpróbáltam. Pedig ottlétem oka sokkal prózaibb volt: nem egyedül akartam a bevonulási segélyemet elverni. A vonat elment, mi meg bementünk az állomásfőnöki irodába, hogy megvárjuk amíg a gépkocsi megérkezik.

Érdekes, hogy forgalmista, akinek nem lehetett ismeretlen az egész eljárás, szóval még ő is oda sündörgött hozzám, hogy megkérdezze, miért akartam disszidálni?  És mikor mondtam, hogy nem akartam kimenni, természetesen nem hitte el. Aztán megjött a katonai dzsip és beszállítottak egy közeli laktanyába, ahol egy fogdában helyeztek el, az ajtó elé meg géppisztolyos őrt állítottak. Én ugyan mondtam, hogy felesleges ez a felhajtás, nem fogok megszökni, de ők valahogy ragaszkodtak a dologhoz. Aztán egy idő után egy civil ruhás tiszthez vezettek aki kihallgatott. Én elmondtam a tényállást, meghallgatott majd visszavittek a fogdába. Ez még megismétlődött vagy háromszor, csak a tisztek cserélődtek.

Közben eljött a vacsora idő, kaptam egy tányér kiváló paprikás krumplit, nem sajnálták belőle a lecsókolbászt sem, mintegy előlegként a 2 héttel későbbi ellátásomból. Utoljára akkor ettem abból az undorító alumínium (vagy ón) tányérból, pedig később minden alkalommal mikor őrségben voltam mindig ilyenből kellett volna ennem az őrszobán. De akkor még nem tudtam, hogy ezeket képtelenség rendesen kimosni. Ezek szélén mindig ott marad egy kevés zsír amit én nagyon utáltam. Akkor viszont jóízűen belapátoltam, sőt ha jól emlékszem repetát is kértem mikor felajánlották. Időm volt, akihez mentem éppen délutáni műszakban volt, érdekesebb programnak tűnt mint mondjuk a városi parkban kivárni az estét. Aztán amíg én jóízűen falatozgattam meg üldögéltem egy hűvös cellában ők leellenőrizhettek mert 9 óra felé kiengedtek azzal, hogy minden nap jelentkezzem már le náluk amíg ott vagyok. Ez annyira apróság volt, hogy természetesen beleegyeztem és néhány napig valóban elandalogtunk a laktanyáig ahol elég kedélyesen zajlottak le ezek a jelentkezések. 3 nap után le is mondtak a további látogatásokról, innetől kezdve már csak érdekes élményként élt, illetve él az emlékezetemben. :) 

Másodszor hallom a hírekben, hogy a szegedi, zebrán, ittasan piroson jelzésen gázoló és cserbenhagyó autós beismerte, hogy ittas volt és cserbenhagyta áldozatait . Aztán hallom, hogy ha nem ismerte volna be akkor megúszhatta volna pénzbüntetéssel, így viszont őrizetbe vették. Értem. Tehát ha bűncselekményt vagy szabálysértést követünk el az istennek se ismerjük el mert akkor lecsuknak, ellenkező esetben némi készpénz ellenében szabadon távozhatunk. 

Ennek a hírnek azonban van már előélete is. Korábban ez a szegedi hír úgy hangzott el, hogy a zebrán, tilos jelzés mellett gázolt el egy 3 tagú családot egy autós aki a megállás nélkül tovább hajtott. Később telefonon jelezte, hogy ne nyugtalankodjon a rendőrség majd jelentkezni fog. Gondolom nem akarta elkapkodni. De aztán meggondolhatta magát és mégsem jelentkezett. Ejnye-bejnye. Nem szép dolog megígérni valamit aztán nem betartani. Mint ahogy gyalogosokat gázolni sem, ráadásul segítség nyújtás nélkül tovább hajtani. Bár ahogy hallottuk semmi vész, a kisbaba nagyot repült ugyan de szerencsére csak könnyebb sérülést szenvedett, a szülőkre már nem emlékszem, tehát ahogy hallottuk tekintettel az áldozatok könnyű sérüléseire a cserbenhagyás dacára a gázoló megúszhatja pénzbüntetéssel. Hát ha egy ilyent nálunk meg lehet úszni pénzbüntetéssel akkor itt valami nagyon nincsen rendben a joggal. Bízom benne, hogy csak a média szenzációhajhász túlzásaival állunk szemben ami köszönő viszonyban sincs a valósággal. Most viszont egy a lényeg: a gázoló őrizetben van.  A média meg végzi a dolgát. A mai szokásoknak megfelelően.:((

Egyébként majd folytatom a megkezdett témát csak ezt már nem tudtam szó nélkül megállni.