Morgómedve

Kicsit szétszórt vagyok. Negyed órája ülök itt a gép előtt és valahogy nehezen jön a hangulatom. Ennek részben az is az oka, hogy ezzel a díszdoktoros írásommal nem vagyok elégedett. Akkor sem voltam az amikor megírtam. Amikor egy levelező listán először olvastam róla és eldöntöttem, hogy írok róla már tudtam mivel fogom feldobni, hol leszek szellemes meg ironikus (persze pozitív értelemben) aztán nem volt szívem ezt a szép eseményt mindenféle jópofáskodással  elrontani. Így olyan lett mint egy MTI tudósítás. Szürke és érdektelen. Na jó, attól azért egy picit jobb. Végülis a videó meg a képek tényleg jól bemutatták az eseményt én már csak ronthattam volna a dolgon.

Most viszont megpróbálok kicsit több életet vinni az írásomba. Már kicsit aktualitását veszítette ugyan a dolog de ha másra nem kultúrtörténeti dokumentumnak megteszi.    

Május 7-én a Pécsi Tudományegyetem Szenátusa dísztoktorává fogadta Jevgenyij Jevtusenkó orosz költőt. Jevtusenkót nyilván nem kell bemutatnom, a ma 76 éves költőnek több mint 110 kötete jelent meg, írt forgatókönyvet, rendezett filmet. Életművével valóban rászolgált eme méltó elismerésre. Bár a dolog kissé szokatlan. Szokatllan, mert 1990 óta nem túl sűrűn fordul elő, hogy egy egyetem az egykori Szovjetunió területéről válasszon díszdoktort magának. Különösen nem szokás ez költők esetében. Ezért is tetszik nekem a pécsiek választása. Kicsit szembe mertek menni a mai szokásokkal.

Ahogy olvasom nagy volt az érdeklődés is, nem fértek be az erre a célra kiszemelt konferencia terembe. A szenátus tagjai megadták a módját, tálárjukban, egyetemi beosztásukhoz járó láncaikkal vettek részt az ünnepi eseményen. Számomra csupán az ünnepelt ruházata okozott kis meglepetést, bár ha meggondolom azt a hosszú fazonú inget tekinthetném a népiesség megnyilvánulásának is. :) Egyébként is, a költők bohém emberek (mint nyilván a balett táncosok és a kőfaragók is). Úgy gondolom tőlem sokkal jobban tudósítanak az eseményről a közzé tett videó és az alatta lévő képek, nézzük meg inkább ezeket:

http://kulongyujtemenyek.lib.pte.hu/adminisztracio-hires-latogatoink-jevtusenko   

Ha nem jelenne meg kép ajánlom klikkeljünk oda ahol meg kellene jelennie, ha meg a kép megjelenik de kicsi, a teljes képernyős mérethez szintén a kis képre kell klikkelni.

Vannak ennivalók amiknek egyszerűen nem tudok ellenállni. Ilyen a birkapörkölt. Meg a báránysült is. A szocializmusban sajnos mindkettőtől el volt zárva a magyar polgár. Előbbit étteremben lehetett enni ha az ember lerándult Hajdúba meg Biharba, ahogy a népszerű bányász nóta is mondja. Én ha arra jártam megpróbáltam mindig azt enni. Legalábbis ha csak megfordultam arrafelé. Nyilván egy 2 hetes szoboszlói nyaralás során azért ettem mást is.

Szóval a birkától csak részben volt elzárva a szocializmust építő polgár, a báránytól teljesen. Aztán jött a rendszerváltás és ezzel együtt a birka és a bárány is megjelent a piacon. A szó szoros értelmében a piacon, ugyanis ott nyílt új húsbolt amikben időnként lehetett birkahúst kapni. Aztán valahogy elmaradt onnan is. A báránnyal más a helyzet, azt tudtam venni a Metróban. Igaz lefagyasztva egy több kilós darabot, de nem érdekeltek engem a részletek boldogan vittem haza és helyeztem el a mi mélyhűtőnkben, várva az optimális pillanatot amikor sorra kerülhet. Hát az a pillanat is eljött egyszer, csak én egy valamivel nem számoltam. A bárány egy hatalmas darabban volt és természetesen jéggé fagyva. Választhattam, vagy kiengedem az egészet és 3 napig bárányt eszem reggel, délben és este, vagy keresek valami szerszámot amivel ilyen állapotban is többfelé tudom vágni. Mondanom sem kell, hogy késsel nem is próbálkoztam. Bárddal sem. Megpróbáltam viszont egy vasfűrésszel. Hát ment a dolog, de kiszámoltam, hogy ha így megy néhány óra alatt eljuthatok oda, hogy a keret miatt nem tudom tovább fűrészelni és ott állok egy félig vagy harmadig befűrészelt birgével. Ráadásul már több sebből véreztem. Arra is gondoltam, hogy elviszem a henteshez, ott van minden: hatalmas tőke, alkalmas bárd és szakember is. Aztán arra gondoltam, milyen alapon kérek én egy hentestől ilyet? Így aztán mégiscsak az lett belőle, hogy jól kiéheztettem magam, kiengedtem, feldaraboltam és 3 napig ettem. Megfordult bennem, hogy a változatosság kedvéért kéne egy kis birkapörköltet is csinálni, de úgy éreztem én aki elég nagy ínyenc vagyok egyszerűen nem tehetem meg hogy bárányból pörköltet csináljak. Mivel a környezetemben rajtam kívül senki  nem eszik ilyesmit tényleg rendesen kitartott ez az új-zélandi bárány.

Na de térjünk vissza a birkapörkölthöz azzal, hogy újabban viszont gyakran lehet a Cora-ban birkahúst kapni. Én meg - mivel elég mohó vagyok ha evésről van szó - mindig vettem is egy keveset. Ezek aztán rendre bekerültek a mélyhűtőkbe megint csak várva a kedvező alkalmat. Az alakolom még nem jött el, volt viszont vasárnap egy áramszünet ami után az én tanszéki hűtőm nem volt hajlandó újraindulni. Birizgáltam elég sokáig míg tudomásul vettem, hogy ez tényleg nem indul már el. Nekiláttam hát az értékmnetésnek. Egyrészének helyet kunyeráltam más tanszékeken, másik részét meg hazahoztam és csináltam egy hatalmas adag birkapörköltet. Ez hétfőn este volt, akkor már éppen csak csipegettem mert 4 felé letudtam a vacsorát is az ebéddel együtt, de tegnap aztán megvadultam. Mindig megvadulok ha jó kajáról van szó. Eszembe jut ugyan a hopp is meg a kopp is, de én már se látok se hallok. Iszom egy kevéske unicumot, nem mintha nem volna étvágyam de valahogy jobb így, aztán jött a birka krumplival, hozzá villányi vörös bor. És savanyú. Mondanom sem kell, hogy jóllaktam rendesen, de nem volt nagy lelkiismeretfurdalásom mert ezzel letudtam a vacsorát is. Így viszont már nem látszott olyan nagy zabálásnak ez az egész, tehát lelkiismeretfurdalás nélkül tudtam nyugovóra térni. Az álmom nyugodt volt, talán azért is mert ellenálltam a kísértésnek és este 11-kor nem kezdtem el pörköltet tunkolni. Van még birkapörkölt jut mára is, holnapra is. Nem baj, végülis imádom.:)        

Kicsit sokat utaztam mostanában, de azért ezek olyan jóleső utazások voltak. Kezdtem ugye a konferenciával ahol keményen dolgozhattam de közben jókat ehettem-ihattam és élmény fürdőben élvezkedhettem. Aztán erdész testvéreinkhez utaztunk Sopronba. Hát ez sem a nemszeretem dolgok közé tartozott. Aztán kicsit pihenhettem, hogy végül pénteken reggeltől estig egy fehér ingben ünnepelhessek, pedig számítottam rá, hogy Pestről hazaérve lesz időm haza ugrani egy kis zuhanyozásra és ingváltásra. De nem volt, kicsit elhúzódott a délutáni program, így aztán rögtön mehettem a végzős hallgatókhoz, akik ekkor tartották korsó- és gyűrűavató szakestélyüket.

De aztán csak sor került a kikészített fehér ingre is, igaz, már szombat reggel. Ekkor ugyanis a falumba voltam hivatalos ahol hagyományteremtő céllal rendezték meg az I. Bányász Fúvószenekarok és Mazsorett Együttesek Találkozóját. Az újabb Morgómedve olvasók bizonyára nem tudják melyik az én falum. Nekik mondom, hogy az én falum egy kedves kis falucska a Mátra lábánál, közel Gyöngyöshöz és Hatvanhoz. De az újabb olvasó inkább klikkeljen ide, és bővebben is olvashat a szülőfalumról. De visszatérve a tegnapelőtti naphoz örömmel fedeztem fel a résztvevők között a Miskolc - Perecesi Bányász Fúvószenekart valamint a Perecesi Nyugdíjas Bányász Tánccsoportot. Így aztán teljesen otthon érezhettem magam.

Mondhatom kellemes délután volt. Az üdvözlések után került sor a felvonulásra, majd visszatérve a szabadtéri színpadhoz elkezdődött a kultúrműsor, azaz a résztvevő együttesek és csoportok bemutatója. A helyi általános iskola kisdiákjai bájosak és aranyosak voltak, ügyesen adták elő műsorukat, persze fél szemüket a tanár nénin tartva, aki számunkra érthetetlen kézjelekkel segítette őket. De hát nem is nekünk kellett ezt érteni, hanem a gyerekeknek, akik értették is. Aztán szépen szerepeltek a nagylányok is valamint a fiatal emberek zászlós bemutatóikkal. Egy-egy csoport többször is megjelent a színpadon, amíg átöltöztek élvezhettük a szép fúvós muzsikát. Na és persze az idősebb korosztály is kitett magáért, az ő mazsorett csoportjuk is szépen szerepelt. Felléptek a már korábban említett perecesi asszonyok, de a falum nyugdíjasai is bebizonyították, hogy nem csak a húszéveseké a világ, ahogy Aradszky László énekelte egykoron. Meg ma is, mivel nem nagyon vannak jobbak. Összegezve a szombati nap eseményeit, egy jó hangulatú találkozó volt, amihez még az időjárás is kedvezett.:) A vendégek is jól érezték magukat - köztük az 1981-ben végzett bányamérnök hallgatók egy része is.  Tegnap kaptam néhány képet, javaslom nézzük meg őket együtt!

Úton a fellépés felé

Várakozás

A legkisebbek bemutatója

A közönség egy része

A felvonulás

A helyi nyugdíjas tánc együttes tagjai

A Miskolc-Perecesi bányász fúvószenekar

Ma este Gyűrűavató szakestélyre készülök. Előtte még többed magammal elmegyek a fővárosba legfőbb szakmai szervezetem Küldöttértekezletére, aztán este elfoglalom helyemet a menzán, ahol a bányász végzős hallgatók felavatják a gyűrűjüket. Most azonban egy másik szakestélyről szeretnék írni. Egy egy évvel ezelőtti Gyűrűavató szakestélyről. És nem is bányászról, hanem infósról. És nem is igazán a szakestélyről hanem egy tragikus eseményről, amely megrázta mindazokat akik ismerték: hallgatókat, oktatókat, az oktatást segítő munkatársainkat, rokonokat ismerősöket.

Egy évvel ezelőtt, igaz már kicsit több is mint egy évvel, szóval nagyjából egy éve Dr. Vadász Dénes tanár úr kiment az elnöki asztalhoz, elmondta "Komoly pohar"-át, visszament a helyére, rosszul lett és szervezete hamarosan feladta a harcot. A gyorsan kiérkezett mentők sokáig küzdöttek érte de nem sikerült megmenteni.

Mit mondhat ilyenkor az ember? Ennyi hát egy élet. Semmi előjele nincs, hogy megsejthetnénk itt a vég. Otthon vagyunk, gondolatainkat rendezgetjük a "Komoly pohár"-hoz miközben zuhanyozunk, öltözködünk, készülődünk. Felvesszük legdíszesebb ruhánkat, hiszen hallgatóinkhoz megyünk, akik szeretettel hívtak maguk közé szakestélyre. Gondolataink a felszólalás körül járnak. Aztán megérkezünk, elfoglaljuk helyünket, énekelünk, sört vagy bort iszunk, esszük a zsíros kenyeret hagymával, ha valami vidám dolgot hallunk nevetünk. Élvezzük a szakestélyt. Aztán egyszer  csak az elnök minket szólít. Felállunk, kabátunkat begomboljuk, ünnepélyes léptekkel kimegyünk az elnöki asztal mellé. Kicsit igazítunk a mikrofon állványon, talán izgalmunkat leplezzük. Addigra az elnök kirendeli a kandelábereket, akik egy-egy gyertyával állnak mellettünk. Ha papírról olvassuk azt világítják meg, ha szabadon beszélünk akkor csak úgy fogják a gyertyát. Elkezdünk beszélni. A teremben csend van, hiszen komoly dolgokról esik szó. És az ember beszél, mondja a hasznos gondolatokat a végzős hallgatóknak akik június végén kilépnek a "nagybetűs" életbe. Aztán a komoly pohár véget ér, a siker nagy. A kopogás az asztalon nem  akar szűnni. Az ember szerényen mosolyog egy kicsit, majd lassan megindul a helyére. Megértettek - gondolja örömmel. Mire odaér egy picike rosszullétet érez. Mindjárt leülök és jobban leszek - gondolja. Volt már ilyen máskor is. De a rosszullét nem múlik, inkább fokozódik. Már mások is észreveszik, valaki a mentőkért telefonál. A szakestély abbamarad. Kapkodás, segíteni akarás. Aztán megjönnek a mentők. Ők már szakszerűbben intézkednek, mindhiába. A szívroham erősebb volt. 

Már tavaly sikerült megszereznem azt az ominózus "Komoly pohar"-at, egyvalaki felvette. De a gyász napjaiban nem szívesen tettem volna közzé itt a Morgómedvében. Bent az egyetemen sokan meghallgatták, de az más. Mi ismertük, kollégánk, munkatársunk, a hallgatóknak tanárjuk volt. Most egy év után úgy érzem megosztom ezt a beszédet a Morgómedve olvasóival is akik - tudom - rokonszenveznek az egyetemmel, a hagyományainkkal, az itteni egyetemi élettel.

Hallgassuk hát meg Vadász tanár urat aki közben egy kis vidámsággal is színezte "Komoly poharát" és közben gondoljunk rá. Jó oktató, kiváló ember volt, nyugodjék békében!

http://www.iit.uni-miskolc.hu/iitweb/opencms/staff/Teachers/voltTanarok/VadaszD/bins/Dr_Vadasz_Denes_Tanar_Ur_Utolso_Komoly_Pohar_Felszolalasa.mp3

Mint már korábban is írtam, az elmúlt hét jelentős részét egy szimpóziumon töltöttem. Ez egy nemzetközi rendezvény volt Balatonfüreden egy négycsillagos hotelben, ahol nem csak mint szakmai résztvevő voltam jelen, hanem az én dolgom volt a fordítás is oroszra illetve oroszról. Ezért szerény tiszteletdíj ütötte a markomat. A rendezők a fordítást nagyon komolyan vették, a teremben minden mondatnak el kellett hangoznia 3 nyelven: oroszul, németül és magyarul. Nem párhuzamosan hanem egymás után. Így aztán garantálva volt a az, hogy mindenki hasznosíthatta a mások által elmondott tapasztalatokat. Az első nap délutánján kicsit megszívtam, ugyanis a német tolmács még nem érkezett meg, az oroszul beszélő vendégek és a házigazda németek viszont igen, így aztán a teraszon való jókedvű sörözgetésnél kénytelenek voltak - az orosznál jóval szerényebb - német nyelvtudásomra hagyatkozni. Azért nem volt gond, csináltam, csak kicsit fárasztó volt. Hálaistennek nem tartott túl sokáig, ki lehetett bírni.

Az elhelyezés kifogástalan volt. Azt hiszem életemben először voltam ilyen színvonalú szállodában. Szoktam én ilyen helyekre járni, például minden év szeptemberének végén, de azért ez csúcs volt. A meglehetősen nagy szobám a Balatonra nézett, a szálloda úgynevezett wellness szálloda volt. Én persze ilyent még nem is láttam életemben. Hallani hallottam, de nem láttam. Életemben először flangáltam egy szállodában egy fürdőköpenyben, persze nem mindenhová, csupán a szobám és a medencék között. Először kicsit bátortalan is voltam és csak az uszodát fedeztem fel, ezzel beértem egy napig, azután azonban észrevettem az ugyanott lévő pezsgő fürdőt is. Aztán egy nap múlva mikor már ezzel elteltem jött a többi. Valami olyasmi volt számomra mintha a Vidám parkban lettem volna, vagy még inkább az elvarázsolt kastélyban, csak itt mellékesen még ott volt a víz is. A szállodában - egy másik konferencia 2 napját kivéve - nem voltak sokan. Volt, hogy miattam működtették az egész wellness részleget.

Egy kis malőr is történt, szerencsére megúsztam. Mikor az első nap reggelén nagy vidáman - amúgy fürdőköpenyesen - mentem fel a szobámba az egyik kanyarban majdnem dobtam egy hátast, mivel éppen akkor mosta fel a követ az egyik hölgy valamelyik csöpögő vendég után. Szerencsére meg tudtam kapaszkodni a pultban így aztán egy-két napra sem maradt orosz tolmács nélkül a konferencia. Mondjuk nem lett volna végzetes a dolog csak nagy szaladgálás kezdődött volna.  De hát megúsztam, ezek után viszont óvatosabban közlekedtem ebben a kanyarban papucsban.

Az étkezés kiváló volt, átmenetileg sok-sok hopp következett, most viszont kopp-ok vannak már vasárnap óta. Lassan vissza is nyerem korábbi súlyomat. Megfordult a fejemben, hogy talán nem kéne élni teljesen a lehetőséggel, de aztán átértékeltem a dolgot. Annyi finomság volt kirakva minden alkalommal (svédasztalos volt minden étkezés), hogy nem volt szívem most fogyókúrázgatni. Csupa olyan étel volt amikhez különben nem nagyon jutok hozzá. Imádom a vadas marhaszeletet zsemlegombóccal, meg a töltött paprikát. Hát itt ehettem eleget. Meg hát volt még sok egyéb finomság is. Három alkalommal a szállodán kívül ettünk, ezekre az úgynevezett kulturprogram keretében került sor.

Sajnos a hajókirándulást elmosta az eső, helyette még fordíthattam egy kicsit. Úgy voltam vele mint a rab aki tudja, hogy hamarosan szabadul, de aztán megmondják neki, hogy még maradnia kell néhány hónapot. Én is vártam azt a csütörtök délelőtti 11 órát, hogy vége lesz a szakmai résznek (ez volt az ötödik nap), helyette még fordíthattam 2 órát. Belefért, csak már kicsit fáradt voltam.  Jó lett volna csak úgy egy kicsit csendben magamban lenni, vagy mondjuk beszélgetni is más mint szakmai szöveget fordítani.  Végül is túléltem, és az ebéddel kezdetét vette az én lazább életem is. Mint már tudjuk, másnap reggel meg elindultam Sopronba.

Kicsit elkódorogtam itthonról, de azért a Morgót figyeltem és a kommentekre is tudtam válaszolni. A szállodában ahol az első 5 napot töltöttem volt a hallban egy számítógép amelyen időnként meg tudtam nézni mi a helyzet. Sokat nem lehetett ott csinálni, eléggé nagy volt a forgalom a gép előtt, de azért a legfontosabbakat el lehetett intézni.

Egy nemzetközi konferencián voltam péntek reggelig, utána pedig elutaztam Sopronba egy ünnepi rendezvényre. Most erről szándékozom írni de legközelebb visszatérek erre a konferenciára is. Érdemes, sok benyomás ért, sok élményem is volt.

Sopronba már nem egyedül utaztam. Budaőrsig elhozott egy kolléga, ott átszálltam az egyetemi buszra ahol már ott voltak kar oktatói és hallgatói akikkel együtt egy jubileumi rendezvényre utaztunk Sopronba. Az ünnepségre azért került sor mert most 50 éve, hogy a bányamérnök képzés átkerült Sopronból Miskolcra. Nem örült akkor ennek senki, sem a hallgatók sem az oktatók, de politikai döntés volt, menni kellett. Azért voltak akik nem jöttek át. Ők igyekeztek ott boldogulni. De a nagy többség átjött és itt folytattatták munkájukat. Nem csak oktatók és kutatók, hanem dolgozók is. Évtizedekig egy szobában dolgoztam egy technikus kollégával aki szintén így került Miskolcra.

Sopron - a hűség városa - szeretettel fogadott bennünket. Ezt a szeretetet a Nyugat Magyarországi Egyetem vezetőin és hallgatóin keresztül nyilvánította ki felénk. Előbbiek biztosították a körülményeket az ünnepléshez, úgy hogy maguk is velünk voltak, a hallgatók pedig ágyukat adták át nekünk egy éjszakára. És ezt szó szerint kell venni. Az ágyak frissen áthúzva vártak bennünket, az asztalokról elpakoltak ugyan a szekrényekbe, de csak úgy tessék-lássék módon. Nem idegeneket engedtek be a legprivátabb szférájukba hanem barátokat. Ezért aztán a pakolás célja inkább a rend volt mint hogy bármit is féltettek volna tőlünk. Nem  is nyúltunk semmihez. Vannak ahol a egyik oldalon megmaradtak hallgatók -  mint például nálam is - így közösen használtuk a fürdőszobát és a WC-t. Jól megvoltunk. Természetesen mindenki itt aludt. A rektor is, a rektorhelyettesek is, meg a hallgatók is. Jó volt ez az összetartozás is. Ha nagy szavakat akarnék használni a selmeci szellem mindvégig átjárta minden percünket. Bár igazából ez a mi rendezvényünk volt de ott voltak velünk az erdész - és lehet, hogy más karok hallgatói is -, az egyetem vezetői. Újra kollégiumban laktunk, menzán reggeliztünk és ebédeltünk. Finomat, sokat és figyelmesen kiszolgálva. Summa summarum jó volt újra Sopronban lenni.

Lassan befejezem de azért a hivatalos programról is írnék pár sort. Pénteken délután szobrokat és emlékhelyeket koszorúztunk meg, este egy közös vacsora volt, egytál étel és sütemény. Bár a marhapörkölt nokedlivel magában is jól csúszik de azért kiváló soproni sör és tájjellegű borok is besegítettek ebbe. Másnap reggel ünnepi kari tanács ülés volt, majd nyilvános egyetemi szenátusi tanács ülés. Ez utóbbin a 2 egyetem rektora és a mi dékánunk aranydiplomát adott át az 50 éve végzett bánya- és földmérő mérnököknek. Ez utóbbiról néhány képet is feltettem ide. Sajnos telefonminőség de ha lesznek jobbak, - márpedig lesznek, csak idő kérdése mikor, -néhányat felteszek ide azokból is. Ezután jött az ebéd és indulás haza. A buszban jó hangulatban telt az idő, szinte észre sem vettük, hogy 6 órát utaztunk. Este 9 után érkeztünk meg az Egyetemvárosba.

Kerestem néhány linket az eseményről belinkelem őket:

http://www.hirtv.hu/kultura/oktatas/?article_hid=268143 

http://www.nymepress.hu/index.php?id=12244&backPID=12235&tt_news=1553

Erre az utóbbira klikkelve elolvasható a teljesen részletes program is.

És akkor jöjjenek a képek is:

Piros talárban a NYME rektora, mellette állva a miénk.

Hallgatók Sopronból és Miskolcról.

És végül egy link, hogy jobban megértsük a selmeci hagyományok jelentőségét:

https://www.youtube.com/watch?v=H7UoqgVbhrQ

Valamelyik nap pakolgattam a szekrényekben és kezembe akadt egy zacskó, benne néhány ostyával. Úgy is mondhatnám, hogy Ziegler ostyával, de nem biztos, hogy sokan ismerik. Pedig érdemes megismerni, bár hízékony embereknek nem ajánlanám. Ha az ember felbont egy csomaggal nehezen fogja abba hagyni. Igaz a nem hízékony is, de neki azért nem árt annyira. Imádom, ezért elkerülöm, pedig igazán finom dolog.

Én akkortájt ismerkedtem meg velemikor megnősültem. Jó régen volt már, egybeesett azzal amikor megkaptam a diplomámat. Akkor már a pesti rokonok rendszeresen ezt ajándékozták Miskolcon amikor időnként lerándultak a fővárosból. Ahogy elmondták a Kodály körönd egyik pontján volt a lelőhely ahol - jelentős sorban állás után - hozzá lehetett jutni az áhított édességhez. Tényleg finom dolog volt, körcikk alakú lapok között fehér színű édes krém lapult. A lapok omlósak voltak, a krém finom. És kissé hajlamos az avasodásra. De erről kicsit később.

A család ahová - úgymond - benősültem  nem túl sűrűn járt fel a fővárosba, így aztán mikor én bekerültem gyakran kaptam feladatul, hogy ha Pesten járok ugorjak már be a Köröndre és hozzak Ziegler ostyát. Akkorra már valami miatt csökkent a sor hossza. Mikor összegyűlt 8-10 ember odaugrott a fél négyzetméternyi ablakhoz egy trikós pasas, gyorsan kiszolgálta őket és ment is vissza a sütődébe. Gondolom meglehetősen kisipari módszerekkel süttette Ziegler úr az ostyáit. Ilyenkor jól felpakoltam aztán legközelebb egy családi rendezvényeken találkoztam velük újra, sajnos leggyakrabban elég avas formában. Az asszonyok ugyanis - mivel elég nehezen jutottak hozzá, én sem minden héten fordultam meg a fővárosban - őrizgették a kivételes alkalmakra az meg szegény a szekrények aljában elkezdett avasodni. Így aztán néha tényleg nehezen lehetett elropogtatni az ostyákat annyira avas volt már benne a krém. Ilyenkor az ember esze meg azon járt, hogy vajon a háziasszony tudja-e, hogy ez az ostya avas már? De azért nagy gondot nem csináltam belőle én sem, volt ezeken az összejöveteleken elég sok más ennivaló, el volt az ember azokkal.

Aztán jött a rendszerváltás, úgy hallottam Ziegler úr örökösei megvették a háború után államosított gyárat és most már nagyüzemi módszerekkel termelik az ostyát. Így aztán megjelentek a boltok polcain is, nem kell már a Köröndre zarándokolni érte. Igaz, keresgetni kell a boltot is meg a polcon a terméket is de azért megtalálható. Én ugyan nem szoktam venni de úgy hallottam a Kaiserben lehet kapni. Ez ugyan nem a reklám helye, de szeretném ha azok akikben felkeltettem a kíváncsiságot hozzá juthassanak. Ha meg Ziegler úrék fülébe jutna kis írásom és szívesen megajándékoznának néhány csomaggal szívesen beosztom majd néhány hétre. Már csak a nosztalgia kedvéért is.:))  

Valamelyik nap pakolgattam a szekrényekben és kezembe akadt egy zacskó, benne néhány ostyával. Úgy is mondhatnám, hogy Ziegler ostyával, de nem biztos, hogy sokan ismerik. Pedig érdemes megismerni, bár hízékony embereknek nem ajánlanám, ha az ember felbont egy csomaggal nehezen fogja abba hagyni. Igaz a nem hízékony is, de neki nem árt annyira. Én imádom, ezért kerülöm. Igazán finom dolog. Én akkortájt ismerkedtem meg velemikor megnősültem. Jó régen volt már, egybeesett azzal amikor megkaptam a diplomámat. Akkor már a pesti rokonok rendszeresen ezt ajándékozták Miskolcon amikor időnként lerándultak a fővárosból. Ahogy elmondták a Kodály körönd egyik pontján volt a lelőhely ahol jelentős idejű sorban állás után hozzá lehetett jutni az áhított édességhez. Tényleg finom dolog volt, körcikk alakú lapok között fehér színű édes krém lapult meg. A lapok omlósak voltak, a krém finom. És kissé hajlamos az avasodásra. De erről kicsit később. A család ahová - úgymond - benősültem  nem túl sűrűn járt fel a fővárosba, így aztán mikor én bekerültem gyakran kaptam feladatul, hogy ha Pesten járok ugorjak már be a Köröndre és hozzak Ziegler ostyát. Akkorra már valami miatt csökkent a sor hossza, mikor összegyűlt 8-10 ember odaugrott a fél négyzetméternyi ablakhoz egy trikós papas, gyorsan kiszolgálta őket és ment is vissza a sütődébe. Gondolom meglehetősen kisipari módszerekkel süttette Ziegler úr az ostyáit. Ilyenkor jól felpakoltam az ostyákból aztán legközelebb a családi rendezvényeken találkoztam velük, sjanos leggyakrabban elég avas formában. Az asszonyok ugyanis - mivel elég nehezen jutottak hozzá, én sem minden héten fordultam meg a fővárosban - őrizgették a kivételes alkalmakra az meg szegény a szekrények aljában elkezdett avasodni. Így aztán néha tényleg nehezen lehetett elropogtatni az ostyákat annyira avas volt már benne a krém. Ilyenkor az ember esze meg azon járt, hogy vajon a háziasszony tudja-e, hogy ez az ostya avas? De azért nagy gondot nem csináltam belőle, volt ezeken az összejöveteleken elég sok más ennivaló, el volt az ember azokkal.

Aztán jött a rendszerváltás, úgy hallottam Ziegler úr örökösei megvették a háború után államosított gyárat és most már nagyüzemi módszerekkel termelik az ostyát. Így aztán megjelentek a boltok polcain is, nem kell már a Köröndre zarándokolni érte. Igaz, keresgetni kell a boltot is meg a polcon a terméket is de azért megtalálható. Én nem szoktam venni de úgy hallottam a Kaiserben lehet kapni. Ez ugyan nem a reklám helye, de szeretném ha azok akikben felkeltettem a kíváncsiságot hozzá juthassanak ezért leírtam. Ha meg Ziegler úrék fülébe jutna kis írásom és szívesen megajándékoznának néhány csomaggal szívesen beosztom majd néhány hétre. Már csak a nosztalgia kedvéért is.:))  

Nem igazán jó ez a cím, de jobbat nem találtam.:) Tulajdonképpen nem nagy dologról van szó. Mostanában nem nagyon érek rá a boltba üvegeket visszavinni, így egy szatyorban kivittem az erkélyre egy halommal, hogy a konyhában el lehessen férni. Még idáig sincs semmi érdekes a dologban. Sajnos azonban kissé figyelmetlen voltam, a szatyor eldőlt az erkélyen és egy sörös üveg elkezdte önálló életét. Azaz szépen gurult az erkély széle felé, aztán azon a kis résen ami az erkély korlátja alatt van szépen kigurult és engedve a gravitációnak megindult szabad eséssel lefelé. Én bennem meg az ideg szaladgált, hogy talán nem tartózkodik senki az erkély alatt és nem esik a fejére. Mert nem csak úgy lehet meghalni ám, hogy egy tégla esik a fejére hanem úgy is, hogy egy sörös üveg. Nem lakom én túl magasan, de valószínűleg már ez is elég lett volna, hogy súlyos sérülést okozzon mondjuk egy kisgyerek fején. És a rések ugyanolyanok a tizedik emeleti erkélyen is mint az én első emeleti erkélyemen. A tanulság csupán annyi, hogy könnyen fogházban vagy börtönben végezhetjük, ha nem vigyázunk. És nem véletlenül írom így.Mert nem ugyanaz egy büntetést fogház fokozatban, vagy börtönben vagy ami még rosszabb, fegyházban letölteni. 

Persze a magyar kommunikációban erre csak egy szó van: börtön. Pedig nagyon nem mindegy. A Média szorgos munkásai nem nagyon tudják mi a különbség a  három büntetés végrehajtási fokozat között. Vagy nem foglalkoznak vele. Én szívesen elmesélem nekik. Érdeklődő emberként egyetemistaként nem csak igazságügyi kórbonctannal hanem büntetés végrehajtással is foglalkoztam. Ma már nem, de nem felejtettem el amiket akkor olvastam.  Most csupán annyit írnék, hogy a fogház fokozatban azok szoktak ülni akik rövid idejű büntetést kaptak és többnyire gondatlanságból követték el azt amiért a törvény lesújtott rájuk. A fegyház fokozatba meg azok akiket hosszú időtartamú büntetésre ítéltek és erőszakos bűncselekmény miatt. Ide kerültek például a "kegyelmesek" is, akiknek büntetését a halálos ítéletről életfogytiglanira változtatták. Azt hiszem ilyen fokozatban tölti büntetését Balogh Lajos is aki Százhalombattán ölte meg az erdőben futkosó lányokat. És ilyen fokozatban volt Richter Richárd is akit a szegedi Csillag börtönben történt ámokfutása után (börtönőröket ölt meg) aztán csak felakasztottak. Nagyon helyesen. De folytathatnám a sort. Tehát igen is fontos információtartalma van annak, hogy valakit hány év "börtönre" ítéltek. Mert bizony az lehet fogház is meg fegyház is. Hogy csak a két "szélét" említsem. És nagyon nem mindegy. 

Na de messzire elkalandoztunk az erkélytől meg a sörös üvegtől. Egyébként nem először fordult elő velem hasonló eset. Egyszer az évvégi nagy bevásárlások során akciós volt az orosz kaviár. Lehet ezt mindig kapni de akkor akciósan 1900 forintba került olyan 120 gramm. Úgy voltam vele néha én is megengedhetem magamnak. Főleg Karácsony tájékán. Megvettem tehát, haza jöttem, gondoltam kiviszem az erkélyre, jó hideg van , nem lesz baja. Hát nem kiesett a kezemből? Mire észbe kaptam már gurult és koccant is a járda kövéhez lent a ház mellett. A szívem hasadt meg érte. Csak néztem lefelé és járt az agyam mit csináljak? Megfordult a fejemben, hogy lemegyek és valahogy összeszedem egy részét. De hamar letettem róla. Elég keveset tudtam volna összeszedni,  az is nyilván szennyezett lett volna üvegszilánkokkal. Így aztán ott maradt, nem is emlékszem már rá mi történt vele.

Hát bizony vigyázni kell ezzel az erkéllyel. Ha ez eltalál valakit ebbe is bele lehetett volna halni. De szerencsém volt. Remélem máskor is az lesz. De azért majd igyekszem jobban vigyázni. De ne csak én, más is! :)