Morgómedve

Időnként megáll az eszem, hogy milyen dolgokat találnak ki egyesek. Itt van például ez a távolságtartás intézménye amelyet az Alkotmánybíróság törvényellenesnek talált. Eszerint ha valaki a családból erőszakosan viselkedik a családtagjaival akkor egy időre a bíróság kitilthatja az otthonából. Súlyos dologról van szó, tehát mindenképpen megdönthetetlen bizonyítékok alapján lehet csak ilyen ítéletet hozni. De  lássuk be, a dolog elég nehezen bizonyítható.

Gondoljunk például egy kisgyerekre akin a külsérelmi nyomok egyértelműen arra utalnak, hogy bántalmazták. A bizonyítás például akkor is nehéz lehet, ha a bántalmazással a férj a feleséget, a feleség pedig a férjet gyanúsítja, illetve a nyomozás során egymásra vallanak. A gyerek legyen mondjuk olyan korban amikor még nem tudja elmondani mi történt vele. Vagy legyen nagyobb a gyerek, de fél a megtorlástól ha őszintén vallomást tesz. Az ilyesmik a négy fal között szoktak történni és az érintettek egymással családi kapcsolatban vannak.

De nem is erről akartam én írni. Sokkal inkább arról, hogy mi van ha bebizonyosodik, hogy - mondjuk - az apa veri a családot. A bíróság kimondja, hogy 3 hónapra el kell hagynia a lakást. És akkor hová megy?  Kivesz egy albérleti szobát? Szállodába költözik? Rokonok fogják hónapokon keresztül kerülgetni? Nyilván egyik sem. Nincs itt erre pénze senkinek. Akkor megy a híd alá? Onnan fog járni majd dolgozni? Mert azért mert veri a családját még lehet rendes állása is. Tudom van ilyen bizonyos országokban. Hogy ott hogy oildják meg nem tudom. De, hogy ott sem mehet egyszerűen azt tudom.

A másik, ez a családi csődgondnok vagy micsoda. Néhány hete volt sláger, mindenhonnan ezt lehetett hallani. Hogy ha egy család - például a hitelek következtében - anyagi nehézségekkel küzd majd jön egy mályvazakós menedzser és néhány évig mint csődgondnok fog működni, ő fogja megmondani, hogy mire mennyit költsünk. Hát ez jó. Először is ha nekem van pénzem amit el lehet költeni akkor nem kell csődgondnok, magam is be tudom osztani. Ha meg nincsen mert munkanélküliek vagyunk és nem tudjuk fizetni a kölcsöneinket hiába van itt csődgondnok, akkor sem lesz pénzünk. Ha csak nem hoz egy bankóprést  is magával. Nyilván ha mégis megjelenne nem az lenne számára a fontos, hogy együnk meg igyunk hanem, hogy törlesszük a kölcsöneinket és ami megmarad azt megehjetjük, megihatjuk. Hát ez igen nagy találmány. Meg az előző is. Mintha azok az emberek akik kitalálták nem itt élnénenk ebben az országban. Hát ennyit reggeli morgolódásként. 

A Média soha nem ismerte az arányosságot, túlliheg mindent. Mint ahogy túllihegte a madárinfluenzát is, túllihegi a mostani H1N1 vírust is. Eddig csak azért nem lehetett a Híreket hallgatni a rádióban mert felét idegen nyelven mondták, gondolom az időbe beszámított és csak be kellett vágni, ma már azért sem mert az idő felében egy nyavalyával foglalkozik ami egy nagyon távoli országban ütötte fel a fejét, a föld népességéhez képest meglehetősen kevés áldozatot érint. Ilyenkor persze meg lehet interjúvolni boldog- boldogtalant. Az ifjú párt akik azt fontolgatják, hogy maszkban fognak esküdni, a gyógyszergyártókat, a járványügyi szakembereket, a tudományos kutatókat, az utca emberét és folytathatnám a sort. Én viszont már nagyon unom ezt az influenza járványt megmondom őszintén.

Persze foglalkozni kell vele, de egy hírműsor felét ne tegye már ki napokon keresztül ez a vírus. Végezze mindenki a háttérben a dolgát mi meg a hírműsorokból arról értesüljünk, hogy mi történik az országban? Sikerül-e kilábalnunk ebből a nehéz helyzetből amiben vagyunk? Miért kell állandóan erről hallanunk a rádióból és a televízióból? Fáradt vagyok. És rettenetesen unom. Egy darabig be sem kapcsolom egyiket sem, elegem van!

Szerdán a karunk hallgatói Bányász napot tartottak. Később Sportnapként is emlegették, nyilván onnan, hogy van minden évben az egyetemen egy úgynevezett Sportnap ami teljesen úgy néz ki mint ez a mi kis sport- vagy bányász napunk. Azt hiszem a jövőben jó lesz tisztázni mi is ez, hogy senki ne keverje össze a Bányásznappal, ami minden évben szeptemberben van és országos ünnepségeket jelent, de elkülöníthető legyen az egyetemi Sportnaptól is. Minden esetre most van egy évünk rá, úgy hogy talán ne is ragadjunk le az elnevezésénél. Fontosabb, hogy a hallgatók mindenféle felső sugallat nélkül kezdeményezték és szervezték ezt a napot és dicséretükre legyen mondva, hogy nagyon jól.

Szerénységemet a zsűriben való közreműködésre kérték fel, amit persze örömmel vállaltam. Különösen azt a részét amikor a csapatok által szabad tűzön főzött ételek minősítésére került sor. Én inkább erre tartogattam erőmet és kitartásomat, a különféle szellemes-, ügyességi- és a szürke állományt is megmozgató feladatok figyelemmel kísérését inkább fiatal segítőimre hagytam. Hamar rájöttem ugyanis, hogy ha belekotyogok, sokkal nehezebben fog menni a dolog. De főleg lassabban. Így aztán a csapatok versenyeztek, a zsűri hallgató tagjai komolyan és felelősségteljesen zsűriztek én meg jó hangulatban kortyoltam a kellemes, közeli sörfőzdéből származó hideg sört. Persze csak módjával, inkább a kora délelőtti órákra szorítkozva mert estefelé még kocsiba kellett ülnöm. Közben meg drukkoltam hol ennek hol annak a csapatnak, mert mivel minden évfolyam adott egy-egy csapatot és mindegyikben voltak jelenlegi-  vagy korábbi hallgatóim. Na és persze az oktatóknak, mert ők is beneveztek egy csapattal. Az egész napos versengés utolsó mozzanata az ételek minősítése volt.

Az első egy gulyásleves volt. Láthatóan nagy műgonddal készítették, sima és harmonikus íze, a hús puhasága egyértelműen sugallta, hogy igazi gasztronómiai remekművel állunk szemben. Ezt követte egy finom babgulyás, egy-egy szelet füstölt oldalassal, majd az igen ízletes marhalábszár vadasan, zsemlegombóccal. Elég régen nem ettem én már ilyesmit, a zsemle gombóc is sokkal kiesebb volt a szokásosnál, így aztán mikor ez utóbbiból levágtam egy darabkát és a számba tettem csodálkoztam, hogy milyen szokatlan íze van ennek a marhalábszárnak. Kis időbe bele telt amíg rájöttem, hogy ez még csak a gombóc, a mellette lévő darabkák a húsok. Nagyon kedvező benyomást tett rám a spagetti is, amit valami barna izével kevertek össze. Végül is nem sikerült rájönnöm miből is készülhetett a spagettin lévő apróra darált húsféleség, de finom volt. Szerényen húzódott meg előző társai mellett a paprikás krumpli virslivel, sajnos egy kicsit megkapta a láng, de ez is finom volt. Kissé késve futott be már az eredményhirdetés után még egy marha pörkölt amit szintén utána küldtem a korábban elfogyasztottaknak. Hát mit mondjak? Éhes nem maradtam, már csak azért sem, mert még bekaptam egy ott árválkodó érintetlen füstölt oldalast is, ezt már desszertként. Ezt követően kerül sor az eredményhirdetésre, jutalmak átadására. Engem is megtiszteltek a fiatalok, kicsit zavarban is voltam, de azért örömmel vettem át a nekem szánt ajándékot. Összességében elmondhatom, jó hangulatú, kellemes vetélkedésnek lehettem részese. A szervezőket és a résztvevőket ezennel Morgómedvei dicséretben részesítem.:)

Ma reggel elég sokáig nem tudtam miről is fogok ma írni. Tudtam, hogy írni kell, bár ez a hét elég húzós, de mégiscsak vasárnap írtam utoljára. Tehát törtem itt a fejem - miközben a szokásos reggeli dolgaimat végeztem - amikor a reggeli Lapszemle a segítségemre sietett. 

Hallom, hogy egyik alföldi nagyvárosunk polgármesterében felmerült a gondolat, hogy az iskola   küldjön sms-t a szülőknek arról, hogy mikor érkezett meg csemetéjük az iskolába, illetve mikor távozott. A gondolat végül is nem rossz, bár az örök kekeckedőkben nyilván felmerül, hogy nem sérti-e ez a diákok személyiségi jogait?  Biztos vagyok benne, hogy van nálunk olyan párt amely felemeli majd a szavát a dolog ellen. Kivéve, ha ők találták ki. Bár ezt azért nem gondolom. Tehát a dolog felmerült, ad -hoc bizottság fog elgondolkozni a dolgon, megvizsgálja, gondolom jelentést is ír, tehát jó úton halad a dolog affelé, hogy ne legyen belőle semmi.  De azért érdemes egy kicsit elgondolkodni a dolgon, még ha csak elvi síkon is.

Mert, hogy is működhetne a rendszer? Ha nagyon korszerűek akarunk lenni, akkor feltételezünk egy beléptető rendszert ahol a tanuló bedugja mágneskártyáját egy erre a célra kifejlesztett leolvasóba, azt a számítógép rögzíti a belépés idejével és kész. Már küldi is a számítógép az sms-t a szülőknek. Illetve a szülőnek. Nyilván meg kell majd mondani ebből a szempontból ki az illetéskes a családban. Már csak a költségek csökkentése végett is. Elmenetelkor ugyanez a helyzet. A rendszer emberi beavatkozást nem igényel, csupán az sms küldés költségeit. Ami azért nagy számú tanulóval és napi 2 sms-el számolva nem kis költség. De ha van rá pénz, hát legyen. 

Aztán itt a másik lehetőség ami beruházás szinten tulajdonképpen - ahogy szokták mondani - nulla költség, csupán néhány sokszorosított lapot igényel meg egy portást aki ismer minden tanulót és felírja az érkezés és távozás idejét egy papírra. Majd mikor lezajlik a csúcs elkezdi küldözgetni az sms-eket - a külön nyilvántartásban rögzített - szülőnek. Persze ez esetben nincs elcsászkálás a bejárattól, kávézgatás meg ilyesmi, mert ha besuttyan egy-egy tanuló anélkül, hogy észrevennék a szülő természetesen nyugtalankodni fog, ha nem kapja meg a szokásos sms-t. Tehát rögtön hívja az igazgatót vagy a helyettesét vagy valakit és elkezdődhet a nyomozás, hogy vajon Pistike az iskolában tartókodik-e egyáltalán? Hát nem lesz könnyű dolog ezt a második módszert használni az biztos.

Az első kétségtelenül jobb, bár ahogy a mi gyerekeinket ismerem fél nap alatt kitalálják, hogy lehet meghülyíteni a rendszert. Úgyhogy nem is tudom mi lesz ebben az alföldi városkában de kíváncsian várom. Egyelőre nincs gond, pénzt még egy fillért nem költöttek el, vizsgálódnak, elemzik a lehetőséget. Várjuk ki tehát a végét! :)

Örömmel olvasom a helyi lapban, hogy már az idén 50 000 - 50 és 70 év közötti - nőnek és férfinak biztosítják a vastagbélrák szűrést.  Olvasom azt is, hogy 2011-ig a körülbelül 2,5 millió főt érintő ugyanezen korosztály valamennyi tagja megkapja a meghívó levelet a 2 évente ismétlődő szűrésre. A dolog örvendetes, bár gőzöm nincs ki lesz a fenti korosztályból az a szerencsés 50 ezer ember aki már idén is részesülhet ebből az ingyenes szolgáltatásból. Megmondom őszintén én szívesen bekerülnék közéjük.

Csináltam én ilyent régebben is, amíg a tüdőszűrést végző Szűrőállomáson lehetőség volt erre. De nem csak erre, hanem másra is. Ha már az ember elballagott, akkor lehetőség volt labor- és EKG vizsgálatra, megmérték a vérnyomást is és ha kérte az ember kapott egy 3 részes kis műanyag edénykét amibe egy pár napos speciális étrend után 3 napon keresztül gyűjtögethetett székletmintát, amit aztán visszavitt és egy pár nap múlva megkapta az eredményt. Többnyire negatív leletet. Nem volt könnyű leküzdeni ellenérzésemet a módszer iránt, de miután adtak hozzá mindent és megelégedtek egy babszemnyi mennyiséggel is, így némi hezitálás után belevágtam.  Aztán volt még lehetőség prosztata szűrésre is, hölgyeknek rákszűrésre. Jó dolog volt ez, ki is használtam rendesen. Minden alkalommal amikor mentem tüdőszűrésre úgy intéztem, hogy mindent megcsináltassak, kivéve a prosztata szűrést. Egyszer oda is benéztem, 2-kor kezdődött a szűrés, 3/4 2-kor egy csomó ember volt már, 2.10-kor kiszólt az asszisztensnő, hogy a doktor úrnak negyed órája van csak az jöjjön akinek feltétlenül fontos. Én körülnéztem, láttam, hogy az átlag életkor olyan 65 év körül lehet, hát úgy döntöttem nekem nem fontos. Igaz, panaszom sem volt.

Mindennek már 10 éve. Azóta az egészségügyi reform bedarálta a szűrőállomást, a tüdőszűrést megkapta az egyik városi kórház, a többivel meg nem tudom mi lett. Azóta se sűrűn csinálnak nekem EKG vizsgálatot, nem beszélve a székletvizsgálatról. Hát jó kezdeményezés volt, kár hogy megszűnt. Szerintem sokan voltak úgy mint én: ha már el kellett menni megcsináltatott még ezt-azt. Így hát érthető, hogy megörültem a hírnek. Csak legyen belőle valami.

Én egyébként először a falun élő azon korosztályt hívnám be akik nem rendelkeznek benti WC-vel, a dolgukat az udvar végében lévő árnyékszéken kénytelenek elvégezni. A háziorvosok tudják kik azok akik így élnek. Őket érzem fokozottan veszélyeztetettek, mert még csak figyelemmel sem tudják kísérni emésztő rendszerük működését, hiszen a pottyantósban nincs lehetőség megszemlélni minden rendben van-e, vagy netán szemmel láthatóan véres a széklet.

De hát nagyon nem méllyednék el a dolgokban, vannak nálam hozzáértőbbek is, remélem jól fogják végezni a dolgukat. És - laikusként - azt kívánom, tényleg kezdődjön el végre ez a vastagbélrák szűrés. Szerintem az nem kérdés, hogy gasztroenterológiai módszerrel (tükrözés) vagy laboratóriumi módszerekkel Az utóbbi biztos, hogy sokkal olcsóbb. Hát elnézést, hogy a csapos közbeszólt.:)

Egyszer volt, hol nem volt, innen nagyon messze, az Óperenciás tengeren is túl, éldegélt egy középkorú testvérpár. Az idősebb nemrég töltötte be az 53. évét, testvére 8 évvel volt fiatalabb nála. Hogy hogyan töltötték gyermekkorukat a krónikás előtt nem ismeretes, bizonyára boldog gyerekkoruk volt egy gazdag országban, ahol kétszáz éve nem dúlt háború és természeti kincsekben sem szűkölködött. Gondolom az iskolás évek sem voltak boldogtalanabbak. Szerető szüleik óvták, védték őket. Időnként elmondták egymásnak mennyire szeretik egymást. Ott a távoli országban ez jobban szokásban van mint errefelé. Aztán jöttek a tinédzser évek, bizonyára udvarlók is megfordultak körülöttük, de aztán valahogy még is úgy alakult a dolog, hogy nem mentek férjhez.

Együtt éldegélt hát a két nővér, külön a szüleiktől. Mindig voltak kutyák a háznál amelyek szeretetükkel ajándékozták meg őket. És ahogy az lenni szokott, szeretetért szeretetet kaptak. Egy idő után elfogadták, hogy életüket férfi társ nélkül fogják leélni, erre rendezkedtek be. Dolgoztak az év sok napján, hogy aztán időnként elutazzanak valahová, ahol néhány napig jól éreztél magukat. Gyors éttermekben  bivalyhúsos hamburgereket ettek, este pedig a szállodák éttermében finom  vacsorákat, amiket otthon nem szokott csinálni az ember. Napközben járták a várost, esténként színházba mentek. Egy időben olyan darabokat néztek meg amikben a kedvenc színész játszott. Akiért rajongtak. Ez a kedvenc néha változott. Először egy angol színész, ennek köszönhette egyik óvilági barátját is egy kis közép-európai országban, később pedig egy igazi amerikai sztár. Aztán ennek a sztárnak is kitelt az ideje, később már csak a darabért mentek színházba esténként.

Soha nem volt sok pénzük, adminisztrátorként dolgoztak különféle munkahelyeken, ha lehetett egy helyen. Ilyenkor reggel együtt mehettek dolgozni, gondolom ebédidőben is együtt kaptak be valamit, hogy aztán este együtt autókázzanak haza a csendes házba, ahol boldogan fogadták őket a kutyák, Charlie és Greta. Időnként sajnálták, hogy nem jártak egyetemre, leginkább akkor mikor kevéske pénzüket számolgatták, hogy meddig futja egy idegen városban szállodára, étkezésre és persze utazásra. Valahol a távoli jövőben szerepelt a tervek között egy átruccanás újra az Óvilágba, de pénz híján ez mindig elmaradt. 

Egyszer súlyos kór támadta meg a testvérek édesanyját, hamar el is vitte.  Mivel a szülők és a testvérek között az anya az volt aki leginkább összetartotta a családot innentől fogva eltávolodtak az apjuktól. Az apa újabb  tárasak mellett élte életét, nem igazán volt szoros érzelmi kötelék a testvérek és az apa között. Nyugodtan mondhatjuk, hogy saját magukon kívül csupán néhány barátjukra számíthattak.

Aztán újra teltek az évek, mígnem néhány nagy bank ott túl az óperenciás tengeren túl elkezdett felelőtlenül kölcsönöket adni a polgároknak, akik örültek ennek és vették fel - ahogy mondani szokták ütyre-karmatyra - a kölcsönöket, amit aztán nem tudtak visszafizetni. Kialakult egy válság aminek következtében az idősebb testvér elveszítette állását. Bántotta nagyon a dolog, mindig azt kérdezte magától: miért pont én? Miért pont engem küldtek el? Nem vagyok összeférhetetlen, lojális vagyok a cég iránt, keményen dolgozom, akkor miért én kerültem az utcára? Szomorúak voltak a nővérek, de azért nem csüggedtek. Összébb húzták magukat és egy fizetésből éltek tovább. Az idén nyári New Yorki kirándulás ugyan elmarad, de végül is a West Virginiai hegyes vidékek is sok látnivalókat kínálnak. A bivalyhúsos szendvics meg - hála a modern kor nagy találmányának a franchise rendszernek - itt is ugyanolyan ízű mint a New Yorkban.

Már vagy 3 hónapja éltek így csendben, visszafogottan amikor egy vasárnap nagyon nagy baj történt. A fiatalabb testvér hirtelen rosszul lett és egy szívroham perceken belül elvitte.  Egyedül maradt az idősebb nővér, nagyon egyedül. Bizonyára úgy érezte ebből targédiából nem lehet sehogy sem kilábalni. Egyedül maradni, munkanélküliként, itt a vég. De aztán jöttek a barátok és vigasztalták, segítették, nem hagyták magára szegényt. Ma már látja a gödörből kivezető utat, bár a szívét borzasztó bánat nyomja. Mint ahogy az Óvilágban élő barátja is együtt érez vele, aki egyébként azonos a mesemondóval.  Felajánlotta ugyan segítségét dehát nem olyan könnyű ilyen távolról segíteni. Segít hát ahogy tud. Levelekben biztatja az idősebb testvért, igyekszik belé lelket önteni. Mint ahogy teszik a környezetében lakó barátai. Olvasom, hogy néhány napra egyik barátjához - Amy-hoz - költözik. Hát az bizony jó lesz. Egyébként az idősebb testvért ismerhetik a Morgómedve olvasói is, ha ide klikkelnek elolvashatják mit mesélt akkortájt a jelen mesemondója. Szegény Vicky-nek meg kívánjunk örök nyugodalmat.  :(((

Bizonyára sokakban felmerült, hogy ha ott voltak azok a kerekek miért nem húztuk magunk után ezt a géppuskát, miért kellett vállon vinni? A válasz nagyon egyszerű: mert ezek a gyakorlóterek tele voltak apróbb-nagyobb buckákkal és amikor az egyik kerék futás közben fel-felszaladt egy-egy ilyen buckára, már borult is fel az egész. Ilyenkor meg kellett állni, visszafordítani, hogy újabb 5-6 méter után kezdhessük elölről. Hát ez így nem ment. Nekünk - géppuskásoknak - ilyenkor mindig a lemaradás volt a mumus. Ez ellen küzdöttünk, ezért igyekeztünk cipelni, még ha nehezebb is volt. 

Tulajdonképpen ez okozta a bajt is ami a kora délutáni órákban következett be. Az történt ugyanis, hogy a zászlóalj - más zászlóaljakkal karöltve - egész délelőtt feltartóztathatatlanul tört előre, leküzdve minden előtte álló akadályt és nagyjából ebéd idő tájban érkezett meg a kijelölt gyülekezési körletbe, amely egyúttal a gyakorlat végét is jelentette. Itt már javában füstöltek a gulyás ágyúk, szorgos szakácskezek ügyködtek körülöttük. Addigra már a nap is hét ágra sütött, és amit kissé nehezen lehetett elviselni a frissen kiosztott téli ruházatban. Ekkorra már a katonák mindent leszedtek magunkról ami nagyon melegített és mindenki oda gyűrte be ahová tudta - én például a sportszatyromba. Mint írtam kutya melegben érkeztek meg az egységek a kijelölt helyre, ahol rögtön megkapták a gulyáslevesünket amit mohón kanalaztak befelé. Ezalatt a zászlóalj törzs tisztjei elvonultak, hogy értékeljék a gyakorlatot, különös tekintettel a személyi állomány hozzáállására. Ezután következett egy sorakozó ahol - mint később elmesélték - a tisztek - most már a katonák előtt is - elvégezték az értékelést, amelyet természetesen mindenki kiválóra minősített. Mint mindig a 11 hónap alatt. Itt döntő szava a döntnöknek volt, aki máshonnan jött, tehát elvileg nem lehetett elfogult. Nem is volt az,  inkább szolidáris volt. Tiszt és katona mind boldogan mosolygott eme sikerek hallatán, bár gyanítom ehhez a kiváló hangulathoz hozzájárulhatott az is, hogy vége volt a cirkusznak, tele volt a bendő és már fázni sem kellett. Igaz, ez már  a ló másik oldala volt, de bánta a fene. A meleg mindig jobb mint a hideg.

Kár, hogy mi ebből az eufórikus hangulatból nem vehettük ki a részünket. Mi ugyanis először csak leszakadtunk a többiektől, aztán egyre jobban lemaradtunk, végül már rajtunk - hármunkon kívül - sehol nem látszott katona a nagy alföldi rónaságon. Mi is egykedvűen ballagtunk. Most már húzhattuk is a géppuskát, ilyen sebességnél békésen átgördült a halmocskákon, mentünk előre amerre a többieket sejtettük.

A gyülekező helyen meg eközben folyt a jó hangulatú értékelés míg nem valakiknek fel nem tűnt, hogy hiányzik a 2. század géppuskás rajának a fele. A többiek először csak a szakaszparancsnoknak suttogták el a sorban, az hülledezve vitte tovább a hírt a századparancsnoknak, az meg már szinte rettegve a rettenhetetlen N. őrnagynak. N. őrnagy sok mindent megért már, nem volt mai katona, a nyugdíjhoz sem lehetett már sok neki hátra, igazán kár lett volna ha épp most kap gutaütést. Aggódva nézték a sorban ácsorgó katonák az egyre inkább elvörösödő fejét, de végül is sikerült túlesnie a kritikus ponton és végre meg tudott szólalni. Nem voltam ott, nem tudom hűen visszaadni szavait, de el tudom képzelni. Ahogy később elmesélték az értékelés félbe szakadt, már nem látszott olyan kiválónak ez a 3 napos gyakorlat. Végül is mégis csak elveszett néhány katona.

Akik egyébként változatlan egykedvűséggel ballagtak előre, abban a biztos tudatban, hogy kis ország ez, előbb utóbb majd csak találnak valakit. Hát ha valakit nem is találtak egyhamar de találtak egy PA-63-as pisztolyt, vagy ahogy hivatalosan nevezték oldalfegyvert.   Nekem is volt ilyen, a géppuska mellé kaptam, azzal ugyanis elég nehéz lett volna közelharcot folytatni. Na szóval, nekem is volt, ott lapult a sporttáska mélyén néhány hurkakonzerv és gyíkhús társaságában. Annyi volt a különbség, hogy az enyém töltetlen volt, ez meg rendesen be volt tárazva. Mi már 7 hónapi katonáskodás után nem sok mindenen tudtunk meglepődni, most sem lepődtünk meg. Betettem üres társa mellé a sportszatyorba és mentünk feltartóztathatatlanul tovább . Nem mintha valaki fel akart volna bennünket tartóztatni, hiszen egy birkanyájon kívül senki nem állta utunkat. Igazából az sem, hiszen rémülten menekültek előlünk mikor közelítettünk. Meggyőződésem, hogy a birkapásztorok nem véletlenül lesznek azok és itt nem sérteném meg egyik szakma képviselőit sem, de a mi birkapásztorunk még összefüggően beszélni sem tudott. Egyébként is mit kérdeztünk volna, hogy mi hol van? Hiszen azt sem tudtunk hová kéne eljutnunk. Így aztán mentünk tovább egyre fáradtabban, egyre csüggedtebben.

Szinte észre sem vettük a távolban feltűnő teherautót ami egyre nagyobbá vált ahogy közeledett. Hát én korábban nem gondoltam, volna, hogy ennyire meg fogok tudni örülni a századparancsnokomnak mint ez alkalommal. Ez az öröm sajnálatos módon csak egyoldalú volt. Bár vissza tudnám adni szavait de nem tenném. Ha már több mint 3 évig távol tudtam tartani a Morgómedvétől a nem ide illő szavakat, most is ehhez tartom magam. Legyen elég annyi, hogy K.S. százados végtelen messze állt ebben a pillanatban a Kazinczy-díjtól.  Na de a seregben az ember ne legyen érzékeny, mi se vettük szívünkre a dolgot,  felkászálódtunk a teherautóra aztán usgyi, mint akit puskából lőttek ki - hogy stílszerű legyek - száguldottunk , hogy le ne késsük teljesen a kiváló értékelést. További ordibálások már nem voltak, úgy voltak velünk mint szülő az elveszettnek hitt rossz gyerekével: örül, hogy megvan, kinek jut már itt eszébe mindenféle fenyítés meg egyebek? Megkaptuk az ebédünket majd újra felsorakoztunk és most már valóban semmi akadálya nem volt, hogy azoknak akiknek dolga kiválóra értékeljék gyakorlatunkat. Egyébként az a gyanúm, hogy a hozzánk való kedvező hozzáállásban része lehetett a megtalált pisztolynak is amivel századunk egyik sorállományú, de nem egyetemi előfelvételes törzsőrmesterét mentettük meg a biztos hadbírósági ítélettől és az azt követő hosszabb időtartamú futkosótól. Itt azért a tisztek is szolidárisak voltak, tehát együtt örültek vele, meg mi is, bár nem szerettük de annyira nem voltunk rosszban, hogy nem bántuk volna ha lecsukják.

Ezzel végére értem írásomnak, kicsit rövidebbre gondoltam eredetileg, de ha én egyszer nekilátok írni mindig ez szokott lenni a vége.:) (És most már tényleg vége)

Elnézem ezt a géppuskát itt az előző rész végén, hát igen férfias jószág. Nem akarok nagyon szerénytelen lenni, de illik hozzám akárhogy is nézzük. Mert én azért egy férfias jelenség vagyok, minek is tagadnám. :) Nyilván ebből indulhattam ki 1967. szeptember 2-án reggel is, amikor az első hódmezővásárhelyen töltött éjszakám után megkérdezték, hogy ki akar géppuskás lenni?  Én előttem meg felsejlettek a polgárháborúról szóló szovjet filmek, amikor Csapajev harcosai aprították a fehéreket a Maxim géppuskájukkal mint a répát és akkor és ott ez momentán jó ötletnek látszott. Később mikor cipelni kellett már nem annyira. Valamit levont még a férfias megjelenésemből, hogy úgy húztam fáradtan magam után ezt a géppuskát mint idősebb hölgyek a kerekes kocsijukat egy-egy nagyobb bevásárlás után, kezemben az ominózus sportszatyorral, fejemen a nyári sapkával. Ami azért volt érdekes mert még a rettenhetetlen N. őrnagy is acélsisakban pompázott. Tudvalevő volt, hogy mind a nyári - mind pedig a téli sapka sokkal kényelmesebb viseletet jelentett mint az ormótlan acélsisak. Nekem meg olyan sem volt, mivel azt is időben ellopták a többi cuccommal együtt. Szolgálatba készülve ugyan mindig tudtam kölcsönkérni azt ami kellett, de egy gyakorlaton ezt nem lehetett megcsinálni, akkor még a szakácsok is beöltöztek és kivonultak. Tehát kétségtelen kitűntem a marcona harcosok közül kissé szokatlan megjelenésemmel. Egyébként azzal, hogy nem volt sátorlapom kimondottan jól jártam, ugyanis akiknek volt éjszaka majd' megfagytak a sátrakban én meg odafeküdtem a tűz mellé és csak időnként meg kellett fordulnom. Az őrök is ott melegedtek, így gondoskodtak arról, hogy a tűz soha ne aludjon ki. Egyébként sem alhattunk sokáig, 4 felé már talpon voltunk, és elkezdődött az utolsó nap.

Kezdetben sokat ábrándoztunk arról, hogy lefújják a gyakorlatot azzal, hogy ilyen időben nem lehet szabadban háborúzni, de természetesen nem fújták le. Éjszaka ha felébredtünk első gondolatunk már nem ez volt hanem az, hogy talán tényleg megérkezik a téli ruhanemű, ahogy már este is hallottuk. És legalább ebben nem csalódtunk. Már a gépkocsikon bóbiskoltunk amikor megtudtuk, hogy néhány kilométerrel arrébb már a többi zászlóaljnál cserélik vissza a nyári ruházatot télire. Örültünk neki, mert már nagyon elegünk volt a hidegből. És tényleg így volt.

Közel fél órás út után egy tanya mellett álltunk meg, ahol a szolgálatvezetők vezénylete mellett javában folyt a ruhacsere. Mi is megtaláltuk a magunk teherautóját és sorokba rendeződve elkezdtünk vetkőzni. Ahogy haladtunk előre egyre kevesebb ruhanemű volt rajtunk és egyre több a kezünkben. Akik már viszonylag közel voltak a teherautóhoz csupán alsónadrágot viseltek, néhány méterrel a platótól azt is ledobták és pucéron várták vissza a nemrégiben leadott jéger alsót. 

Természetesen szó sem lehetett arról, hogy megkapom a gatyát, elmegyek a bokrok mögé, lecserélem és a nyárit meg visszaviszem a teherautóhoz. Ekkora bizalom azért nem volt. Itt kérem a cserét tényleg szó szerint kellett érteni. Tehát az ember az utolsó métereken már teljesen pucérra vetkőzött, átadta nyári ruháját, ugyanakkor megkapta a télit. A csere sisakra, csizmára és fegyverre nem vonatkozott, ezért ezeket magunkon tartottuk. Igaz ez csak néhány percig tartott, de mivel több helyen osztották a ruhákat így elég sokan voltunk ilyen hiányosan öltözöttek. Ezen a napon a tanyán az állatok később kaptak enni mint szoktak, mert mikor a házból kilépő asszonyság meglátta a meztelen, acélsisakos és géppisztolyos katonákat rémülten tántorodott hátra és nem is láttuk többet. Gondolom csak az ablakon tekingethetett kifelé, hogy mikor megyünk már tovább. Egyszer aztán erre is sor került és mi most már meleg pufajkába öltözve, alatta úgynevezett molinó alsóval, hosszú gatyában, viszonylag jó hangulatban másztunk fel - immáron ki tudja hányadszor a  két nap alatt -  a teherautóinkra.

Rövid autókázás után feltűnt a nap is a keleti égbolton, mi meg gyanúsan nézegettük, mert ez kicsit másabb volt mint a tegnap napkelte. Kicsit erősebb, kicsit fényesebb, kicsit tavasziasabb. Hirtelen melegünk lett. Nem is attól amiket másfél órája szedtünk magunkra hanem a gondolatra, hogy mi van, ha vége a télnek és újra szikrázó napsütésben és 20 fok feletti hőmérsékletben kell folytatnunk a gyakorlatot?  És mindezt téli ruházatban. (Még mindig folytatása következik, pedig ma már be akartam fejezni.:) 

Csendesen esett az eső egész éjszaka. Mi időnként felébredtünk a hidegre, ilyenkor fázósan összébb húztuk a sátorlapot magunkon. Már akinek volt. Az enyémet már sajnálatos módon jóval korábban ellopták és mivel nem az én hibámból történt így nem tudták kifizettetni sem velem. Így meg újat nem adhattak, ezért aztán én elég legényesen vettem részt ezeken a gyakorlatokon.

Tulajdonképpen csak azt nem lopták el ami rajtam volt. Ezt viszont mindet magammal vihettem erre a keserves gyakorlatra. Ami momentán akkor is rajtam volt amikor eltévedve ültünk a teherautón és csendesen szemerkélt ránk a tavaszi eső. A hó már addigra abba maradt, de az eső esett helyette is rendesen. Engem egyik társam fogadott be a sátorlapja alá. Jól összebújtunk és vártuk a reggelt. Nem tudtam miért vártuk annyira, de úgy gondoltunk reggel minden jóra fordul majd. Éjszaka tán még a fű se nő. Mi alvók időnként arra ébredtünk, hogy századparancsnokunk időnként kijött a sofőr mellől és fáradtan kérte a híradós őrvezetőt, hogy hívja már őket. Az őrvezető eleinte még bekapcsolta a rádiót, később rájött, hogy ez teljesen felesleges, úgysem hall bennünket senki. Így aztán hajnal felé már be sem kapcsolt, csak a hívás hallatszott a sátorlap alól: "Kipároló, kipároló, hogy hall? Vétel!". Erre a százados elvtárs kissé megnyugodva vissza mászott a vezető fülkébe és mindenki aludt tovább.

Mikor feljött a nap jóleső érzéssel nyújtózkodtunk, úgy éreztük a nappal együtt a mi szerencsénk is felvirradt: hát nem rohadhatunk tovább étlen-szomjan egy teherautó platóján újabb hosszú órákat. Lekászálódtunk a teherautóról, könnyítettünk magukon, ki így, ki úgy, aztán a parancsnokunk kiadta a jelszót: Előre! Ami teljesen felesleges volt, mert másfelé nem is mehettünk volna.  Eleinte élveztünk a meleg napsugarakat, aztán szép csendben elszunnyadt mindenki. Életemben először tudtam úgy aludni, hogy álmomban 10-20 centiméterekre emelkedtem fel a padról, de mivel mindkét kezemmel kapaszkodtam nem estem le. Sőt, tulajdonképpen felébredni is csak ritkán ébredtem fel. Talán 2 órát is autókázhattunk amikor végre találkoztunk egy katonai FUG-gal, ami Felderíő Úszó Gépjárművet jelent, ha jól emlékszem. Mint a neve is mutatja vízbe is lehet menni vele, de  mi azért jobban örültünk ha csak a szárazföldön ment velünk. Biztos ami biztos alapon. Kiderült, hogy elég sokan kersnek már bennünket. Megmondták hol a törzs és mi megindultunk abba az irányba. Amikor megtaláltuk a többieket örömünk határtalan volt. Valami ilyesmit érezhettek az amerikai és szovjet katonák is amikor 1945-ben végre találkoztak az Elbánál. Bár szerintem ők - velünk ellentétben - még jobban érezhették magukat mert bizonyára reggelizhettek aznap, míg mi több mint 24 órája nem ettünk egy falatot sem. 

A seregben bizonyos mértékig rend volt, igaz volt ez az ellátásra is, ezért megkaptuk az előző napi babgulyásunkat, a vacsorára járó lebbencslevest és krumplis tésztát, az éjszakai pótlékot (2 hurkakonzervet, valamint egy doboz gyíkhúst, azaz löncshúst) és az aznapi reggelit - olyan 20 dekányi veronai szalámit. Mi boldogan mazsolázgattunk ebből a sok kincsből. A babgulyásból kiettük a csülökdarabokat meg a babot, a lebbencslevest egy az egyben kidobtuk, a krumplis tésztát megint megettük. A konzerveket meg elrejtettük. Akinek volt hátizsákja abban. Nekem nem volt, így az átmenetileg otthonról elhozatott sporttáskába. Kicsit furcsa látvány voltam én ezzel a sporttáskával amint húzom magam után a kerekes géppuskámat de a környezetem már megszokta. Az idegenek ugyan kissé pislogtak mikor megláttak, különösen a főtisztek (őrnagytól felfelé) de mindig volt egy-két szolgálatkész tisztünk a zászlóaljtól a közelben akik elmesélték a történetemet az ellopott szerelvénnyel.

Visszatérve a bespajzolásra boldogan eszegettünk, a nap sütött ránk, mi kellett volna még? Hát kellett volna még egy-két dolog, de azt úgyse akarta megadni senki, így aztán megelégedtünk a tudattal, hogy immáron nem vagyunk elveszve, van mit ennünk és a napocska barátságosan süt ránk ami a nedves ruházatunknak külön jót tett. 

Persze a seregben soha nem tart a jó sokáig, egyszer csak mozgást észleltünk, kiabálás és gépjárművek indításának zaja verte fel az erdőszélt. Mi meg megindultunk, hogy újabb dicsőséges csatákban semmisítsük meg a gaz ellenséget amely nem átallott a szocializmus építésében jelentős eredményeket felmutató kis hazánkra támadni. Éreztük kis csavar vagyunk egy hatalmas gépezetben, ennek megfelelő vehemenciával faltuk be az utolsó falatokat, hogy helyünket ismét elfoglaljuk a platón. Az elinduláskor azért némi biztonsággal töltött el bennünket, hogy N. őrnagy dzsippje az oszlop élén halad. Ő volt a zászlóalj parancsnoka, kemény nagytudású ízig-vérig katona ember, mindnyájan féltünk tőle a zászlóaljnál. Már a gépkocsiról láttuk a gyakorlóteret ahol nagy valószínűséggel leparancsolnak bennünket a platóról, hogy most már gyalogosan, csatárláncba fejlődve haladjunk előre.  Valóban így történt, a járművek megálltak, mi meg csatárláncban megindultunk előre.

A zászlóalj nagy része géppisztolyos katonából állt, azonban minden századhoz tartozott 2-3 rakéta páncéltörős (RPG-s) katona akinek feladata a harckocsik kilövése volt. Aztán voltak golyószórósok, és egy géppuskás raj 2 géppuskával. Hát ezek voltunk mi hatan. Hát nekünk egy kicsit nehezebb volt mint a többieknek. A géppisztoly 3,5 kiló volt, a golyószóró meg az RPG sem volt sokkal nehezebb, de a mi 1943 mintájú Gorjunov géppuskánk bizony 40,3 kilót nyomott. Igaz szét lehetett szedni 3 felé, de ha mi azt mindig szétszedtük volna még tán most is ott bandukolnánk valahol az Alföldön. Mert a tempót a géppisztolyosok diktálták a maguk 3 és fél kilós fegyverükkel. Hát azzal meg lehet menni. Mi még úgy is alig bírtunk a nyomukban maradni ha nem szedtük szét hanem az egész az én vállaimon nyugodott. Egyedül meg kutya nehéz volt, úgy hogy mindig variáltunk. Ha nagyon anyáztam már társaim leszedték és szétkaptuk 3 felé, ha meg nagyon lemaradtunk megint egyedül vittem. Elátkoztam azt a szeptember 2-i reggelt amikor géppuskásnak jelentkeztem. Olyan szép férfias dolognak tartottam, hát az is volt. Csak néha majd' becsináltam alatta.

Íme így nézett ki:

Ha szétszedtük én vittem a puska részt, egy másik a rajból a páncélt, egy harmadik pedig a vázat. Viszonylag gyorsan szét lehetett szedni meg összerakni sem tartott sokáig de mégiscsak időveszteség volt.

Időnként úgy dobtam le, hogy azt hittem szétesik. Hát nem esett szét. Így aztán vihettem tovább ismeretlen irányokba. Egy valami jó volt. A hó már éjszaka  megszűnt, sőt most már néha a nap is kisütött egy kis időre, de nagyon hideg volt. Elterjedt, hogy hamarosan meghozzák a téli ruházatot és újra azt kapjuk vissza. Hát nem bántuk volna. De egyelőre még egy jól átázott nyári ruházatban törtünk előre árkon bokron keresztül...(Folytatása következik)

Minden kedves olvasómnak kívánok

                                           Kellemes Húsvéti Ünnepeket! :)