Morgómedve

Anyámék heten voltak testvérek, 6 lány egy fiú. A 6 lány egyike igen messzire került, a jugoszláv határ melletti Magyarbólyban lett tanácselnök. Igazából 5 falu tanácselnöke volt, de ebből csak hármat említek meg, mert történetünk szempontjából ezeknek van jelentőségük. Magyarbóly volt a központ, itt hagyta el az országot a vonat, hogy legközelebb Jugoszláviában álljon meg. Magyarbólyba pedig Villányból indult a vonat. Tehát tőlünk fel kellett menni Pestre, onnan tovább Pécsre, ott felszállni a villányi vonatra, 40 kilométert vonatozgatni, majd onnan tovább utazni Magyarbóly felé. Mint írtam itt volt a tanácsháza, de a nagynénémék arrébb laktak, Lapáncsán. Ide el lehetett jutni busszal is, de mivel elég ritkán járt jobban járt az ember ha elindult gyalog. Ahogy elhagyta a falut jobb oldalon a bokrok mögül minden esetben kilépett 2 határőr, igazoltatták az idegent, megnézték papírjait, a határsávba való belépési engedélyt. Ha mindent rendben találtak mehetett az ember tovább. Egyszer csak elért egy útelágazáshoz ahol ha jobbra fordult néhány száz méter után megérkezett Lapáncsára ahol a rokonok laktak, ha meg ment tovább egyenesen 2 km után Ilocskára jutott, ami szintén az utolsó magyar falu volt. A falu szélén álltak az őrtornyok és kezdődött a határ.

Az én rokonaim az ötvenes években is ott laktak már, azt sem tudom hogy kerültek oda. Azt nem mondhatom, hogy nagynéném oda ment férjhez mert a férje is ide való volt Heves megyébe, Gyöngyös mellett született. Hát akkor nehezebb volt ott az élet, a határ el volt aknásítva, hiába volt a határsáv meg a szigorú ellenőrzés mégis átcsúsztak emberek a szigorúan védett részeken is és az ember könnyen összefuthatott idegenekkel a saját portáján is, akik közül a bűnözők nem nagyon válogattak az eszközökben.

Egyébként Gáll István is megemlíti könyvében ezeket a falvakat. Idézem a könyvből: "Itt az isten háta mögött ilyen nevű őrsök bújnak meg: Patkánylyuk, Girichát, Ilocska, Lapáncsa - hát mit lehet várni?" Hát ez a Lapáncsa már tényleg isten háta mögött volt. Nem volt sok lakosa, még postája sem volt. A borítékra rá kellett írni: Utolsó posta Magyarbóly. Én szerettem idejárni nyaralni, volt benne valami izgalmas. A nagynénéméknek volt egy lányuk meg egy fiuk, unokatestvéreimmel jól eltelt az idő ha leruccantam. A fiúnak volt egy motorja, egyszer megkérdezte ültem-e már motoron? Mondtam, hogy ülni ültem de vezetni soha nem vezettem. No akkor kipróbáljuk, - mondta és már hozta is elő a garázsból. Az ilocskai elágazáshoz kivitt, ott helyet cseréltünk, én vezettem, ő pedig mögém ült. Megmutatott egy-két dolgot aztán elindultunk. Én jobb kezemmel tekertem a gázt, szépen gyorsult az erős motor szinte észre sem vettem, hogy a kilométer óra 85 km/órát mutat. Szólt az unokatesó, hogy most már lejjebb vehetném de én meg úgy voltam vele mint a béka a kígyó előtt, mozdítani sem tudtam a gázt csak mentünk 70-80 km/órával Ilocska felé. Ami nem lett volna baj ha Ilocska egy újabb útban folytatódik aztán egy újabb falu és valamikor csak megálltunk volna. De Ilocska után már út sem nagyon volt csak a határ. Aknazár ugyan nem volt már, de azért nem illett csak úgy szó nélkül átmotorozni a határon. Így aztán még jobban pánikba estem. Végül úgy emlékszem azt csináltam hogy elengedtem kormányt így a gázt is és így aztán lelassultunk, majd egyszercsak megálltunk. Még a falu közepén sikerült megállni, így nem lettünk úgynevezett "határesemény". Hazafelé már természetesen nem én vezettem, nekem elegem lett egy életre a motorozásból. Egyébként az ember sok érdekes dolgot hallott, a felére sem emlékszem már. Egy maradt meg bennem, hogy volt a faluban egy lány aki olyan csendes bolond volt, senkinek sem ártott. Ő elég gyakran áttévedt a határon és ilyenkor dolgoztak a bizottságok mindkét oldalon, nem lehetett csak úgy haza hozni. Nekem is van egy történetem, de ezt már majd legközelebb:.) 

Mint írtam Mályiban sokat olvastam. Internet nem volt, a 3 égi csatorna közül kettő szóba sem jöhetett, az az egy kincstári is csak hellyel-közel. Így aztán olvasgattam. Többek között Gáll István "Vaskor" című könyvét is. Nehéz meghatározni a műfaját. Tulajdonképpen egymástól független novellák amiket egy láthatatlan szál fűz egybe. Nem túl szorosan, de azért a szereplők több írásban is megtalálhatók. Meg az, hogy a szerző műszaki katonaként szolgált az osztrák és jugoszláv határon. Ezeken a határszakaszokon volt igazán szükség műszaki katonákra, hiszen ezeket a több  száz kilométeres határokat kellett olyan sűrűn betelepíteni aknákkal, hogy szinte lehetetlen legyen úgy átmenni az úgynevezett aknazáron vagy aknamezőn, hogy ne robbanjon föl az ember alatt. Mint ahogy gyakran fel is robbant azok alatt, akik úgy gondolták, végképp elegük van a Rákosi rendszer diktatúrájából. Még azon az áron is nekiindultak a határnak, hogy fel is robbanhatnak. Viszont tény, hogy sokan át is jutottak.

Például az a Recskről megszökött fogoly is aki az ottani internáló táborból szökött meg élete kockáztatásával, hogy nyugatra kijutva a Szabad Európa Rádióban órákon keresztül sorolja azok neveit akikkel évek óta együtt raboskodott, és akiknek hozzátartózói nem is sejthették mi van az évekkel korában elhurcolt szerettükkel? Él-e egyáltalán?

Vagy például az a 2 államvédelmis (ÁVH-s) ezredes akik az Andrássy utca 60-ból léptek meg a nyugatra telepített kémek adataival, hogy ne üres kézzel érkezzenek oda ami ellen idáig harcoltak. Nem volt könnyű átjutniuk, szinte minden méterre jutott határőr és belügyi katona, mégis átjutottak. Igaz sok választásuk nem  volt. Tudták ők mi elől menekülnek. A menekülés során kapott golyó vagy a taposó akna még mindig szebb halált jelentett mint ha agyonverik az embert az Andrássy út 60-ban az AVH-n. Mint a Szűcs testvéreket például, akik szintén ezredességig vitték, vizsgálatokat vezettek, emberek sorsáról döntöttek éveken keresztül és aztán egyszer csak azt vették észre, hogy most ők kerültek sorra, most őket verik, villanyozzák, ők nem alhatnak, ehetnek, ihatnak, sőt le sem ülhetnek 9 napon keresztül mint azt Szász Béla a Rajk-per egyik vádlottja leírja könyvében.Tehát volt  miért kockáztatniuk az államvédelmis ezredeseknek. És átjutottak. 

Aztán Gáll István leír eseteket, amikor ők nyitottak utat - az aknák felszedésével - a nyugatra átdobandó ügynököknek, hogy aztán ha átmentek újra elaknásítsák azt a pár méter széles átjárót. És az aknák robbantak nem csak a szökni szándékozók alatt, hanem robbantak a magyar utászok alatt is. Robbantak amikor telepítették, robbantak mikor "karbantartották" az aknamezőt és robbantak akkor is ha a Dráva által kimosott aknákat kellett összeszedni, újra telepíteni. Nem volt veszélytelen dolog ez, tudták az ott szolgáló katonák is. Sokszor voltak a tanúi mikor társuk alatt robbant az akna. Ilyenkor szerencsés volt az akinek csak keze-lába lett oda. Sokan meghaltak akkoriban ezen a két határszakaszon. És még az sem volt biztos, hogy hazaszállítják az elhunytat. Az író leír egy esetet amikor az özvegy (férje a Donnál maradt ott) egy szem fia halt meg, de ő sem temethette volna el a falujában a meghalt fiát ha társai nem vállalják fel a több éves börtönt és nem lopják haza társuk földi maradványait, egy halom földet eltemetve helyette az őrs melletti temetőben.

Kemény idők voltak ezek, mindkét határ felért egy frontszolgálattal. És ez vonatkozott az ott lakó civilekre is. Ők sem élhettek nyugodtan. Mindig tartaniuk kellett attól, hogy saját portájukon szökni próbáló - mindenre elszánt - emberekkel találják szembe magukat. Itt bizony a határ több kilométer széles sávja is határnak számított. Nem véletlenül nevezték határsávnak. Ha valakinek a rokonsága itt lakott még a rokonlátogatás sem volt egyszerű. A lakóhely szerint illetékes rendőrségen kellett engedélyt kérni a határsávba való belépésre, amely személyre szóló volt és adott időtartamra korlátozódott. Gondolom előtte meggyőződtek arról, hogy megbízható emberekről van-e szó, - akárki nem közelíthette meg ezeket a határokat - és csak azután adták ki. A mi családunk megbízhatónak számíthatott, így aztán mindig megkaptuk az engedélyt és mehettünk meglátogatni nagynénémet Lapáncsán, ami aztán már tényleg majdnem az ország legszélén található. Azért nem teljesen mert egy Ilocska nevű falu van a legszélén. Onnna már tényleg csak a határ van hátra. 100-200 méterre. Annyira volt 1949 és 1955 között is amikor Titó láncos kutyának számított nálunk. És nem volt jó a "jugó" határ mellett lakni. Innen folytatom legközelebb.:)

János bácsi már biztos nem él. Már akkor is volt vagy 65 éves mikor megismertem. Én akkortájt udvarolgattam  a későbbi feleségemnek. Nyaranta nagy élet volt Miskolc-Tapolcán a Kiss József utcában. Volt azon a telken egy faházacska, szerintem nem több mint 25 négyzetméter. Két helyiségből állt, abban volt annyi ágy hogy a család szűkösen elfért. Konyhára már nem futotta, az előtérben volt egy kétplatnis villanyrezsó, azon készült ebéd, meg néha a vacsora is.

Napközben nagy vendégjárás volt, de aludni - a háziakat kivéve - mindenki hazament. Voltak akik Miskolcon laktak, ők haza buszoztak, a pesti úriasszonyok meg kivettek egy szobát a közelben, ott délig aludtak, azután átsétáltak hozzánk - az egyszerűség kedvéért így mondom. Megebédeltek majd leballagtak a termálba. Fürdés után jól esett egy kiadós séta a parkban - akkor ez még gyönyörűszép volt a  sok virággal és rendben tartottságával. Aztán következett még egy kis üldögélés a telken a fa alatt és mindenki ment haza.  Vacsorázni már mindenki otthon vacsorázott, a kis házban csak a háziak maradtak. Akik nélkülem is voltak öten. Én sem ott aludtam, egyébként is még csak udvarló voltam, nem volt ekkora szabadosság mint manapság, hová is vezetett volna?:)

János bácsi a beszerzőnk volt.  Ott lakott valahol a közelben, kicsit fentebb mint mi laktunk. Délelőttönként begyűjtötte az utcában a háziasszonyoktól kinek mire van szüksége a boltból és beszerezte. Nyáron akkor még sok vendég volt Tapolcán, sokan oldották meg az étkezést is a sarkon lévő boltból és tejivóból, elég rendes sorok alakultak ki. Na ezek miatt a sorok miatt nem ment senki szívesen a  boltba, és egyúttal ez biztosított János bácsinak tisztes mellékkeresetet. Gondolom azok akik a sorban mögötte álltak megszívták rendesen, de végül is reménykedésre adott nekik okot, hogy - mivel szállító eszközt nem láttak János bácsinál - egy ember 20-25 kilónál többet nem tud elvinni, tehát egyszer csak vége szakad az ő listájának is. Aztán mikor mindent beszerzett megindult visszafelé és az egyes házaknál leadta a megrendelt dolgokat. A pénzügyi részt nem ismerem nagyon, de szerintem mindenhol úgy működött ahogy nálunk: feleségem nagyanyja átvette az árut és a visszajáró pénzt amiből egy keveset mindig visszaadott. Amit János bácsi mindig mosolyogva illendően megköszönt. Néha meg is kínálták ezzel-azzal.

Egyszer én egy szalonnázásnak voltam tanúja, annyira megtetszett a szituáció, hogy lefényképeztem. Aztán a képből adtam mindenkinek a rokonságból egy-egy példányt, úgy emlékszem János bácsi is kapott belőle. A maradékot meg elraktam a több száz kép mellé egy dobozba. Aztán egyszer véletlenül kezembe került ez a kép, akkor gondoltam arra, hogy írni kéne róla. Ha másért nem azért, hogy azt a tényleg jól sikerült képet megoszthassam a Morgómedve olvasóival. Hát akkor lássuk a medvét, ahogy mondani szokták, íme ő: János bácsi Miskolc-Tapolcáról az 1970-es évek elejéről:

Amint éppen szalonnázik. Hogy mi van mellette nem emlékszem. Nem volt ivós ember, pityókosan is csak egyszer láttam, de azt sem gondolnám, hogy szódavízen élt volna. Az a gyanúm az ott a pohárban egy fröccs lehet jófajta Kövidinkából. Divatos bor volt ez annakidején ha valaki finom hideg fröccsökre vágyott, mint például én is. Igazából nem tudom ki is volt ez a János bácsi, mit dolgozott mielőtt közbeszerzővé (persze nem a szó mai értelmében) vált pedig most érdekes lenni tudni. Nem tudom volt-e családja, azt sem hogy élt. De nem is ez az érdekes szerintem. Inkább gyönyörködjünk ebben az igazán jól sikerült képben.:)  

Miután ismerté vált, hogy 2 hétig ügyeletes vagyok, barátaim és ismerőseim sorban kérdezik, hogy ugyan mi ügyelni való van egy egyetemi tanszéken? Jó kérdés. Tulajdonképpen biztos szükség van rá, egyébként is egy-egy oktatóra nem túl sok nap jut, hát miért ne? Végül is nem nagy dolog, mégiscsak egy tanszék egy szervezeti egység, anyagi eszközökkel, bútorokkal, elektromos- és vízvezetékekkel hálózatba kötött számítógépekkel stb.

Mert például ha az ember elmegy üdülni és magára hagyja a lakását csak szól a szomszédnak, hogy ugyan hívja már fel legyen szíves ha azt látja, hogy a szél már napok óta csapkodja az ajtót és szemmel láthatólag hiányzik a zár belőle és a helyén meg egy lyuk tátong. Mi itt nem a szomszédra bízzuk a tanszéket mert többen vagyunk, mi ügyelünk. Belefér.  Meg ha esetleg a rektor úrtól nagy hirtelenjében kérnének valami kimutatást a minisztériumból, ő nyilván a dékánjaihoz fordul, ők meg már a tanszéken lévő ügyeletest keresnék, hogy minél előbb teremtsük elő ami a minisztériumnak kell. Ez a magyarázat egyébként nekem már kicsit sántít, mert manapság a mobil telefonok világában gyorsan előkeríthető egy-egy vezető is, de ahogy emlékszem volt valami ilyesmi három  évtizede. Volt is szaladgálás. Kiderült, hogy egy csomó tanszéken nem lehet senkit elérni, hát szerintem ekkor született meg az ügyelet intézménye. 

Azok akik emailben kérdezték ezt az ügyelet dolgot most bizonyára felkapják a fejüket: "Nocsak!- gondolják. Lám, lám, van itt fejlődés. Ez a Morgó idáig azért nem jutott el a levelében mikor az ügyeletről írt. Sőt, ott mintha valami nyegleség is megmutatkozott volna az ügyeletnek - mint intézménynek - a megítélésben. Még mintha valami irónikus felhang is érezhető lett volna."  Hát igen, én is fejlődök. Időközben ahogy itt írtam egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy egy ügyeletre végül is tényleg szükség van. Mondhatnám úgy is: belefér. Biztos vagyok benne, hogy e perctől kicsit öntudatosabban fogok ügyelni. Mert végül is váratlan esemény mindig lehet.

Mi van például, ha a miniszterelnök úr erre sétálgat és úgy dönt, hogy benéz a tanszékre? Ha az én szobámba nyit be nyert ügyünk van. Én felállok, némiképpen csodálkozva gagyogok el egy "Jó szerencsét-et" (nálunk ez dukál mindenkinek) és hellyel kínálom egyetlen megmaradt fotelünkben, a kissé rozzant kávézó asztal mellett. Azért a fotelért kezeskedem, gyakran leellenőrzöm, mégiscsak kínos ha az ember vendége (netán hölgyvendége) alatt törik össze. Mint tette velem néhány éve sorban mind a három. Mert eredetileg nekem is 4 volt mint minden garnitúrában. Csak három sajnos szinte egy hét alatt lehelte ki lelkét. Szerencsére alattam és nem egy vendég alatt. Javításra pénz híján nem gondoltunk, kivittük egy helyiségbe ahol nem sok vizet zavar. Summa summarum, egy fotelünk maradt, abba ültetjük a vendéget, én meg vele szemben egy széken üldögélek. Miközben teázunk, vagy kávézunk, vagy csak éppen beszélgetünk.  Természetesen megkínálnám a magas vendéget nescafeval is, én azt iszom itt. Kevesebb vele a macera. Aztán kicsit elbeszélgetnénk, gondolom nem maradna sokáig így krízis idején, elszólítanák az ország ügyei. Aztán kikísérném a liftig (a páternoszter - nagyon helyesen - nyáron nem jár) majd jóleső mosollyal állnék még egy darabig az ajtómban tekintetemmel a távozó miniszterelnök úr nyomát követve a jóleső gondolattal, hogy de jó, hogy van ez az ügyelet.  Nagy blamázs lett volna ha a miniszterelnök úr sorban nyitogatná az ajtókat és mindenhol zárt ajtókat talált volna. 

Persze ez csak álom, nem sétálgatnak errefelé közjogi méltóságok, mi - ügyeletesek viszont lehetőséget kapunk arra, hogy kicsit rendet rakjunk magunk körül. Erre év közben úgysem sok lehetőségünk van. Ha meg vélatlenül mégis szükség lenne ránk állunk elébe. Úgy hogy végülis nem rossz ez az ügyelet.  A végén még odáig is eljutok, hogy éljen az ügyelet! :)) 

Mályiban jókat olvastam. Olvastam én ott mindent, Böllt, Gáll Istvánt, Mezey Andrást és persze  kedvencemet Galgóczi Erzsébet is. "A vesztes nem te vagy" című novellás kötetében ismerős volt az egyik novella, írtam is róla a Morgómedvében. Örömmel olvastam újra, megállapítottam, hogy nagyjából jól emlékeztem. Javaslom olvassuk el, itt található:

http://morgomedve.blog.hu/media/image/200908/

Úgy középtájon kezdődik az a rész amiről szó van. Ha elolvastuk klikkeljünk az alábbi linkre ahová feltettem az egész novellát. Feltétlenül érdemes elolvasni, nagyon jó írás.

http://morgomedv.freeweb.hu/Fenyek/Fenyek.html

A lap kialakítása elég gagyi, de a célnak megfelel. Ha megjelent az oldal klikkeljünk rá és akkor könnyebben tudjuk olvasni. Kicsit sumákolok a címmel kapcsolatban, nem mintha sajnálnám az írónő örököseitől a jogdíjat de ezért a 10 oldalért túl nagy hajcihő lenne. :) Talán elnézik nekem ha rátalálnak.:)

Itt a nyár, az ember mikor csináljon friss paprikából, uborkából, paradicsomból salátát ha nem most? Én még hagymát is szoktam bele tenni jó bőven. Aztán kell ehhez még só, kevéske cukor és ecet. Hát itt kezdődik a probléma. Bementem ugyanis a boltba direkt ecetért, sehol nem találtam, hívom az ifjú hölgyet, ugyan mutatná meg nekem merre is tartják az ecetet. Odalép egy polchoz - erre valóban nem gondoltam - és a legalsó polchoz lehajolva kérdi milyent akarok, 10, 15 vagy 20 százalékosat. Megvakartam a fejem, vajon melyiket is akarom? Úgy emlékeztem régen csak egyfajta volt. Nem is volt ezzel gond, mindig tudtam mibe mennyit kell löttyinteni. Úgy benne volt a kezemben. Mint a só is. Mindig érzem mibe mennyit kell rakni méricskélés nélkül is. Igaz, itt kicsit óvatos vagyok, inkább legyen sótlan, majd sózunk még rajta egy kicsit ha már a előttünk lesz a tányéron. Nem is sóztam el semmit régóta. De ezzel az ecettel bajban vagyok. Mert a 20 %-osból pont a fele kell mint a  10 %-osból. Ezt viszont már nem fogja érzékelni a kezem. Már látom, hogy valaki azt mondja: vegyél m i n d  i g 10 %-osat és akkor egy idő után nem fogod eltéveszteni. Hát nem. Mindaddig amíg egyszer a boltban nem lesz c s a k 20 %-os. Hát én azt mondom az se jó ha a boltban csak egyfajta árut lehet kapni de néha a nagy választék is okozhat gondot. Mint például az ecet esetében is.-:)  

Minden alkalommal amikor sietve belépek a III. emeleten a liftbe megfogadom, hogy legközelebb ha kinyílik az ajtó feltétlenül benézek majd, hogy ott van-e a lift? Mert ha nem, akkor nekem annyi. És újabban eszembe jut az az idős miskolci hölgy is, aki szintén nem győződött meg erről és - mivel a szinten nem volt lift - beleesett a lift aknába. Szerencsére a földszinten vagy az I. emeleten történt a dolog, de lehetett volna a tizediken is. Így is megsérült, de nem halálosan. Végül is a földszinten  is eshet az ember úgy, hogy fejét beveri valahová és szintén halál lehet a vége.

Néhány éve Pesten az ELTE Budaőrsi úti kollégiumában történt emiatt halálos baleset. Egy egyetemista fiú esett bele a VII. emeletről a lift aknába mert ott is nyitva volt az ajtó, csak éppen a lift nem volt ott.  Tudom ritka dolog ez. Hány és hány ember száll be naponta millió liftbe csak nálunk is, és a lift mindig ott van a kinyíló ajtó mögött. Tehát azt mondhatnánk nem érdekes a dolog, marginális probléma, kicsi a valószínűsége, hogy éppen mi, vagy szeretteink közül legyen valaki az áldozat. De ha mi vagyunk az aki miatt a biztonság nem száz százalékos az minket nem fog vigasztalni. Az sem ha a liftkarbantartó vállalat saját halottjának tekint majd. Ne kapkodjunk hát, ne sisessünk, győződjünk meg az ajtó kinyitása után arról tényleg ott van-e a lift. 

Jövő héttől 2 hétig ügyeletes leszek a tanszéken. Ez így van már elég régen, bár soha nem volt semmi ami azonnali beavatkozást igényelt volna. De semmi baj, az ügyelet az ügyelet, hátha most lesz, megyek. De addig még van idő.

A kincstári televízió szóbő időjósa - aki időnként az időjárásról is szokott beszélni, csak nagyon kell figyelni, hogy a sok felesleges locsogásból kihámozhassa  az ember mire is számíthat az elkövetkező napokban - azt mondta jó idők lesznek még a hátralévő néhány napban. 

Az idei nyár egyébként termékenynek mondható. És itt nem csak Morzsi szokásos 5 kölykére gondolok, hanem inkább arra, hogy Mályi végre rendbe van téve.  A csőrepedést már tavaly ősszel megoldottuk, a gatyám is ráment. Előre megbeszéltük mégis úgy érzem rendesen átvertek.Csak egy pillanatra lanyhult a figyelmem és máris megvolt a baj. Hiába no, a magamfajta ember mindig a korrektségből indul ki. Erről pedig most már lassan le kéne szokni.

Aztán találkoztam egy ügyes mesteremberrel, ő aztán megcsinálta a tetőimet, eltüntette a vízvezeték szerelés nyomait. Nincs többé beázás, az eső is vígan csordogál az új ereszcsatornában és nem a plafonról. Úgyhogy Mályi kicsit megújult.

Néhány napja egyik olvasóm kérte tegyek már közzé néhány képet a tóról. Jogos a kérés, hiszen Mályi nem csak arról híres, hogy én ott töltöm a nyaraimat, hanem arról is, hogy van ott egy tó is.:) Gyorsan körülnéztem a Net-en és találtam is néhány képet. Haladéktalanul fel is pakoltam őket és az egyik kommentben megadtam az elérhetősségét is. Tudom nem mindenki olvassa a kommenteket, megadom hát itt is, hadd gyönyörködjön más is a mi szép tavunkban.:

http://morgomedve.esy.es/To/to.html

Idén a szúnyogokkal is jobb a helyzet mint korábban. Ezt nem csak abból érzékelem, hogy kevesebbet kell agyoncsapnom magamon, hanem abból is, hogy tegnap elment egy autó a ház előtt és valami sűrű fehér valamivel permetezett le bennünket. Egyszer - úgy 10 éve - csendesen ejtőztünk egy vasárnap délután amikor hirtelen a polgármester úr meg egy hölgy jelent meg a telken. Én megtisztelve éreztem magam eme magas látogatástól, boldogan mentem eléjük, hogy érdeklődjem mi járatban is vannak, netán a szúnyogok miatt? Tudniillik azon az éven viszont rengeteg vérszívó keserítette életünket. Sajnos a polgármester úr és segítője egyéb ügyben járt arrafelé, amiből végül is pénz híján nem lett semmi. De azért jól esik a polgárnak ha a falu elöljárói időnként felkeresik otthonukban.  :)

Mondjuk az is jólesne a polgároknak ha hetente nem csak egyszer vinnék el a szemetet (vasárnap) így aztán ha az ember hétfőn kidob a szemétbe néhány keszeg és kárász fejet inkább elviszi Miskolcra ha éppen hétközben arra jár mint hogy megvárja amíg teljesen megbüdösödik a szemetes zsákban. És levet is ereszt. Korábban amíg trabival jártam, szívesen akasztottam a rádió antennájára, ha csöpögni akart nyugodtan csöpöghetett, nem rondította össze a csomagtartót. De miután mindig integetett valaki, hogy ott felejtettem az antennán valamit  inkább felhagytam ezzel a módszerrel és egy vödörbe raktam ezeket a szeméttel telt zacskókat és úgy szállítottam haza az itteni kukába. A vedret azután szépen kimostam. Valahogy így nézhetett ki mint a képen ez a táska, csak egy zacskó szemetet képzeljen oda a nyájas olvasó. Egy antennán lógva.

És végül akkor a legkisebb Morzsiról. Hát "elkelt" a lelkem. Végül is a családban marad. Mármint a gazdi családjában. Igaz, érkezett telefon is, de meglehetősen kevés. De akkorra már megszületett a döntés, hogy ha nem kell senkinek mégiscsak mehet oda ami első körben felmerült. Igaz majd csak akkor ha elkezdődik az iskola, de jó helyen lesz. Még én is fogok tudni róla, aztán majd itt beszámolok.:)

Újabban egyébként az a szokás, hogy az én kiszuperált pizsamámat húzzák hárman 3 felé. Eredetileg Maszatnak tettem ki hogy ha már ott éjszakáznak legyen min aludnia de aztán hamar szétszedték. Semmi baj, meleg van a füvön is kellemes a szunyókálás. Bár igazából nem tudom hol alszanak, mert mikor reggel kinézek nem látom őket, de ha kinyitom az ajtót egy percen  belül megjelennek. Pedig igyekszem nagyon csendben kinyitni.

Végül következzen egy kép amint egykori pizsamámat húzgálják.:)

Örömmel tájékoztatom olvasóimat, hogy tegnaptól megvan a legkisebb Morzsi helye is. Közvetlen gazdája egy kislány lesz. Hogy milyen körülmények között fog élni nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy szerető, gondos kezekbe kerül.:)

A nagy melegeket sikerült Mályiban töltenem. Azért a 36 C fok ott azért könnyebben elviselhető. Egyszer odáig fajult a dolog, hogy még a tóra is leballagtam. Nagy uszingálásra nem gondoltam, csupán a vízben álldogálni, nézelődni, de legfőképpen hűsölni a kellemes vízben. Egy kis meglepetés is ért, ugyanis két ifjú hölgy araszolgatott befelé a vízbe, mit tagadjam kicsit rajtuk felejtettem a tekintetemet, ez mindaddig tartott amíg egyikük rám nem köszönt, hogy "Jó szerencsét, tanár úr". Hát igen, ők azért könnyebben megismernek engem, még akkor is ha a pocakomat jótékonyan eltakarja a víz. Egyébként pont ez utóbbi miatt nem szoktam kijárni a tóra, kivételes eset volt ez is. Ezután már csak arra kellett ügyelnem, hogy úgy jöjjek ki a vízből, hogy az ifjú hölgyek éppen másfelé nézzenek.:) 

Ezzel kapcsolatban azért elárulok egy nagy titkot. A félév elején történt, hogy az egyik hallgató azt kapta balekfeladatként, hogy tanítson meg kosarazni. Tudtam, hogy ehhez azért neki kell vetkőznöm, de úgy gondoltam a balek feladat szent dolog, így természetesen elvállaltam, hogy az egyetemi kosár pályán néhány percig pólóra és shortra vetkőzve fogok kosarazni. Súlyosbító tényező volt, hogy mindezt videóra is fel kellett venni, amit aztán a balekvizsgán a vizsgabizottság is megnéz majd. Gondolom ez megtörtént népes nézősereg előtt. Én is megnéztem, hát a póló sok mindent eltakart, de mi maradjunk csupán annyiban, hogy nem mindent.:) Gondolom az 5-ös koliban mindenki látta már aki akarta, talán a koli hálón is fenn van már. Aminek azért nem örülnék.:)  

Most azonban ideje visszakanyarodni a címben megjelölt témára. Szóval az a helyzet, hogy azt hittem ezen a héten a legkisebb Morzsit elviszi új gazdája, de sajnos nem vitte. A gazdi mondta, én meg elhittem. Lehet, hogy valami közbe jött, tény, hogy szólt néhány nappal ezelőtt, hogy ha tudok segítsek már gazdát találni neki. Hát megpróbálom. Először is a Morgómedve olvasóinak hozom tudomására, hogy a legkisebb Morzsi gazdát keres. Hamarosan csinálok egy honlapot is, ahol már a gazdi elérhetősége is látható lesz. Ha valaki szeretné elvinni, vagy ismer valakit akit érdekel kérem írjon egy emailt a morgomedvecske@gmail.com címre.  Azért ez a szokatlan felhasználói név mert a Morgomedve már foglalt volt. A Morgómedve olvasóit természetesen előnyben részesítem, az igazán nagy nyilvánosság csak holnap este értesül majd róla.

Hát mit mondjak? Nem bánnám ha akadna gazdája. Valami jó gazdája. Sok azért a gazdinak is 3 kutya, nekem is. Így aztán azt kívánom minél előbb legyen szerető új gazdája. Végül nézzünk meg néhány képet amiket most készítettem amíg kint voltam:

Együtt a család.

Itt is. A legkisebb próbál felmászni.

Itt már csak nézelődik.

Jól esik a játék egy kiszuperált csatlakozó vezetékkel.

Kicsit elfárad ebben a játékban.

Ismét együtt a család. Talán utoljára.