Morgómedve

Igaza van olvasóimnak, a mustár körkép nem lenne teljes a dijoni és az orosz mustár nélkül. Ez utóbbinak gorcsíca volt a neve és ezt a szót még az is megtanulta oroszul aki egyébként már a "Kak tyibja zovút?" és "Szkolko tyibe let?" is hihetetlen magas orosz nyelvismeretet jelentett. Ezt a szót mindenki ismerte aki átlépni készült a Szovjetunió határait. A lelkesebbek még megtanulták azt is, hogy hogy kellett Moszkvában a Kirov utcában fúrógépet, esztergapadot és lemezjátszót venni, de mustárt venni mindenki tudott. És lehetett is, még a legnehezebb időkben is. És legnehezebb idők alatt természetesen nem a háborús éveket értem, hanem mondjuk a brezsnyevi vagy a gorbacsovi éveket. Így aztán az ember csak elballagott valamelyik közeli boltba, vett néhány üveg igazi hamisítatlan orosz mustárt és itthon boldogan mártogatta bele a sarki csemegében vett virslijét. Ami mellesleg a szocializmusban még több-kevesebb húst is látott, ma már inkább kevesebbet.

Ezzel a mártogatással azért csínján kellett bánni mert azért igen erős mustár volt. Néha én is nagy mohóságomban elfeledkeztem róla és jól megmártogattam  benne a virslimet, és aztán mikor beleharaptam úgy éreztem mintha egy kést forgattak volna meg az orromban meg az agyamban. Természetesen mindeközben jól meg is könnyeztette az embert. Aztán a második tunkolás már élvezetesebb volt. Elég sokat hoztam mindig, de mégis nagyon spóroltam vele. Mindig volt otthon magyar mustár is, és ezeket a kincseket csak az igazán finom dolgokhoz vettem elő. Persze felbontás után nagyon sokáig nem lehetett tartani mert megbarnult a teteje.

Aztán jött a rendszerváltás amikor a Szovjetunió saját maga hozott létre blokádot maga körül a hihetetlen magas szálloda áraival. Meg hát a barátság is csökkent, így aztán megörültünk minden olyan mustárnak ami erősebb volt mint a szokásos mustárok, ami hasonlított az orosz gorcsícára. Ekkor vette az ember a dijoni mustárt, ami hasonlított rá, de azért az orosz mustár jobb volt. Később a budapesti orosz boltokban vett az ember egy-egy üveggel de sajnos már ez sem hasonlított arra a csúnya kis üvegben - talán 40 kopejkáért - árult mustárra. Fel is hagytam a vásárlásával, drága volt és tényleg nem hasonlított a régi ízekre. Mostanában - mint korábban írtam - a Globus mustár a sláger nálunk. Nem is fogy ki sohasem a polcról.  

Végezetül benéztem az Internetre, hátha találok egy képet a régi - 20 évvel ezelőtti -  mustárról. Hát sajnos nem találtam, találtam viszont sok másfajta mustárt. Ha meg már megtaláltam, közre is adom.:)

A hagyományos szó azt sejteti, hogy ez lehet az amit mi szerettünk.

Ez is egy mustár a sok közül. A szemekre való utalást nem tudom megfejteni, de talán a kommentezőim kisegítenek.

Itt utalás történik a kerítésre, sajnos nem jövök rá mire gondoltak a gyártók.

Ez egy kicsit szemcsés mustár.

Mint láthatjuk a rendszerváltás meghozta az eldorádót az embereknek mustár fronton is.:)

Azért a Globus mustárnak nincs párja. Ettem én már ezerféle mustárt, de ilyen finom egyik sem volt. Régen volt vagy háromféle mustár az országban, aztán jött a piacgazdaság, megteltek a boltok polcai sokféle mustárral, de szerintem még mindig a legjobb a Globus. Gyerekkoromban a nagyobb ünnepeken folyt a sör a falunkban, ettük a virslit finom puha kenyérrel és a mustárt egy 5 literes dunsztos üvegből csapta a papírtálcánkra a fürge kiszolgáló. Ennek a dunsztos üveges mustárnak volt a legfinomabb íze. Pedig a büféseket még időnként azzal is meggyanúsították, hogy egy kis vizet is kevernek bele. Bánta a fene, fontos volt, hogy jó sokat adtak, hogy még maradt is egy kevés azok után, hogy a virsli elfogyott. Ebbe aztán kenyeret mártogattunk gondoskodva arról, hogy a papírtálcán egy csepp mustár sem maradjon. Érdekes, ez a mustárban való tunkolás azóta is szokásom. De nem minden mustár alkalmas a tunkolásra, egyedül csak a Globus mustárt szeretem kenyérrel. És abból is leginkább a tubusos mustárt. Lehet, hogy az alumínium tubus adja a különleges ízét? Nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy ebben a változó modern világunkban hogy tudta megőrizni ez a mustár az ízét ötven - vagy még több éven - keresztül. De kétségtelen, hogy megőrizte és remélem megőrzi még sokáig.:)

Tegnap volt annak a két karnak a diplomaosztója ahol érintett vagyok. Bár régen hívták így, ma már inkább diplomaátadásnak nevezik. Igazuk is van, osztani inkább a krumplit osztották a háború után amikor már a pengő semmit sem ért, de enni meg csak kellett. Aztán vagy jutott az embernek vagy nem. Újabban már diplomaátadó ünnepségek vannak, mostanában a hétvégék ezzel telnek el. Pénteken a jogászok, tegnap pedig a bányászok és a kohászok, valamint az Egészségtudományi Kar végzősei vették át okleveleiket. Úgy is mondhatnám, hogy védőnők, gyógytornászok és képalkotó diagnosztika szakon végzettek. Én az első két karban vagyok érintett. Igaz a kohászokat nem tanítom, viszont a szakmai szervezetünk valamint a hagyományok révén velük is kapcsolatban vagyok. Így aztán én is elfoglaltam a helyem az ünnepségen, hogy tanúja legyek mint veszik át hallgatóim okleveleiket, akiknek egy része bizony 4 félévet töltött el velem. Ha jól meggondoljuk a 10 félévből amit itt töltöttek, 4 volt közös, ami azért jelentős idő. Meg is ismertük egymást alaposan, így aztán tegnap az én szívemet is öröm töltötte el mikor láttam, hogy a sokévnyi tanulás után átveszik diplomájukat. Mindehhez az egyetem szép ünnepséget szervezett. Jó volt látni a rektort és a 8 dékánt amint talárjaikban ültek az asztalnál, a sok ünneplőbe öltözött szülőt és vendéget, nem utolsó sorban persze az ünnepelteket.

Öröm volt látni ezeket a fiatal lányokat amint büszkén viselték egyenruháikat. Ez a büszkeség ugyan nem látszott rajtuk, szerények meg kedvesek a mi lányaink, de tudom, hogy azok mert láttam őket eleget szakestélyeken ezekben az egyenruhákban. Tudom mikor és milyen körülmények között csináltatták, hogyan kértek meg egy idősebb firmát - köztük gyakran engem is - hogy avassa fel az újonnan megvarratott egyenruhát egy kevés sörrel. Mert ez a csináltatás sem akármikor történhet, előtte úgynevezett balekoktatásra kell járni, aztán a felsőbb évesek előtt balekvizsgát tenni, majd megkeresztelkedni. Ezután a keresztelő után jöhet az egyenruha  csináltatás. Szépek voltak ezek a lányok és fiúk ünnepi öltözékükben. Látván őket eszembe jutott az is, hogy a női lélekkel azért nehezen férhet össze, hogy egy divatos alkalmi nyári ruhát kiszoríthasson egy viszonylag komor szabású egyenruha, de vannak csodák a világon, amiket itt a Dudujka völgyében és még jó néhány helyen hagyományoknak neveznek. Azt hogy a hagyományok milyen erőt tudnak képviselni csak az tudhatja akit közvetlenül is érintenek. Hát ezek a hagyományok nyomják el a női ösztönöket, ezért szebb egy egyenruha a legdivatosabb, legrafináltabb nyári ruhakölteménynél is. 

Kicsit leragadtam az ünnepi öltözékeknél, de ez a Morgómedve azért is van, hogy a gondolataimat mondhassam el, márpedig én ezeket gondoltam miközben jöttek visszafelé azok után, hogy az egyetem rektorától és a karok dékánjaitól átvették a diplomájukat. Amiért azért elég sokat küzdöttek. Többek között velem is.:)

Nem szóltam a fiúkról, náluk semmi ilyesmi nem jutott eszembe, ott valahogy magától értetődő, hogy Grúbenben voltak, nem kellett semmilyen mélyen gyökeredző, már-már genetikailag kódot szokást legyőzniük.

Mint már említettem az egyetem megadta a módját az ünnepségnek. A végzősöket és a kitüntetetteket az egyetem főiskolai karának Bartók kórusa köszöntötte. Milyen jó nekünk, hogy itt van ez a Zeneművészeti Főiskolai Kar házon belül megtudjuk ezt is oldani.:)

Miközben hallgattam őket most is irigyen gondoltam arra, hogy engem a botfülem megakadályozott abban, hogy a zene is kicsit része legyen a világomnak. Énekelni meg soha nem tudtam, pedig mindig olyan kellemes dolognak tűnt a számomra, hogy munka után az ember hazamegy, megvacsorázik aztán elballag valami kultúrházba ahol aztán néhány társával kórusban énekelget. Kezdetben csak saját örömére, később azonban már a másokéra is. Mint már sokszor leírtam már, a katonaságnál próbálkoztam vele, arról ábrándoztam, hogy talán így kijutok a laktanyából, de aztán hamar kipenderítettek a kórusból, oda lettek álmaim is, miszerint a sikeres kórusszereplések után némi alkoholhoz jutok és könnyűvérű hölgyeményekkel keveredhetek majd futó kalandokba. A futás így sem maradt el, csak nem úgy alakult ahogy én elképzeltem.

Egyébként ez a zenei alkalmatlanság úgy látszik öröklődik is. Amikor úgy éreztük, hogy eljött az idő Peti fiamat is beírattuk Láda tanár úrhoz, hogy tanuljon valami zenét. Gondolom mondanom sem kell, hogy ez az óhaj egyoldalú volt, illetve kétoldalú mert a tanár úr is így gondolta. Nem mintha Petiben nagy tehetséget látott volna, gondolom a rendkívül szerény tanári fizetés kiegészítése is motiválhatta, hogy mellénk állt. Peti meg egyedül maradt a maga 6 évével és megadóan cipelte haza a kölcsönkapott hegedűt ami gondolom az iskoláé lehetett. Járt is az én fiam a hegedű órákra. Jól ismerve a gyereket azért valahol éreztük, hogy nem pénz az amit mi fizetünk Láda tanár úrnak ezekért az órákért de azért mégis ragaszkodott hozzá. Erre úgy derült fény, hogy egyszer én is elmentem Petivel azzal a szándékkal, hogy megköszönöm a tanár úr eddigi munkáját és abbahagyjuk ezt a hegedülést mivel otthon mindig kínlódással ment a gyakorlás. Láda tanár úr nem élt a lehetőséggel hogy visszavegye a hegedűt és hanyatt - homlok meneküljön, hanem próbált meggyőzni minket arról, hogy érdemes folytatni ezt a hegedű tanulást. Megemlítette, hogy naponta fél óra gyakorlást próbáljunk elérni, akkor minden rendben lesz. Miután azonban lehetetlennek tartottam még ezt a napi 30 percet is hozzá tette, hogy ebbe a hegedű elővétele és elpakolása is bele tartozik. Ez hatott, - ismerve Petit - tudtam, hogy így talán összejön majd a napi fél óra. Összejönni összejött de a gyerek nem haladt a hegedüléssel, így aztán a második próbálkozásomra már a tanár úr is rábólintott és kissé szomorúan vette vissza a kincstári hegedűt. Láda tanár úr tanította egyébként az éneket a bulgárföldi iskolában, rendes ember volt, régen meghalt már. Isten nyugosztalja!

Na de messzire elkalandoztam, ebből is láthatja a kedves Morgómedve olvasó, hogy mennyire irigylem azokat akiket zenei képességeik nem gátolnak meg abban, hogy szépen énekeljenek. Mert szépen énekeltek ezek a lányok, az ünnep kellemes színfoltjai voltak, nem beszélve arról, hogy segítettek nekünk a Himnuszt és a Szózatot is elénekelni.

Végére értem a tegnapi nappal kapcsolatos gondolataimnak, ezek után nézzük meg a tudósítást amit a helyi TV vett fel a délelőtt során:

http://www.mikom.hu/mivid.php?ext.a18227

Van egy multi cég amely egyre inkább bekerít. Különösebb bajom nincsen velük, csak drágák. Kezdettől fogva drágák voltak, ahogy hallottam nem csak nálunk, hanem Németországban is, ahonnan jöttek. Nagyon nem zavart a dolog mert volt elég bolt a közelemben ahová mehettem, elkerültem hát őket. Közben szépen terjeszkedtek amivel megint nincsen baj, a kapitalizmus már csak ilyen, ezt akartuk, ám legyen. Maradt még egy bolt ahová szívesen jártam, az árakkal is meg voltam elégedve, az ott dolgozók is jól ismertek. Aztán egyszer csak az én boltomat is megvette az a bizonyos bolthálózat és innentől fogva bezárult a kör. Igaz vannak még a közelemben boltok, de az egyik olyan helyen van, ahol a közelben nem lehet kocsival megállni, így nem is járok oda, nincs kedvem cipekedni. Aztán van még 2 bolt a régi időkből, viszont ők is elég drágák. Ráadásul egyik boltjuknál hasonló a parkoló helyzet, azaz semmilyen. Útba esik még egy harmadik bolthálózat egyik bevásárló központja is, amit már elég régen nem szeretek mert simán átverik a vásárlókat, tehát ők is kiestek. 

Az i-re a pont most került fel. Kedvenc húsboltomat a Siegel-féle húskereskedést is megvette a szép tempóban terjeszkedő cég. Vagy ha csak bérelte a szükséges helyiségeket akkor kirakta. Ez a húsbolt egy épületben volt korábban az én kedvenc boltommal, nyilván most hogy megvették a boltot úgy gondolják, hogy az egész épültere szükségük van. Semmi baj, belefér. Én viszont húsbolt nélkül maradtam. Oda a finom paprikás fejhús meg velős csont (mert néha azokat is vettem). Húst vehetek én a közeli boltjukban, de velős csontot és főtt fejhúst én még soha nem láttam ott. Valószínűleg nem is fogok. Végülis nem olyan nagy baj, nem baj az ha én nem tömöm magam ezekkel a nem igazán diétás ennivalókkal, csak mint jelenség mindenféleképpen érdekes. Ha olcsóbban akarok vásárolni, most már ki kell mozdulnom az Avasról és be kell mennem a városba. De azért van egy jó hírem is: A Cora-ban is árulnak Ziegler ostyát. Meg ahogy hallottam a CBA-ban is. Kellemes nassolást.:)

A TV-ben újabban ismét látható szalamander cipő reklám. Bár azt írtam, hogy ismét korántsem biztos, hogy volt már ilyen. De az én memóriám romlik, a szalamander cipő meg jó cipő, miért ne törekedne a gyár meg a kereskedő arra, hogy minél többet eladjon. Ehhez meg reklámra van szükség. Tudjuk ugyan, hogy a reklám költségek fele kidobott pénz, de mivel nem tudjuk melyik, így aztán befektetjük az egészet. Persze ennek a márkának csak mostanában van reklámja a televízióban, mióta kapitalizmus van. A szocializmusban megtaláltuk mi reklám nélkül is a freibergi főtéren vagy a drezdai nagyáruházban. Vettük is vagonszámra. Vettük - mert mint már írtam - tényleg jó cipők voltak ezek, meg nem is nagyon tudtunk mit venni. Ruházkodni azért nem onnan volt igazán érdemes, a trabi és wartburg tulajdonosok vehettek pótalkatrészeket, meg hát a konyhai eszközöket is érdemes volt venni. De egyszer már megtelt a konyha és a szerszámos szekrény is, akkor az ember elkezdett cipőt venni.

Valahonnan én is hallottam, hogy ez egy híres márka, vettem hát én is néhány párat. Aztán hazajőve egy részét elspeizoltam a cipős szekrénybe - nem kér az enni - egye párat meg kiválasztottam napi használatra. Szép barna cipő volt, vastag talpú, jól bírta az őszi-téli lucskos miskolci járdákat és utakat. Büszkén feszítettem benne, mégiscsak egy szalamander cipő volt a lábamon. Eltelt az ősz, eltelt a tél is, én még mindig ragaszkodtam hozzá, pedig lassan már a tavaszon is túl voltunk.

Egyszer  aztán az történt, hogy ültünk a tanszéki könyvtárban a kávézó asztalnál, hörpölgettük a finom kávét, erről-arról beszélgettünk mikor egyik kolléga csendben megjegyezte, hogy nem egyforma két cipőm. Először nem is érettem mit mond, ránéztem a lábbelimre és folytattam tovább a mondókámat. De csak nem hagyott nyugodni a dolog, rákérdeztem, hogy mit is mondott? Megismételte, hogy nem egyforma cipőm. Én most már alaposabban megszemléltem őket de még mindig nem láttam a különbséget. Ekkor mondta, hogy nézzem meg az alját is. És megnéztem. És tényleg nem egyforma volt a két cipő. A recézete nagyon is különböző volt. Azt ugye nem tételeztem fel, hogy az NDK-ban különféle mintázattal gyártják az összetartozó cipőket, bár a fene se tudja. Lehet, hogy konspiratív okokból előfordulhatott, hogy így tévesszék meg a nyugatnémet kémszolgálatokat. Éreztem, hogy valami nem stimmel, ennek a dolognak bizony utána kell járni. Hazaérve menten kikerestem a szekrényből az összes bespeizolt de még használatba nem vett cipőt és meg is találtam azokat az egy  párnak hitt makulátlan állapotú cipőket aminek egy-egy párja az én lábamon volt. Ezután már alaposabban megnéztem a lábamon lévő lábbelit és észre vettem néhány nagyon apró kis különbséget.

Na de mit lehet most csinálni? - tettem fel magamnak gondolatban a kérdést. Lehetett volna azt például, hogy ugyanúgy hordom a már használatba vett pár cipőt mint eddig és ügyelek arra, hogy ne rakjam keresztbe a lábam ha ülök, gondoljam meg a bukfencezést és a fejenállást valamint próbáljak ne elvágódni, amihez viszont az kell, hogy csúszós úton óvatosabban járjak és kerüljem a bódító italokat. Ez bizony túlzott macerának tűnt, így aztán maradt a másik megoldás: mesterségesen olyan állapotba hozni a szekrényben lévő egyik cipőt, mintha az elmúlt 3/4 évet nem a szekrényben hanem az egyik lábamon töltötte volna. A dolog nem volt túl bonyolult, néhányszor bekentem fekete cipőbokszszal a barna cipőt és külseje egyre kopottabbá vált. Kicsit megdörgöltem a felületét úgynevezett gyökér (súroló) kefével és fél óra alatt majd' egy évet öregedett az én cipőm. Szerintem csak az vette észre a különbséget aki tudta honnan fúj a szél.:)

Aztán mikor ez a pár tönkrement, most már rutinosan megcsináltam ugyanezt a másik cipővel  is és az élet ment tovább. Én meg elégedetten gondoltam arra, hogy kifogtam ezeken a fránya cipőkön.:)

Ritkán fordul elő, hogy egy nap kétszer is írjak. Ráadásul most a két írás között alig néhány óra telt el. Amiért írok az fontos és nem tűr halasztást, ugyanis ma már csütörtök este van, a film  amit viszont ajánlani szeretnék szombaton este lesz és ráadásul még elfogadható időpontban is. A Ken Folett regényéből készült film  igazi profi munka. Kiváló itt minden: a regény, ami alapján megírták a forgatókönyvet, a színészek, az operatőr és a rendezés is. Igazi kémfilm, ráadásul a második világháborúban játszódik.

A németek még a a háború kitörése előtt átdobnak Angliába egy kémet aki könyörtelenül halad előre, hogy teljesítse a kapott feladatot. Talán a Sakálra hasonlít a "Sakál napja" című filmből. Mindkét fimre jellemző, hogy az emberélet nem számít csak a feladat amit el kell végezni. És a "Tű" is mindig kicsúszik a kémelhárítók kezéből...

És itt hagyom abba, hogy azért nehogy eláruljam a végét. Igazán jó film a "Tű a szénakazalban" ajánlom mindenkinek. Szombaton 21.20-kor láthatjuk az m1-en. Amit a www.port.hu ír róla itt olvashatjuk:

http://port.hu/tu_a_szenakazalban_eye_of_the_needle/pls/fi/films.film_page?i_film_id=41929&i_city_id=3372&i_county_id=-1&i_where=2&i_topic_id=2

Vasárnap kint voltam Mályiban. Belátom ezzel nem sok újat mondtam, nyáron ez általában így szokott lenni. Az újság az, hogy Morzsi a múlt héten megszülte kicsinyeit és újra lóg szegénynek a hasa. 2 éve még nem tudtam eldönteni, hogy megellett már vagy nem, most már kicsit több gyakorlatom van, hiszen Morzsi minden évben világra hoz néhány kiskutyát. Ahogy az egyik utcában lakó embertől hallottam idén ötöt. Látni nem láttam, de egyszer bekéredzkedem majd a gazdiékhoz, hogy lefényképezhessem őket. Gondolom mondanom sem kell, hogy hálaistennek már idén sem az én sufnimat tüntette ki. Igaz nem is tehette volna, mert még tart a bedeszkázás. Bár ami igaz igaz, néhány hete Morzsi többször is körbejárta a sufnit de nyilván belátta, hogy bármennyire imád is nálam elleni ez most nem fog menni. 

Így aztán a mi életünk mostanában úgy néz ki, hogy én útba ejtek egy boltot, veszek baromfi virslit és mikor elmegyek a házuk előtt már jeleznem sem kell, Kismorzsi már rohan is a telkeken keresztül, hogy mire odaérek odaérjen ő is. Korábban mindketten rohantak, de most Morzsi nem teljesen független, gondolom szoptatás közben csak nem rázza le magáról a kiskutyákat hogy  rohanjon hozzám. Tehát most csak Kismorzsi rohant és mire kinyitottam a kocsi ajtaját már ott ugrált. Egy lépést sem tehettem amíg nem simogattuk egymást kölcsönösen elegendő ideig. Én a kezemmel, ő meg a nyelvével nyalogatta a kezemet. Néha kicsit megemelem, hogy jobabn szeretgethessem, ilyenkor igyekszik az arcomat is végignyalni amit én nem nagyon szeretek mert eléggé finnyás fajta vagyok. 2 hete annyira meg voltak "veszve", hogy ahogy ültem a kocsiban még ki sem tudtam fordulni, már bent volt mind a kettő a lábaim alatt.

Na szóval jól megvagyunk mi egymással. Igaz nem olcsó ez a virsli de átmenetileg nincs jobb. Más lesz a helyzet nyáron amikor lesz állandó készlet kutyakajákból, főzöm majd a far-hátakat amit aztán együtt eszegetünk majd meg. De most még ez a legegyszerűbb. Vasárnap mikor mentem ki vittem jó sok csontot, lusta voltam boltba menni, de azért Mályiban csak megálltam a boltnál. Hát nagyon jól tettem. Leégett volna a bőr a képemről ha ez nincsen. Szegény Morzsi ugyanis olyan éhes volt, hogy a csontok után még megevett vagy 3 pár virslit is. Ezzel szemben a Kismorzsi egy felet. Látszik, hogy Morzsi szoptat, gondolom ezért éhes állandóan ha találkozunk. De nem akármennyire ám! Ugrál, nyűszít annyira várja, hogy elővegyem az ennivalót. Aztán ha jóllaknak elbújnak az árnyékba és alszanak. Vagy néha a napon is. Amin én azért csodálkozom mert jó meleg lehet az a bunda, hiszen ez a tél bundájuk is. De ők tudják, ebbe már igazán nem akarok bele szólni.:)

Most már az elválást is tudjuk kezelni. Igaz érzik, hogy jövök el. Ugye pakolgat az ember, felöltözve látnak, meg nagy a nyüzsgés is, tehát már tudják, hogy egy darabig nem látnak. De kezdik megszokni. Elkísérnek a  kapuig, ők bent maradnak az udvaron és ha elindulok elindulnak ők is hazafelé. Bár most kicsit más a helyzet, Morzsi jobban sietett haza. Mikor bezártam a kaput és átnéztem hozzájuk, már otthon volt az udvaron. Hát igen, neki most kicsit másabb az élete. Gondoskodni kell a kicsikről. Amibe azért én is besegítek majd, mint minden nyáron 3. éve.:)

Végül nézzünk meg néhány képet.

Ekkor már tudják, hogy jövök el, szatyrokkal szaladgálok. Jól látszik Morzsi hasa.

Itt meg már a szemüket sem veszik le rólam miközben pakolászok meg öltözöm.

Hát ez a reklámújság tartó nem jött be. Erre gondolok itt:

Annak idején mikor már írtam róla volt egy érzésem, hogy nem lesz jó ötlet. Nem is lett. Előre bocsátom, hogy nagyon sok embertársammal szemben szívesen olvasom a reklámújságokat. Időnként fel lehet fedezni olcsó dolgokat amikből gyorsan be is spezolok. Ilyen volt több alkalommal a 200 g-os Nescafé, 1000 Ft alatt jutottam hozzá a vettem is több mint 10 üveggel alkalmanként. Vagy említhetném a mérlegemet amit újabban ismét sűrűbben használok. Na szóval, nekem megéri azt a pár percet, hogy átfussam aztán legközelebb ha arra járok beugorjak a boltba is.

Régen ezeket bedobálták a postaládába, újabban a képen látható dobozba rakják. Ahol aztán néhány perc múlva össze vissza lesznek, mert például ha valaki véletlenül egy helyett többet vesz ki elkezdi vissza tuszkolni de nem sikerül, hát begyűri valahová. Aztán a következő megint és így megy tovább. Legutóbb hetekig nem jutott el hozzám a Lidl reklámújságja, nem tudom hová lett. Pedig szeretem ha van mert útba esik jövet-menet mint a Takarékszövetkezet. Meg sokat is kell szöszmötölni amíg összszedi az ember az újakat. Másnap meg már nem is emlékszik miből vitt miből nem.

De nekünk legalább van miből válogatni. Egyik ismerősöm házában a házmester abban a pillanatban dobja ki az egészet amint meghozzák, mert csak szemét lesz belőle - mondja ő. Azt nem tudom mikor jönnek rá azok akik ezeket megrendelik és kifizetuik, hogy rejklámjuk jóval kisebb hatékonyságú így mint ha a terjesztők bedobnák a postaládába. De ez az ő dolguk, az meg az enyém, hogy felbomlott egy általam megszokott rend. És ez bosszant, akárki akármit is gondol vagy mond.:)

Hát ilyen sokáig még nem maradtam el. Hétfőn írtam utoljára, most meg már péntek van. Vannak ilyen hetek. Ez a hét ilyen volt, a következő kicsit jobbnak néz ki. Volt benne vizsgáztatás (elég sok hallgatóm van), volt benne tolmácsolás, csütörtökön és pénteken meg konferencia. Azaz tegnap és ma. Egy hete már hogy kivettem a szekrényből a bányász egyenruhámat meg a sötét öltönyömet, ezt a kettőt variáltam. Tegnap például napközben sötét öltönyben grasszáltam, de   este a vacsorához és a szakestélyhez már az egyenruha dukált. Egyébként a konferencia kint volt Lillafüreden a Palota szállóban. Nem rossz hely, de Balatonfüred jobb volt. Viszont a konyhája kiváló, a leves fenséges volt.

Érdekes módon kirakták egy tárlóba az orjalevesbe főzött húsokat is. Én ilyen helyen nem szoktam levest enni, nem eléggé hatékony. Csak kitölti az ember gyomrát elvéve a helyet az egyéb, tartalmasabb étkektől. Tegnap valahogy megkívántam. A többiek is szedtek, szedtem hát én is. Érdekes, először megpróbáltuk a főtt hús darabokat belerakni a csészébe - amibe a levest mertük - de csak a töre-mora fért bele, egy rendesebb csontos hús már nem. Ezután jött az ötlet a külön tányérral. Találtunk még hozzá tormát is, így aztán tényleg jól kezdődött az estebéd. Ezután néhány szelet sült borjú következett. Kicsit ódzkodtam tőle, soha nem ettem még borjú húst sülve, szerintem kificamodott gasztronómiai ízlésre vall, de azért csak megkóstoltam. Mondhatom nem volt rossz. Egy kis zaftot is adtak mellé, valami olyasmit mint a z NDK-is időkben a frebiregi a fő téren lévő vendéglőben a grillcsirke mellé. Azt a szószt amivel ha leette magát az ember elég kevés esélye volt arra, hogy az ingéből például ing lesz még valaha. Egy ilyen generálszószos ing tényleg nagy kihívást jelentett világszerte minden  gyorstisztító szalon számára. Ezt követően egy kis szarvaspörköltet ettem galuskával. Nem volt rossz de valami nem stimmelt nekem az ízével, nem is szedtem többet belőle. Volt egy olyan érzésem, hogy túlzottan sok vörösbort tehettek bele. A rántott hal viszont finom volt. Sajnos nem tudtam rájönni milyen hal lehetett de nem ponty vagy valami efféle az biztos. Aztán valaki javasolta a mellette lévő harcsát panírban. Mohón vetettem rá magam, imádom a harcsát de sajnos nem jött be. Valahogy megéreztem, hogy óvatos legyek. Felvágtam hát egy késsel, hogy megszemléljem mi van a bundán belül, hát nem sok minden volt. Tulajdonképpen csak egy darab karfiolt találtam bepanírozva, bár lehet, hogy valahol ott volt a harcsa is. Mint az egyszeri viccben amikor a vendég mondja a pincérek, hogy a tányérja vizes, amire a pincér azt válaszolja, hogy "uram az már a leves". Nem is sokat időztem a halaknál, hanem rátértem a desszertekre. Végül is ez így túlzás mert csak egy somlói galuskát, egy rétest meg egy fagylalt kelyhet ettem meg amit természetsen nem kell szó szerint érteni.:)

Ezután következett a szakestély ahol kicsit megúsztattam sörben a nem létező harcsa szeletet. Majd - már itthon - következett a jól megérdemelt pihenés néhány részletben. Hiába no sok sört lefekvés előtt inni meggondolatlanság, vagy legalábbis ne csodálkozzunk rajta ha  - mint Zalatnay Sarolta énekelte egykoron -, hogy nem vár holnapig. Hát én sem vártam. Pedig ha vártam volna együtt letudhattam volna a nagy kanál szódabikarbónával, amit bensőm követelt úgy 5 óra tájban. Hát mit tagadjam, mozgalmas éjszakám volt.

Ma aztán délig megint dolgos órák következtek, hogy aztán délután elinduljak egy másik konferenciára. A gépezetbe azonban egy apró porszem került, kicsit elnéztem a konferencia helyszínét így az egyetem helyett bemnetem a városba az Erzsébet térre. A fene tudja miért valahogy az volt bennem, hogy ott lesz. Hálaistennek kicsit késtek a kezdéssel, így aztán még eléggé időben tudtam csatlakozni eme fontos tudományos eseményhez. És most legyen erős a Kedves Morgómedve rajongó: lemondtam a ma esti borpincébe történő látogatásról. Pedig vacsora is lett volna, meg finom Eger környéki borok. De nem! Én egy újkori hősként hazabuszosztam azért hogy néhány virslivel próbáljam szerveztetem visszatéríteni a normális kerékvágásba. Egyelőre semmi baj, már fél órája véget ért a vacsorám és még nem vagyok éhes.:) 

A TV csatornákon néhány hete még lehetett látni egy hajnövesztő reklámot, ha jól emlékszem valamilyen japán szert reklámoztak. Mivel akkor nem értem rá foglalkozni vele nem is nagyon figyeltem oda. Aztán most, hogy van időm írni, meg az előkészületeket is megtettem, hogy szemléltető anyaggal is alátámasszam írásomat addigra eltűnt a reklám a képernyőről. Én meg küzdök itt a rossz memóriámmal, hogy mit is láttam tulajdonképpen?

Nagy nehezen összeáll a kép, hogy valamilyen rendkívül hatékony japán hajnövesztő szerről volt szó, amitől kinő az ember haja. Persze öreg róka vagyok én, láttam én már karón varjút - ahogy szokták mondani. De még ha csak varjút láttam volna! De láttam én már hatalmas sorokat is Pesten a Rákóczi úton. Embereket akik azért álltak hosszú órákat sorban, hogy hozzájuthassanak a hőn óhajtott Bánfi hajszeszhez, amelytől a - hírek szerint - minden kopasz magyar férfi úgy fog majd kinézni mint egy hajas baba.  Tódult is a nép a Rákóczi útra, hogy ki ne maradjon a csodaszerből. A fotóriporterek meg fényképezték a hatalmas sorokat, a Nők lapjába is jutott belőle, én meg nyomban ki is vágtam azzal, hogy jó lesz ez még valamire. 

Akkor még nem hogy blog nem volt, de még Internet sem. Sőt, személyi számítógép sem. Hatalmas számítógépek voltak nagy termekben ahol fehér köpenyes, fapapucsos férfiak és nők suhantak sejtelmesen tova, mi meg az üvegfalak túloldaláról mohón tekingettünk befelé, miközben halvány gőzünk sem volt miért forognak azok a nagyra nőtt magnetofon szalagok, ráadásul függőleges helyzetben. Szóval nem volt sem Internet, sem személyi számítógép, volt viszont egy csomó kopasz ember aki nem szerette, hogy kopasz, ezért harcba indult az áhított flakon Bánfi hajszeszért. Mielőtt azonban tovább megyünk vessünk egy pillantást erre a hosszú sorra:

A sor eleje nem látszik, ahogy elnézem a vége sem. És az sem, hogy itt bizony nem csak hajkoronákról álmodozó férfiak állnak a sorban hanem nők is szép számmal. Ők vajon miért állnak itt?  Egy-két sajnálatos kivételtől eltekintve a kopaszság a férfiak privilégiuma, asszonyaink ritkán küzdenek a vészes hajhullás gondjaival. Ők nyilván szeretteiket akarták meglepni. Nem mintha egy jó feleség nem tudná elfogadni férje kopaszságát. El tudja, hogyne tudná. Bánja a fene a kopaszságát csak jó ember legyen - gondolják sokan. És igazuk van. Én is azt hiszem  nem ezen múlik a boldogság. De az asszonyok úgy gondolhatták, hogy emberüknek jelentene örömet, ha kicsit kinőne a haja, ezért hát szegények ők is kiállták a sort becsülettel. És, hogy ne csak én vehessem szemügyre a sorban állókat felraktam a képet az Internetre eredeti nagyságában is. Javaslom a kedves olvasó klikkeljen ide és pórbálja meg kisilabizálni az arcokról vajon ki miért áll sorba. (Hogy nagyobban lássuk rá kell klikkelni a képre!)

http://morgoblog.fw.hu/banfi.jpg

De térjünk vissza a híres-nevezetes Bánfi hajszeszhez. Bár nekem is hullott a hajam de én nem hittem benne. Azonkívül kedvem sem volt beállni a sorba érte, valamint elég gusztustalanul is nézett ki. Hát semmi ingerenciám nem volt, hogy ezt én a hajamra kenjem. Közben ugyanis egy ismerősnél szemügyre vehettem a flakont és tartalmát.

Idáig jutottam írásomban amikor elbizonytalanodtam, hogyan is kell helyesen írni ezt a nevet, beírtam hát a keresőbe és legnagyobb meglepetésemre azt láttam, hogy még ma is létezik Bánfi hajszesz. Sőt sampon is és balzsam is. Hát ez jó! Ez a Bánfi hajszesz túlélt itt mindent. Ez a harminc valahány év meg sem kottyant neki, él és virul. No hálaistennek. Igaz azóta nem is hallottam róla, a kopasz ember sem lett kevesebb, de úgy látom van rá kereslet. Hát kérem ez jó dolog. Piacgazdaság van, mindenki arra költi a pénzét amire akarja. Ha Bánfi hajszeszre akkor arra. Végezetül vessünk egy pillantást a hajszeszek flakonjaira. 

Ez itt az eredeti, ott hátul a bojtorján mögött.

Ez pedig a mai formája. Hát jó kikupálódott, az igaz.:)