Morgómedve

Természetesen nem az idei áprilisról van szó. Erre az áprilisra igazán nem panaszkodhatunk. Nem úgy az 1968-as év áprilisára, amikor már hetedik hónapja szolgáltam előfelvételes katonaként Hódmezővásárhelyen. Végül is akkor sem kezdődött rosszul. Gyönyörű napfényes tavasszal indult a hónap. A téli meleg felszerelést lecserélték egy vékonyabb és könnyebb nyári ruházatra. A jéger alsót felváltotta egy egyszerű külsejű vászon alsó, seregben megtette. Ha meg véletlenül úgy adódott hogy valami szolid kis kalandocskába keveredett a katona akkor már úgysem azon múlott a dolog, hogy mi tűnik elő a nadrág levétele után. Mellesleg ilyesminek  az előfordulási valószínűsége szinte nulla volt, így nem okozott fokozott stresszt, mi van ha valami alkalmi pásztorórára kerülne sor.

Summa summárum, az április 8-án éjfélkor riadóval induló 3 napos gyakorlat már nyári öltözetben érte a zászlóaljat.  Mint írtam ez rendben lévő volt, mert az előző napokban a délutáni órákban már rendre 23-24 fok volt a hőmérséklet. Tehát amikor éjfél után pár perccel B. őrvezető elordította magát, hogy "Riadó!" mi már tulajdonképpen majdnem felöltözve ugrottunk ki az ágyból, mert a seregnél semmi sem maradt titokban. Mindenki  tudta, hogy éjfélkor riadóval veszi kezdetét a gyakorlat. Így hát semmi akadálya nem volt, hogy egyszerre toppanjon 74 ember lába a kövezeten, mint ahogy azt korábban hosszas gyakorlás után megtanultuk.

Azok számára akik nem voltak katonák elárulom, hogy ez úgy történt, hogy B. tizedes vagy B. őrvezető hajnali fél 6-kor elordította magát a körlet (azaz a szoba) közepén, hogy "Jó reggelt elvtársak, ébresztő föl!", erre pedig minden lábnak egyszerre kellett csapódni a kövezeten. Ha ez nem így volt az említett tisztes urak "Viszakoz!"-t vezényeltek és mi visszafeküdtünk, hogy az újabb ordításra megpróbáljunk egyszerre dobbantani a kövezeten. Természetesen újabb  fiaskó esetén ismét visszafeküdtünk és így folytattuk még jó néhányszor. Persze másnapra elfelejtettük, úgy hogy újra gyakorolni kellett. De úgy látom kissé elkanyarodtunk, kanyarodjunk hát vissza.

Tehát előírásszerűen felkeltünk és elkezdünk mindent lehurcolni a raktárakból (fegyvereket, egyebeket) tehergépkocsikra majd mi is felültünk és kigördültünk a laktanyából. Addigra már újra elálmosodtunk, így aztán csendben bóbiskoltunk a teherautókon, mígnem egy Tisza parti városba értünk. Már nem emlékszem a városka nevére, de arra igen, hogy már 2 órája esett az eső. Természetesen ránk is, mert a ponyvákat nem lehetett felhúzni. Állítólag egy korábbi balesetben azért haltak meg katonák mert a ponyvák akadályozták őket a menekülésben. Az esernyőket meg sajnálatos módon még nem rendszeresítették a seregben. A Tisza partján némi aggodalommal várakoztunk, ugyanis a csongrádi műszakisok éppen ponton hidat bütyköltek amin nekünk kell majd átmennünk teherautóstól. Mi csupán attól tartottunk, hogy mi van ha ezek a szintén egyetemre készülő műszakisok ugyanolyanok műszakinak mint mi vagyunk gépkocsi lövésznek. Hát megfordult a fejünkben, hogy lehet hogy a folyó közepéig sem jutunk el, és máris szükség lesz az úszó tudományunkra. Aggodalmaink nem igazolódtak be, sikeresen átkeltünk a Tiszán. Igaz ez ebédidőben volt, mire viszont átkeltünk a hadtáp kallódott el valahová a mi babgulyásunkkal. Semmi baj, tovább! - mondták a tisztek és mi mentünk tovább. 2 óra felé szépen elkezdett szálingózni a hó és mire beesteledett 2-3 centiméteres hó fedte a vidéket. Mi meg - lévén gyalogosok - elég sokat hasaltunk ebben a hóban a frissen kiadott vékony nyári ruházatunkban, mert a harci feladatot hóban is teljesíteni kell. Időnként be is ástuk magunkat.

Emlékszem akkor este történetesen egy trágyadombba. Ami azért volt jó mert valahogy jó meleg volt benne. Sötét volt már, nem tudtuk hová ássuk be magunkat, csak a jó melegnek örültünk. Szerencsére már kicsit meg volt száradva, így nagyon nem tűnt fel, talán észre sem vesszük hogy hol fekszünk ha nem kezdenek el mindenféle apró bogarak átmászkálni ránk a ganéból. Előbb csak fáradtan vakaróztunk, agyunk fel sem fogta a dolgot, mígnem valamelyikünknek csak feltűnt, hogy azért sok ez a bogár itt. Ekkor kezdtük vizsgálgatni, hol is fekszünk. Hát ha a bogarak nem intéztek volna irányunkban újabb és újabb elkeseredett támadásokat talán ki sem bújunk a jó melegből de így azért csak kimenekültünk és a frissen esett hóban elkezdtünk újabb állást ásni. Mire elkészültünk már indult is a század tovább. Mi kicsit nézelődtünk hol késik a vacsora mert közben eljött a vacsora ideje is de hadtápnak se híre se hamva nem volt. Így aztán felkászálódtunk a teherautóra. Az ott lévők egy része kissé utálkozva húzódott el tőlünk. Valóban kissé tényleg büdösek lehettünk.

Elindultunk ismét a nagy bizonytalanságba. Étlen-szomjan, mert ennivalónak nyoma sem volt. Egyszercsak a távolabbi gépkocsik felől felhangzott századparancsnokunk vezényszava, hogy "Gépjárműről!" Erre mi leugráltunk ahogy írva vagyon és csatárláncot alkotva megindultunk előre, hogy harcba bocsátkozzunk az ellenséggel. Elenség helyett maximum egy halom békával vehettük volna fel a harcot amint rémülten ugráltak be a tóba a nádasból. Az elől lévők már észre is vették, hogy tisztjeink valószínűleg elnézhettek valamit a térképen mert most a parancs szerint éppen egy tóba kellene begyalogolnunk. Az elől lévők persze ordibáltak, hogy itt víz van. K.S. százados meg vissza ordított, hogy menjenek maguk marhák ne keressenek mindig kifogásakat. De mikor a 2. szakasz parancsnoka - szintén egy százdos - mondta, hogy "Te Sanyi, itt tényleg víz van" erre már mi is visszamehettünk az útra. A tisztek némi tanácskozása után újra gépkocsira szálltunk és a szemerkélő esőben folytattuk utunkat. A gépkocsik természetesen csökkentett világítással nehogy az ellenség felfedezzen bennünket. Ami valóban praktikus dolog, csak így egyre jobban szészatkadoztak a teherautók és egyszer csak azt vettük észre, hogy mi  - a teljes gépuskás raj, egy rádiós, egy sofőr és K. S. százados századparancsnok - egyszerűen elvesztünk. Teherautó se elől se hátul, mikor leálltunk azt vettük észre, hogy ott vagyunk egyedül egy sötét erdőben és az eső egyhangúan kopog a Csepel teherautónk tetején meg a mi sisakjainkon. Parancsnokunk 10 perc alatt kilőtte az összes jelzőrakétánkat, a híradós katona percenként hívta a törzset rádión, de válasz nem érkezett. Mi korgó gyomorral fáradtan és kicsit rémülten néztünk az éjszaka elé. Egy darabig még hallatszott a híradós katona hangja, hogy "Kipároló, kipároló, hogy hall? Vétel!" de valószínűleg a kutya sem hallott bennünket. Szép csendben elaludtunk mind... (Folytatása következik) 

Ki a fasza gyerek?

Múlt héten vasárnap szórakozottan nézegetem a TV műsorokat. Egyszer csak megakad a szemem az egyik kereskedelmi televízió kora esti filmjének címén: "Ki a fasza gyerek?" Mit tagadjam, kicsit mellbe vágott a dolog. Azért nem gondoltam volna, hogy idáig eljuthatunk. Hát ennyire lent vagyunk már? Már egy film címében is előfordulhat ez az obszcén kifejezés? És így a nyomtatott sajtóban is? Mint a példa mutatja, igen. És az a gyanúm, hogy  nagyon nem is röstelli magát miatta senki. Sem az, aki az eredeti angol címet - The man - így fordította, sem az aki jóvá hagyta. A műsor újságok szerkesztőit nem hibáztatom. Ők azt írják be amit készen kapnak. Ha ez a film címe akkor ezt.  De én azt mondom, ha a fiatalság ezt így látja leírva akkor innentől kezdve ez nem csúnya szó, ezt nyugodtan használhatja társaságban is, hiszen ha egy film címének lehet adni akkor miért ne hangozhatna el társaságban is. Vagy például magyar irodalom vagy filozófia vizsgán is. Hiszen innentől polgárjogot nyert a kifejezés, - kis túlzással - bevonult a szalonképes kifejezések közé. A fiatalok is megszokták, hogy a káromkodás és a csúnya beszéd egyre inkább része a mindennapi beszédnek, de semmiképpen nem az írott sajtónak vagy az elektronikus médiának. Hát ennek vége. Ezzel a faszagyerekkel lavinát is elindíthatunk: mások erre való hivatkozással fogják leírni. És jó lesz az nekünk?

Potemix     

Nézem a reklámot, a pasi alszik, mellette meg rikácsol egy nő, de akárhogy erőlködöm nem értem, hogy mit mond. Nem mintha túl lényeges lenne de akárhogy figyelek, nem értem. Ugyan, mondja már meg nekem valaki, mit is rikácsol ez a nő?

Kukázók

Biztos vagyok benne, hogy a kukázók utálják egymást. Nem tudom miért de biztos így van. Különben miért csinálnák, hogy én kiteszek valami élelmiszert a kuka tetejére aztán jön az első kukázó, megnézi, nem tetszik neki, beledobja a kukába, bele a mocsokba. Nem visszateszi a tetejére, hátha másnak jó lenne még, nem. Ő beledobja ahol vagy végképp eltűnik a kuka mélyén, vagy olyan mocskos lesz hogy már az sem viszi el akinek éppenséggel megfelelne. Nem először írok erről, de most nagyon friss a tapasztalat. Úgy látom, hogy sajnos a helyzet változatlan.:(

Közhely

Mikor Bacsó Péter meghalt, a hírekben megemlítették, hogy "A tanú" című filmjét 10 évig tartották dobozban mégis ismerte az egész ország. Hát ez az ami nem igaz. Jól hangzik, de nem igaz. Én sem ismertem, pedig elég tájékozottnak éreztem magam. Az előtt egy-két évvel hallottam róla mielőtt viszonylag zárt körben megnézhettük. Annyira nem volt megnézhető, hogy viszonylag jó kapcsolatban voltam Menczel Jánossal a TV Híradó egyik szerkesztőjével és egyszer meghívtam vetítse le nekünk azt a filmjét amivel Miskolcon a Filmfesztiválon díjat nyert. Lejöttek a feleségével, mi fiatalok megnéztük - én már akkor néhány éve tanársegéd lehettem - elbeszélgettünk róla, majd előálltam a kérésünkkel: hogy tudnánk megnézni ezt a híres nevezetes "Tanú"-t? Hát azt nem lehet gyerekek - mondta - azt még a TV-ben is szigorúan válogatott publikum előtt vetítették le. Annyira, hogy - ha jól emlékszem - még ő sem került bele a csapatba. Hát megértettük, hogy akkor mi ezt nem fogjuk látni. Aztán nem sokkal később volt itt Miskolcon egy KISZ-tábor. Záró eseményként levetítették az I-es előadóban. Én mellesleg a bányász kar sportfelelőseként voltam érintett ebben a KISZ-ben.:) Természetesen nagy élmény volt, azóta is a legjobb magyar filmnek tartom. Pedig van nagyon sok jó magyar filmünk. 

Vízórás csalás

Hallagtom a riportműsort a rádióban. Az egyik riport arról szól, hogy hirdeti magát egy pofa, hogy ő úgy meg tudja buherálni a vízórát, hogy az kevesebbet mutat mint a tényleges fogyasztás. És ha én megrendelem valamennyiért megcsinálja, én meg lophatom nyugodtan a vizet. Ez olyan mint az áramlopás. Arra valami miatt jobban ugranak az áramszolgáltatók, ez a vízóra dolog pitiáner ügynek tűnik ezek szerint, ha hirdetni is lehet. Nem is volt nagyon ideges a riportalany, végülis igaza van. Mitől is lett volna az? Nem a rendőrség, nem is az ügyészség csöngetett nála hanem csak egy riporter a Kossuth Rádiótól. Azt hiszem a jognak van még itt lehetősége a fejlődésre. Ha ez nem bűncselekmény akkor mi az?

Megvan a Morzsi.:) Úgy látszik csak addig kódorgott el amíg talált egy arra alkalmas fiúkutyust akit méltónak tartott arra, hogy anyává tehesse. Hát mit mondjak? Elég alapos volt ez a válogatás, több mint 3 hétig tartott.:) De büszke, szép kutya ez a mi Morzsink, nem akárkivel áll össze, az már biztos.:) Ha én legutóbb már a rostán fennmaradt két kutyát láttam akkor ez tényleg így van. Különösen a kicsi tetszett nekem, de a nagy is szép formás állat volt.

Úgy hogy visszaállt az eredetei állapot. Mályiba menet én beszerzek megfelelő mennyiségű kolbász-félét, aztán mikor megállok a telek előtt máris látom, hogy szalad mind a kettő felém. A kicsi kívül a kerítéseken, Morzsi pedig beül, ő a kapu belső oldalán ugrál, várja, hogy kinyissam a kaput. Ezután jön az üdvözlés. Ők nyalogatják és harapdálják a kezeimet, én meg simogatom őket. Hol egyiket, hol másikat. Hát bizony most kevés ez az egy jobb kéz, ballal sajnos nem tudom őket simogatni, így aztán türelmetlenül várnak amíg a másikat simogatom. Ma már kevésbé vagyok türelmetlen mint korábban. Tudom  nekik is szükségük van arra, hogy kinyilvánítsák szeretetüket. Így aztán szépen leülök és pár percig megy ez a kölcsönös szeretgetés. Aztán előkerül a virsli vagy kolbász (tegnap mindkettő volt) és teletömik a bendőjüket. Azután meg lefekszenek valahová a közelemben.

Tegnap a kivágott bozótot gyűjtögettem csomóba, szerettem volna el is égetni de nem voltam benne biztos, hogy hétvégén szabad ilyesmit csinálni. Úgy hogy ez megmaradt a jövő hét valamelyik napjára. Közben - amellett hogy gyűjtögettem meg pakolászgattam a házban - azért maradt idő egy kicsit olvasgatni meg sütkérezni is a napon. Ilyenkor mindketten befeküdtek a szék alá aztán élveztük a kellemes tavaszi napsütést. Ebédidőben megettünk egy kevés virslit és kolbászt, de még a vacsorát is együtt fogyasztottuk el. Én ugyan kicsit untam már a kolbászt, de mivel más nem volt be kellett érnem vele. Este mikor már kezdtem átöltözni Morzsi megérezte, hogy eljövök, kicsit nyugtalan volt ami átragadt Kismorzsira is. Hát azért igyekeztem tisztességgel elbúcsúzni tőlük, simogatásban, mosolyban, becézgetésben most sem volt hiány. Jó volt arra gondolni, hogy hamarosan újra találkozunk.:) És végül mint mindig néhány kép :

Ez itt Morzsi, meg néhány virág, a tavasz hírnökei.:)

Úgy látszik nem csak a szék alatt lehet jókat durmolni.:)

Kismorzsi egy pillanatra felébredt, mikor közel settenkedtem hozzájuk.:)

Mint írtam, Galgóczi Erzsébet kiváló író volt. Már majdnem 10 éve nyugszik a Győr-Ménfőcsanaki temetőben. Viszonylag fiatalon - 59 évesen - hunyt el. Győrben könyvtárat neveztek el róla.

Az írói élmények szempontjából Galgóczi Erzsébet jó helyen született . Győr és környéke a XX. század közepén mozgalmas vidéknek számított. A háború során itt haladtak végig az egymással háborúzó felek, elől a németek és a magyarok, utóbbiak már inkább leventék formájában, nyomukban a szovjet csapatokkal. Azután erre hurcolták nyugatra a hullafáradt és meggyötört munkaszolgálatosokat, majd erre hagyták el az országot azok is akik nem akartak orosz uralom alatt élni, akik a szovjet csapatok elől menekültek. Egy idő után azonban megnyugodtak a viszonyok, a forgalom kissé alább hagyott. Akik mentek volna is, meg maradtak volna is nyilván várakoztak, hátha mégis érdemes lesz itthon maradni.

Aztán 1949 után újra többet hallhattunk a nyugati határról, ahol műszaki zárat telepítettek, az egyszerű ember csak úgy fogalmazott, hogy elaknásították a határt. Ahol ezek az aknák időnként fel is robbantak a menekülők alatt, témát szolgáltatva jónéhány írástudónak.  Aztán jött 1956, amikor 200 ezer honfitársunk döntött úgy, hogy elmegy ebből az országból. Sokan húzták meg magukat átmenetileg egy-egy határ menti falu házaiban, főleg decemberben amikorra már újra lezárták a határt. "Közös bűn" című regényében ennek az időszaknak állít emléket. De leírja a hírhedt MAORT pert is, amikor magyar mérnököket vádoltak meg kémkedéssel és szabotázzsal. Természetesen - mint később kiderült - igaztalanul. A Szent Kristóf kápolnája már a hatvanas-hetvenes  évek békés időszakában játszódik, de ott is kisért a múlt: egyházi kincseket őriz a vidéki esperes, miközben egy méltatlan kapcsolatból Pestről ide menekült resturátornő történetét is megismerjük. És folytathatnám a sort, de nem teszem. Nem folytatom, inkább ajánlom, hogy aki még nem fedezte fel vegyen ki néhány kötetet valamelyik közkönyvtárból. Kezdje talán az "Ez a hét még nehéz lesz..." cíművel. Ebben a kötetben 6 kisregényt talál, biztos vagyok benne, nehezen fogja letenni. Sok könyv van a könyvtárakban. Megnéztem az egyetemen is, meg itt az Avasiban is a gimnázium mellett. Most amikor a televízió nem igazán tud értéket közvetíteni felénk, ideje, hogy visszatérjünk a könyvekhez.

Végül elmesélek egy novelláját ami nagyon mélyen belém ivódott pedig van már vagy 20 éve, hogy olvastam.

Az egyik faluban volt néhány barát, olyan legényfélék már, akiknek az volt a szokásuk, hogy azokhoz az asszonyokhoz akiknek az ura éjszaka nem tartózkodott a házban bementek és megbecstelenítették ezeket az asszonyokat. Nyugodtan csinálhatták, az asszonyok féltek a falu szájától, inkább hallgattak szégyenükről. Ami tulajdonképpen nem is az ő szégyenük volt igazán. Így teltek a hónapok és évek, egyikük-másikuk meg is nősült közben, de nem hagyták ebbe azt a gyalázatos  szokásukat. Aztán történt egyszer, hogy egyikük először csak köhécselgetni kezdett, aztán rohamosan fogyásnak is indult. Elment hát az orvoshoz a bajával. Az orvos szakvizsgálatra küldte a városba, ahol kiderült hogy hosszabb időre kórházba kell vonulnia. Megijedt erre a fiatalember, tudta, hogy társai nem fogják nézni, hogy cimborájukról van szó, ők bizony úgy fognak eljárni mint idáig mindig, ha gazda nélkül maradt a ház. Így aztán nem is vonult be a kórházba, otthon lehelte ki szegény a lelkét.

Hát ítt ér véget a történet, remélem jól emlékszem. A Rakéta regényújságban olvastam valamikor, ki is vágtam, el is tettem valahová. Sokszor kerestem már de sehol nem találtam. Talán a tanszélken van valahol. Nemsokára költözünk, talán meglesz és akkor beszkennelem. Addig meg nincs mit tenni, nekem kell hinni. Vagy kiigazítani is, ha valaki jobban emlékszik. :)

Gondolom mindenki tudja, hogy ma van a csók világnapja. Ebből az alkalomból egy  kis meglepetéssel készültem a Morgómedve olvasóinak. Az vesse rám az első követ aki nem szívesen nézi meg ezeket a bájos képeket. Ez az ami biztos nem maradt ki egyikünk életéből sem és bizonyára jól esik vissza emlékezni is rá. Ezek után át adom a szót a képeknek, gyönyörködjünk ezekben a szerelmes fiatalokban.:)

És végül néhány kedves gyerek puszi is. :)

Utóirat: Természetesen jól tudja mindenki, a csóknak még nincsen világnapja. Pedig akár lehetne is. :) Ez csak egy kis áprilisi tréfa, remélem nem sértem vele senki erkölcsi érzékét.  Jó fél éve találtam az Interneten ezt a képsorozatot, megtetszett, tudtam egyszer még felhasználom. Most örömmel osztottam meg olvasóimmal. Először a Valentin-napra gondoltam, de nem igazán szeretem ezt az újkeletű ünnepet. Az április elseje viszont alkalmat kínált egy kis tréfálkozásra és arra, hogy másoknak is megmutathassam ezeket a képeket. :) 

Mint már többször is írtam, az utóbbi időben inkább olvasgatok. Hatalmas könyvtáram van, egy időben inkább méterekben mértem terjedelmét mint hogy végig számoljam. Újabban már selejtezgetek is. A 20 évvel ezelőtti rendszer váltás sok könyvet értéktelenné tett, de azért néhány alapművet az az előtti időkből is megtartottam. Nem mintha azt hinném visszajönnek azok az idők, egyszerűen nem volt erőm kidobni, annyira meghatározó volt akkori életünkben. Aztán reálisan felmérve mennyi időt olvasgathatok még ebben az árnyék világban sokat el is ajándékoztam. A TV műsorok szerkesztői változatlanul nem az én elvárásaimnak megfelelően szerkesztik a műsorokat, így aztán szemrebbenés nélkül kikapcsolom a TV-t ha kell este 8-kor is.

A kincstári TV Híradóját még meg szoktam várni, számomra még mindig ez a legelviselhetőbb, de már ott is óvatosnak kell lennem. Idáig csak arra kellett ügyelnem, hogy kikapcsoljam úgy 5 perccel a Híradó vége előtt mert akkor jöttek a kis színesek. Amik ugyan semmi információt nem hordoznak, viszont valami miatt a média szakemberek úgy gondolják, hogy egy hírműsort így kell befejezni. Például legjobb ha valami állatról szól ez a kis színes de ha nincsen jó egyéb marhaság is. Hát ezekbe nem szívesen szaladok bele, ezért fél szemmel az órát is nézem és amikor látom hamarosan véget ér máris kikapcsolom vagy átváltok máshová.

Újabban viszont már arra is ügyelnem kell, nehogy fél 8 előtt az m1-re kapcsoljak mert akkor százhuszadszor is megnézhetem a kincstári híradó sztár riportereit itthon és külföldön, amint nagy hévvel szervezik és irányítják azt, hogy nekem fél 8-ra tálalni tudják a világ híreit olyan fontos helyekről mint New York vagy Brüsszel. Mely híreket aztán az itthoni sztár bemondónő bekonferál vagy felolvas majd nekünk. Hát ez jó meg érdekes volt egy darabig, de minden nap vagy minden másnap látni kicsit unalmas és idegesítő. Így aztán tényleg ügyelnem kell mikor kapcsolom  a TV-t a kincstári televízió egyes csatornájára. Egyébként lassan erről is leszokom majd mert ez is egyre jobban elbulvárosodik, és tényleg maradnak a könyvek meg néhány újság. És persze az Internet ahol a főcímeket elolvassa az ember aztán kész. Sok figyelmet úgy sem érdemel ez a politizálás ami mostanában folyik. És azt a kevés szabad időt ami meg van az ember szívesebben tölti olvasással. Mint például én is.

Azt ígértem legutóbb mikor Berkesit abbahagytam, hogy végre valahára elolvasom Ottlik Géza híres könyvét az "Iskola a határon"-t. Sajnos azonban úgy eltettem valahová, hogy nem találom sehol. Lehet, hogy kikerült Mályiba. Nem tudom. Kezembe került viszont Galgóczi Erzsébet egyik kötete, amely néhány írást foglal magába. Azért nevezem írásoknak mert nem tudom műfajukat tekintve mik lehetnek ezek. Talán novellák, bár annak hosszúak ezek az írások. Regénynek meg rövidek. Na mindegy, maradjunk az írások mellett.

Galgóczi Erzsébetet nem most fedeztem fel. Régóta olvasom, sőt újra olvasom műveit. Ez a memória romlás előnye, hogy az ember elkezdheti újra olvasni fiatal kori kedvenceit, úgysem emlékszik már rá. Hát valahogy így vagyok vele én is. Valamikor régen a Szakszervezeti Bizottságban én voltam a kultúrfelelős, emlékszem még recenziót is írtam a "Vidravas" című könyvéről. A dolognak az volt a háttere, hogy új kezdeményezésként elindítiottunk egy időnkent megjelenő szakszervezeti tájékoztató füzetet. Sok hasznos információ volt benne, de ha a Szakszervezeti Bizottságnak van kultúrával kapcsolatos reszortosa akkkor kell valami írás a kultúrávalk kapcsolatban is. Így hát írtam egy recenziót Galgóczi Erzsébet akkor megjelent - nagy sikert aratott - regényéről. Mondanom sem kell, hogy nagyon büszke voltam magamra, én mégiscsak egy mérnökember vagyok - gondoltam - és íme rámerészkedtem az írástudók mezejére is.

Ehhez a kultúrosi mivoltomhoz kötődik egy régi emlék is. Hajdúszoboszlón tartottam egy előadást az acél sodrony kötelek ellenőrzéséről, ugyanis szerettünk volna betörni az oljabányászatba is. Tehát elmondtam szépen, hogy milyen hasznos meg jó meg ilyesmiket közben meg sűrűn pislogtam az órámra mert fél 2-kor meg kezdődött a Szakszervezeti Bizottság ülése ahol egyik napirend a Közművelődési Bizottság munkájának értékelése volt. Gondolom a kedves olvasó is érzékeli, hogy ez a szakszervezet ilyenirányú reszortosa nélkül nem történhetett meg. Így aztán tizenkettő előtt pár perccel befejeztem az előadást, egy pillantást vetettem még az udvaron elhelyezett hatalmas bográcsra, amibe éppen akkor öntötték bele az apróra vágott birkahúst. Hát elárulhatom, hogy én imádom a birkapörköltet. Ha a Hajdúságban járok minden alkalommal ezt eszem, néha napjában kétszer is. Sokan nem szeretik, mondván, hogy nagyon birka íze van. Milyen furcsa a világ, én meg pont emiatt imádom. Érthető tehát mennyire sajnáltam hogy nem tudtam megvárni az ebédet. Én bizony repesztettem hazafelé tarbantomon, hogy értékelhessem egyetemünk kulturális vezetését. Értékeltem is. Gáspárdy professzor úr - aki akkor ezt a bizottságot igazgatta - külön megköszönte dícsérő szavaimat. Kedveltem őt, így már nem is fájt annyira, hogy kimaradtam a birkagulyásból.

Közben meg jól elkalandoztam Galgóczi Erzsébettől pedig én csak róla akartam írni. De hát elemem a mesélés hát ez lett a vége. Régen elértem írásaim szokásos terjedelmét, róla meg még nem sok szó esett. Nem akarom elkapkodni, így holnapután folytatom majd. Akkor már tényleg csak róla írok majd. De addig még lesz itt valami meglepi.:)  

Gondolom az olvasó - a címre pillantva - rögtön törni kezdi a fejét, hogy ki is lehetett ez a Dr. Anóka Izabella? Biztos vagyok benne, hogy nem sokan emlékeznek már rá. Igaz, ezt csak az idősebbek tehetnék meg, mert régi dolog már ez. Én valahogy nagyon megjegyeztem a nevét és szomorú történetét is. Persze nem szoktam én csak úgy apropó nélkül írni, és ez igaz mostanra is. Az apropót az szolgáltatta, hogy nemrégiben gyógyíthatatlan betegségben meghalt egy nő Angliában aki valami való világ showt nyert meg valamikor, és ez már elegendő ok volt ahhoz, hogy a Média soha többé ne felejtse el, hogy valahol mindig megtalálható legyen a bulvár sajtó oldalain, még ha nem is a címoldalakon. Sajnos a daganatos betegség senkit sem kímél meg, így aztán miután kiderült, hogy nem sok ideje van már hátra, felkeresett egy társaságot akik filmre vették utolsó heteit és ebből biztosította gyermekei későbbi megélhetést. Nemes dolog nemes cél érdekében. Biztos vagyok benne, hogy bár életében mindig vágyott a nyilvánosságra és szívesen szerepelt a lapokban és a TV képernyőkön, ez az utolsó szereplés nem volt öröm számára sem, de csinálta mert gondoskodni akart a hátra maradottakról.

Hát a mi Dr.  Anóka Izabellánk nehezebb helyzetben volt  jó 35 évvel ezelőtt. Még nem volt szenzációra éhes sajtó és televízió, lehet hogy hétfőn még nem is volt adás, egyedül a mai kincstári televízió létezett. Gondolom azzal az egy programjával amit ma m1-nek nevezünk. Ez a bizonyos Anóka Izabella Vitray Tamás műsorában szerepelt.  Máig hálás vagyok érte, mert különben soha nem ismertem volna meg ezt a nemes lelkű és fantasztikusan erős asszonyt. A TV-be azért hívta meg Vitray Tamás hogy 3 kislányának örökbe fogadó szülőket kereshesen. Ő ugyanis - mint orvos is - pontosan tudta, hogy már csak hónapjai vannak hátra, igyekeznie kell.

Máig előttem vannak ezek a  fehér ruhás szép kislányok és a doktornő amint ül a fotelben és elmondja miért is szerepel ő most itt ebben a műsorban. És mint írtam azért, hogy még életében gondoskodjon arról, hogy 3 lánykája megfelelő nevelő szülőkhöz kerüljön mielőtt ő meghal. És ez volt a lényeg. Mert milyen egyéb lehetősége lehetett volna még? Az nem derült ki miért nincs egy hátramaradt társ, aki tovább nevelhetné a kislányokat, de tény hogy nem volt. Úgy tűnik nagyszülők sem voltak. Hogy ne menjek végig az egész rokonságon és ismeretségi körön, zárjuk rövidre a dolgot: úgy nézett ki, hogy senki nem volt akire hagyhatta volna a 3 gyereket. Maradt alternatívaként az állami gondozás, ami azért nem a legjobb dolog - valljuk be. Ettől azért sokkal jobb ha szerető nevelő szülőkhöz kerülnek a gyerekek. Vannak ilyenek, meg voltak is. Egyik nagynénémnél mindig éltek ilyen gyerekek, vagy inkább serdülő fiúk, nem is nagyon tudtunk - mi rokon gyerekek - mit kezdeni velük, így inkább egyszerűbb volt kerülni őket. Sok pénzt nem fizetett értük az állam - gondolom én, mert biztosat soha nem tudtam - de elképzelhetjük mennyi lehetett ez a hatvanas évek elején.

Szóval visszatérve a gyerekekhez, az anyuka nyugodtabban halt volna meg ha szerető és gondoskodó nevelő szülőknél tudhatta volna a gyerekeket. Ráadásul olyanoknál akiket ő is ismer, kiválasztásukban ő is részt vehet. És mint a mesében, a dolog jól végződött: ahogy emlékszem egy szimpatikus gyermekes család vette magához a gyerekeket a doktornő halála után. Részleteket én már nem tudok, de talán valaki egyszer megkeresi a ma már 40 év körüli gyerekeket, hogy elmondhassák, hogyan alakult a sorsuk. Én meg csak reménykedem, hogy jól, nagyon jól. Amiben Dr. Anóka Izabella is bízott mikor örökre lehunyta szemeit. Talán 35 éves ha volt szegény. Nyugodjék továbbra is békében, emlékét én továbbra is őrzöm. Amíg nekem is lesz emlékezetem.

Na végre, 2 év után elkészült a sufni tető is Mályiban. Gyönyörű szép tető pompázik a kissé megfáradt deszka falakon. Nem új ez a sufni, csak nálam legalább 20 éve szolgál, az elődömnél meg ki tudja hány éve? Végre találkoztam egy kiváló mesteremberrel, aki nem csak ígérte, hogy eljön, hanem meg is csinálta a tetőt. Kicserélt a nagy házon is néhány palát, ezentúl ha megnyílnak az égi csatornák nem az lesz az első dolgom, hogy keressem a vedret amit a csöpögés alá szoktam rakni. Örülök ennek a rendbe hozott sufninak, sok minden kikerülhet már a nagy házból és a teraszról, ezzel kissé szebbé varázsolva a házat. Meg akkor már itthonról is kiviszek egy csomó könyvet, például a nyelvkönyveket. Nyelvet már biztosan nem fogok tanulni, elég nekem az amit idáig megtanultam. Ezeket azért őrizgettem idáig, hogy hátha még fogok de már nem fogok. A szótárak maradnak, de a könyvek mennek.

Rendben van a vízvezeték is. Hát vízvezeték szerelőből már nem volt olyan jó választásom, de visszatekintve az elmúlt évtizedekre, néhány kedvezőtlen tapasztalat az én életembe is belefér. Kicsit húzós dolog volt ez de - mint írtam - belefér. Meg aztán az életben vannak rossz és jó dolgok, hálistennek az utóbbiból van több. Mert például jó dolog, hogy lehet, hogy megvan a Morzsi. Nem vagyok benne biztos, de lehet.

Hétfőn ugyanis mikor kimentem a mesterrel, hogy átadjam neki a terepet a Kismorzsin kívül - ami ugye már természetes - megjelent még 3 kutya és köztük az egyik éppen Morzsi is lehetett.  Az egyik egy nagy testű állat volt, láttam én már tavaly is, akkor is gazdátlanul tengett-lengett az üdülő telepen, aztán volt egy aranyos kis barna és a morzsikülsejű. Ez a kis barna jobb napokat is láthatott valamikor, mert a nyakában ott volt egy biléta féle, aztán valami miatt hirtelen az utcán találhatta magát. Legszívesebben haza hoztam volna, de én egy bájos tízemeletes házban lakom, itt nehezen lennénk meg együtt ezen a hetven valahány négyzetméteren. Aztán volt még ez amelyiket Morzsinak gondolok. Annak gondolom, mert nagyon hasonlít rá. Ugyanúgy örült nekem, ugyanúgy néz ki, csak éppen Morzsi kutya nem szokott falkában járni mindenféle idegen kutyusokkal. Így aztán nem tudom. A kolbász viszont elfogyott. Volt bőven, mert azt hittem én is kint maradok, meg akkor már vittem a mesternek is, meg a két Morzsinak, de mivel a mester egyedül is boldogult a mi részünket is ők ették meg. Négy szájat kellett betömnöm vele, és ahogy Morzsi középen ugrált a kezem után, hogy nyalogassa, harapdálja tisztára olyan volt mint régen. Na, majd meglátjuk, mert az a gyanúm, Morzsi most mással van elfoglalva.

Mind az apró barna, mind pedig a nagy ott legyeskedett körülötte, vagy inkább mögötte. Úgyhogy az a gyanúm alkalmam volt tanúja lenni a mi Morzsink ismételt anyává válásának. Én ugyan csak az elejét láttam, mindketten egész intim közelségbe kerültek már vele, úgy láttam még nem dőlt el melyik is teszi anyává. De ha ő volt, akkor ebből újabb utódok lesznek, remélem nem nálam.

Mert azért aranyosak, meg kedvesek ezek a kis vendégek, de a 2007-es nyaram ráment a morzsizásra. Mindig menni kellett, vinni egy kis far-hátat, amiből azért én is mindig csipegethettem. Úgyhogy a tavalyi elkerítések maradnak, pedig már azt hittem leszedhetem.

Hát ezek a nagy újságok Mályiban. Felraktam néhány képet amik hétfőn készültek, jól látszik, hogy itt bizony a Morzsi megkörnyékezése folyik. Ha ő az egyáltalán. Kiskutyák ide vagy oda, nem bánnám.:)

Morzsi vagy nem Morzsi?

A kisebbik próbálkozik, aztán a nagy is, csak arról nincs kép

Két udvarló között :)

Ebből a közelmúltban hozott alkotmánybírósági döntésből még cifra dolgok sülhetnek ki. Mármint, hogy lakóközösségek leválhatnak a távhő szolgáltató vállalatokról. Miről is van szó?

Vannak önálló lakóközösségek akik úgy gondolják, hogy nem fizetik ezeket a hatalmas távhő számlákat, inkább leválnak a városokat behálózó hatalmas csővezetékekről és egy önálló kazánnal oldják meg néhány száz lakásuk fűtését. Jogilag a dolog rendben lenne, hiszen ha nekem drága a sarki zöldséges akkor átmegyek egy másik zöldségeshez aki olcsóbban adja az árut és kész. Ugyanilyen logikával - gondolják a polgárok - ha drága a távhővel való fűtés leválhatok a távhőről, veszek egy kazánt és kész. A csonkot meg ahová idáig csatlakoztam a várost behálózó csővezetéken lezárják, marad még elég ház ezen a vezetéken.

Ez jogilag rendben van - mint azt az Alkotmánybíróság döntése alá is támasztotta - csak éppen gazdaságilag vezethet katasztrófához. Mert minden városi távhő rendszernek vannak drága berendezései amelyek csak nagyszámú lakás fűtése esetén üzemeltethetők gazdaságosan. És mindenhol van a hatalmas csővezeték amelynek jelentős veszteségei vannak.  Ha mindenki megmarad a közös rendszeren a fűtő berendezések beruházási és üzemeltetési költségei, valamint a veszteségek megoszlanak mondjuk az összes lakás között. Ha viszont lakások válnak le egy-egy csőcsonkot hagyva maguk után, a fentebb említett költségek egyre kevesebb lakás között oszlanak meg, akik egyre nagyobb távhő díjat fizetnek. Tehát minél többen válnak le, a megmaradókat annál nagyobb költségek terhelik. Gondoljunk csak a csővezeték veszteségeire. Ha a lakások térbeli eloszlása nem változik ugyanakkora vezeték hálózatra van szükség mint korábban a leválások előtt. De ezeket a veszteségeket már egyre kevesebben fogják fizetni. Olyan ez mint a panel ház ahol minden elfolyó vízveszteséget arra a néhány lakásra terhelnek rá ahol nincsen vízóra.

Érthető tehát az önkormányzatok tiltakozása a leválások ellen, hiszen ha ez tömegessé válik katasztrofális következményekkel járhat. Képzeljünk el egy városra méretezett fűtési rendszert csupán néhány lakóközösséggel. Mivel azonban - például Miskolcon is - a távhő vállalat önkormányzati cég,  az egész város üzemeltetése is veszélybe kerülhet. Hát ha itt beindulnának a leválások cifra helyzet teremtődne. Bizonyára mindenki érzi, hogy az AB döntése bár jogszerű, nehéz helyzet elé állíthatja az önkormányzatokat amik most keresik a megoldásokat, hogy tudnának mégis - a város érdekében - fellépni a leválások ellen.      

De aztán az emberek hallják majd, hogy a szomszéd lakóközösségek milyen olcsón jutnak fűtéshez, ők is új kazánt akarnak majd, vesznek is és az ő cső csonkjukat is lezárják. Hát elég nagy csapda helyzet ez. Mert kevesebbet fizetni a fűtésért jó dolog. De egy gazdaságtalan fűtőművet fenntartani a város pénzéből nem jó dolog. Kíváncsian várom az eseményeket. De a helyzet tényleg kritikussá válhat ha egyszer beindulnának a leválások.

Nézem a heti TV műsort. Ma este is egy Jiri Menzel film lesz, holnap este is. És volt egy a múlt héten is. A közös mindhárom filmben az, hogy mindegyik 23.35-kor kezdődik az m1-en. Ami ugyebár egy közszolgálati csatorna, jelentős támogatást kap a költségvetésből amelybe a mi adóforintjaink is befolynak. Igaz, a reklámbevételekről egy közszolgálati televízió sem mondhat le és a nézettségre természetesen ott is törekedni kell, de azért nem szabad olyan helyzetnek előállnia, hogy az egyedüli fokmérő a nézettség legyen. Ha egy televíziót a nézettség nagyfokú növelésére kényszerítenek akkor tényleg az lesz az eredménye ami most is van, hogy a méltán világhírű rendezők filmjei az éjfél előtti órákra lesznek műsorra tűzve. Amikor már természetesen sokkal kisebb az esélye annak, hogy az emberek megnézzék. Legyünk őszinték! Az ember nem fog azért virrasztani, hogy éjjel egy óráig gubbasszon egy képernyő előtt, hogy például Menzel "Szigorúan ellenőrzött vonatok" című filmjét vagy a "Pacsirták cérnaszálon" című másik alkotását megnézzék. Ami egyébként ma estére van műsorra tűzve. Vagy holnap este a "Szeszélyes nyár"-ért éjszakázzon. Hálistennek ma még elég sokunknak másnap kezdődik a munka, aludnunk kell. Hogy videó is van a világon? Hát persze. Csak nem biztos, hogy sokan beprogramozzák. Megnézik a műsorújságban aztán lefekszenek aludni. Gyakorlatból, rokoni és ismeretségi körből tudom, hogy nem igazán szokás nálunk a videót ilyenformán használni. Statisztikát nem csináltam de erős a gyanúm, hogy így van. Persze más lenne a helyzet ha mondjuk este 9-kor vetítenék mert akkor még fel van a család, könnyebben leül az ember egy értékesebb film elé, és ha már leült akkor ott is marad. De éjjel fél 12-kor kizárt dolog.  Pedig a jó filmekre szükség van. A jó filmet élvezni lehet, bele lehet feledkezni, és nem utolsó sorban példát ad, nevel is egyúttal.

Édes Anna története például nem egy vidám történet, nem is a szórakoztató kategóriába tartozik, mégis szükség van ilyen filmekre is. Emberségre nevel, igaz nem közvetlenül hanem áttételesen. Az embertelenség olyan fokát mutatja be ami egyúttal már emberségre nevel olyanformán, hogy megmutatja hogyan nem szabad soha viselkednünk. Hogy még az olyan szelíd lány is rettenetes dolgot követhet el mint Anna, aki maga a megtestesült jóság, de a rossz bánásmód még őbelőle is kihozza a gyilkos indulatot, hogy egy éjszaka végez gazdáival. Nyomott hangulatban állunk fel a TV elől, de éreztük ezzel a filmmel kaptunk valamit, még ha szívünkben szomorúság is van szegény Anna sorsát látva. Tudjuk, hogy ez "csak" egy film, de azt is tudjuk, hogy bizony meg is történhetett azokban az időkben Magyarországon. És ha nem is ilyen formában de előfordulhat napjainkban is.

Minden nép olyan lesz amennyit kulturálódásukra, nevelésükre fordítanak. Amilyenek az iskolák, amilyenek a pedagógusok, amilyenek a rádió- és televízió műsorai. És amilyenek a filmek a televízióban. Most nem beszélek a mozik kínálatáról, ott menjenek a piff-puff filmek. Profitorientált cégek, ha nincsenek nézőik becsukhatják a boltot. Más dolog, hogy állami költségvetésből támogathatnák az úgynevezett művész filmeket vetítő mozikat de nem tudok ilyen hálózatokról. Korábban voltak de azt hiszem csődbe mentek. Maradnak tehát a közszolgálati televíziók ahol normális időkben lehetne értékes filmeket vetíteni. De az értékek sajnos az éjszakai órákra csúsznak amikor az emberek már nem fognak sem Menzel, sem Kusturica, sem Fassbinder filmeket nézni.  És ez így természetes. Az éjszaka alvásra való.  

És ha már úgy döntöttem, hogy a filmekről írok, nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy néhány napja hunyt el Bacsó Péter, több mint 30 film rendezője. Köztük olyan kiváló filmé is mint "A tanú". Szerintem legjobb filmje volt, nem is tudta felülmúlni későbbi rendezői korszakában sem. Ez a film egyszerűen zseniális. Nagy élmény volt számomra a hetvenes évek elején látnom. A híre már jócskán megelőzte, így aztán hatalmas izgalom volt az egyetemen amikor az I-es előadóban (ami egyébként esténként moziként üzemelt) vártuk, hogy elkezdődjön peregni a film a vásznon. És nem csalódtunk. Mi akik akkor már levizsgáztunk Tudományos szocializmusból is, értettük az iróniát, a humort amit sikerült Bacsó Péternek úgy interpretálnia, hogy nem sértette azok emlékét akiket ártatlanul hurcoltak meg és végeztek ki a személyi kultusz éveiben. Hát ezért nagy film ez a Tanú. És ezért volt nagy rendező Bacsó Péter. Ezért is. Méltán kapott Életmű díjat az idei februári filmszemlén.

És végül azzal zárom írásomat, hogy ha tehetjük nézzük meg ma és holnap este 23.35-kor az m1-en a "Pacsirták cérnaszálon" és a "Szeszélyes nyár" című cseh filmeket. Igazi menzeli filmekhez lesz szerencsénk.