Morgómedve

Szombaton reggeli után beugrottunk Krakkóba.

A reggeli egyébként az újabb szokásoknak megfelelően svédasztalos volt, nem is tudtam ellenállni. De semmi baj, tegnap reggel megmértem magam, csak egy kilóval voltam több mint az a minimum amit ezzel az újfajta fogyókúrámmal elértem. Pedig azóta sok minden volt. Voltak például szakestélyek is meg Borbála napok is. És most ez a lengyel út. Úgy tűnik sikerült viszonylag kis súlygyarapodással megúsznom ezt a kis kirándulást is. Most meg már úgyis sorban jöhetnek a kopp-ok, semmi nagy zabálás nem látszik sem közelben sem távolban. Szilveszterig. Ami azért még olyan 7 nap - a maival együtt.

Szóval ott hagytam abba, hogy reggeli után beugrottunk Krakkóba. A tanszéken átadtunk ajándékainkat (jó sok bort meg unicumot) és megnéztük a tanszék újonnan kialakított laboratóriumait. A helyiek becsületére legyen mondva ketten is bejöttek annak dacára, hogy éjjel 2-kor feküdtek le.

Rövid - egy órás - vizitálásunk után nyakunkba vettük a várost. A Wavel nem szerepelt terveinkben, láttuk már néhányszor. Inkább a város központjában lévő teret vettük célba. Persze itt is karácsonyi vásár volt, árulták a sok bóvlit, csak kicsit drágábban mint nálunk. Volt konflis is mint Bécsben vagy Budán a Várban, csak itt a marketingesek abban bíztak, hogy a csinos fiatal női kocsisok fogják vonzani a férfi utasokat, de nem nagyon vonzották. Pedig igen kedvesen hívogattak bennünket, de mi már kinőttünk abból, hogy boldoggá tegyen bennünket az ha egy női kocsis pattogtatja az ostort a lovak fara fölött. Így aztán végignéztük az árusok kínálatát majd úgy döntöttünk, hogy sétánkat kiterjesztjük ebédelő hely keresésére is. Innentől tehát nem csak a kirakatokat néztük hanem az éttermek kihelyezett étlapjait is. Sajnos az ott feltüntetett árakat drágának találtuk ezért aztán végülis a szállodánk éttermében ültünk le egy kicsit megpihenni és természetesen vacsorázni. Mondanom sem kell, hogy nagyjából ugyanazért az árért amiket a városban is láttunk.:) Na mindegy, finom volt, jól is laktunk.

A néptelen szállodában csak mi voltunk, a nagy csendességben kinyitottunk egy üveg hazai bort, amitől kellőképpen el is álmosodtunk. Így aztán mikor 8 tájban - már az ágyban  - letettem a szemüvegem és az újságomat az éjjeli szekrényre és úgy döntöttem pihentetem kicsit a szemem, ez a szempihentetés úgy nagyjából éjjel fél 2-ig tartott. Akkor is csak kis időre szakítottam meg a pihentetést, na persze ez sem igaz mert az ember ilyenkor is alszik picit és - mivel úgyis sötét van - inkább hallás alapján kontrollálja azt amit csinál. A csobogás kitűnő visszajelzés, hogy minden rendben van. 

Reggel aztán első körben 7-re mentünk reggelizni mivel a szobában lévő szállodai tájékoztató szerint vasárnap a reggel ideje 7-11 között van. Hát úgy néz ki a dolog, hogy ezeket a brossúrákat nekik is forgatniuk kéne nem csak a vendégeknek, így aztán mint a portán kiderült csak 8-kor lesz reggeli. Odamentünk hát 8-ra is de csak egy riadt macsek futott el előttünk a kijárat irányába. A sötétségből arra következtettünk, hogy itt 8-kor sem lesz reggeli.

Én kicsit körülnéztem, egy szekrényben találtunk 2 almás rétest, egy majdnem teljes tortát, rostos ivóleveket valamint egy kosár yoghurtot. Én ugyan - mint az már  közismert minden Morgómedve fan (rajongó) előtt - a kefírért vagyok megveszve (hungarocellel) de jobb híján beértem volna ezzel is. Végülis úgy döntöttünk, hogy futunk még egy kört a recepciónál. És - mint bebizonyosodott - érdemes volt. Csakhamar jött egy fiatalember és ha svédasztalt nem is varázsolt nekünk de 4 tányért megrakott mindenféle finomságokkal. Nem is számítottunk rá de még a tojásrántottát sem spórolták meg, kaptunk azt is. Jó kis lucullusi lakomát csaptunk a nehézkes kezdés ellenére.  Aztán meg indultunk haza.

A határ közelében egy Tescoban elköltöttük maradék zlotyjainkat. Én sört vettem mert lengyel sör az itt nincs. Tudom hizlal, de majd beosztom. :) Kicsit furcsa volt, hogy - például odafelé - úgy mentünk át a határokon, hogy senkit nem láttunk, csak a tábláról tudtuk meg, hogy innentől már Szlovákiában illetve Lengyelországban járunk. Hát igen, túl sokat éltem én szigorú határok között, egyszer majd erről is mesélek. Most viszont további kellemes ünnepeket kívánok. Pihengessünk még egy kicsit.:)  

Minden kedves olvasómnak az alábbi kedves kis filmecskével kívánok kellemes Karácsonyi Ünnepeket:

http://www.jacquielawson.com/preview.asp?cont=1&hdn=0&pv=3150426

(Elindulás után a madárra kell kattintani és a hangszóró is legyen bekapcsolva!)

Hát ez azért a mi fogalmaink szerint nem igazán szakestély volt. Inkább valami vidám mulatozás, amikor az ember felveszi a bányász egyenruháját, felrakja a kitüntetéseit és 1-2 moderátor és néhány nótafa segítségével bányász- és egyéb dalokat énekel, miközben vicces feladványokat is próbál megoldani. És nem mellékesen igen jól érzi magát. Ennyiben lehet összefoglalni a lényeget,  azonban  - mint mondani szokták - az ördög a részletekben rejlik. Nézzük meg hát a részleteket is. 

Maga a rendezvény egy hatalmas csarnokban volt, ahol a résztvevők két hatalmas hosszú asztal mellett foglalták el helyeiket. Mint már említettem mindenki magára öltötte legszebb bányász díszegyenruháját, beleértve a kitüntetéseket is.

Íme a résztvevők egy csoportja:

A terem bejárattal ellentétes végén egy dobogón foglalt helyet a Prezídium (Elnökség) amely a mi szokásainkkal ellentétben nem egy elnökből és egy majordomusból (háznagyból) áll, hanem különféle hírességek foglalnak helyet azután, hogy a levezető elnök felolvas egy-egy nevet, és a akit a résztvevők egy speciális - pár szavas nótával - köszöntenek. Mikor mind a résztvevők mind pedig az elnökség elfoglalta a helyét, kezdetét veszi a tényleges szakestély.

A már korábban említett farbőrös, fokosos idősebb bányász jellegzetes tisztelgő mozdulatokat végez a fokosával majd előremenve az elnöki asztalhoz félre áll, hogy átadja helyét egy szintén díszegyenruhában lévő fiatalembernek, aki levezényelte néhány "pogány" megkeresztelését. Itt mutatott a ceremónia legtöbb hasonlóságot a mi balekkeresztelőinkkel. Bár ez a hasonlatosság azért nem volt jelentős, de legalább volt. Mivel ezt az egészet egy tanszék szervezte feltételezem, hogy a nagyszámú hallgatóság is a szak hallgatói voltak. Itt látható 2 kép a fiatalemberről:

A keresztelés egy karddal történt, hasonlatosan a lovaggá ütésekhez. Persze nem úgy mint ahogy nemrégiben egy karikatúrán láttam, ahol a király ütötte lovaggá az arra érdemeseket, miközben hullottak a levágok karok jobbra-balra, a szárnysegéd meg kétségbeesetten mondogatta őkirályi felségének, hogy "Lapjával felség, lapjával!". Itt persze semmi ilyesmi nem volt, a dolog frappánsan és gyorsan lezajlott.

Közben az asztaltársaság tagjai - engem is beleértve - elég éhesek voltak már, a zsíros kenyér viszont hamar elfogyott. Így aztán egyre éhesebben kortyolgattuk a díszes korsóból a söreinket. Amely díszes korsó alább látható egy szintén ajándék pohár kíséretében:

Itt pedig már ahogy töltik fel a korsókat. A szakestély közben is ezekkel a kannákkal jártak fel s alá és töltöttek azoknak akik kértek.

Aztán egyszercsak a terem végében fehér inges fiatal emberek tűntek fel amint hatalmas sült csülköket hoztak speciális hordozó eszközeiken. Mondanom sem kell, hogy örömöm határtalan volt. Egyrészt mert már zsíros kenyér sem volt, másrészt pedig imádom a sült csülköt. Tudom, nekem a kefírt kéne imádnom de mit csináljak ha a füstölt csülköt szeretem jobban. Bár azért be kell vallanom, hogy azokon a napokon amikor kopp van egyre több ilyesmit eszem a szokásos kedvencemmel a hungarocellel. De most hopp volt, így aztán rávetettem magam a szép darab füstölt csülökre. Már amikor hozzá jutottam mert azért jónéhányat elvittek a hátam mögött amíg rám is sor került. Íme amin kihozták, alatta pedig úgy ahogy még hozzá sem nyúltam. 

És ami megmaradt, bár mint az ábra mutatja nem csak az egysejtűek tudnak osztódással szaporodni hanem a csülök darabok is.:) 

Aztán mikor elfogyott úgy éreztem nem is volt ez olyan nagy de kisebb étkű kollégáim kisegítettek, így aztán nem maradtam éhen.

Sajnos későn jutott eszembe, hogy a nyakkendőmet be kellett volna oldalra hajtani mert biztos, hogy leeszem magam, és egyrészt az ing mégiscsak könnyebben tisztítható  másrészt pedig ha középre oda is csöppen egy-egy aprócska zsírcsepp a nyakkendő visszahelyezve eredeti helyére úgyis eltakarja majd. Dehát későn jutott eszembe ezért a nyakkendőmön már ott éktelenkedett egy lencsényi méretű folt, ami azért később halványodott valamelyest. De megmondom őszintén ez már nem nagyon zavart, mert azután már hamarosan a lefekvés következett.

Visszatérve a szakestélyhez miután megettünk csülkeinket - már aki persze - folytattuk a vicces nóták éneklését amibe egy idő után mi is bekapcsolódtunk. Nem mintha közben megtanultunk volna lengyelül, egyszerűen rájöttünk, hogy a falra kivetített dalszöveget mi is el tudjuk olvasni. A dallam hamar a fülünkben maradt, a szöveget meg viszonylag könnyen tudtuk követni. Na jó, ha egyedül éneklem biztos lett volna kivetnivaló a kiejtésemben, de így hogy kétszázötvenen énekeltük egész jól ment. Főleg hogy gyakran kellett ismételni a refrént, némelyik nótánál kétszer is, mintha a szervezők tudták volna, hogy egy idő után mi is énekelni akarjuk.

A nóták közben  meg mindenféle mozdulatokat kellett végeznünk a moderátor irányításával. Leggyakrabban a karjainkat kellett mozgatni, többnyire a korsóval a kézben, ami nem is volt olyan könnyű mert üresen is elég nehéz volt a korsó, hát még ha volt is benne. Én úgy éreztem jót tesz nekem a testmozgás, nem bántam, hogy erre is sor került. Mikor egyszer a előre és hátra kellett döntenünk a derekunkat határozottan élveztem, szép csendben jóleső nyögéseket is hallattam magamnak. Valahogy úgy mint vagy 10 éve az egyik bányaüzemnél ahol a lámpa kamrában - miután felfűztem a derékszíjra az akkumlátort - tapintással próbáltam meg eltalálni a lyukat miközben jól meghúztam a szíj végét. Hiába tapogattam azonban a szíjat nem találtam a megfelelő lyukat ahová bebújtathattam volna a csaton lévő megfelelő pöcköt. Az ott dolgozó asszonyságot kértem meg hát rá, hogy ugyan legyen már a segítségemre. És miközben én jól hátrahajoltam, ő mélyen lehajolva kereste az összeillő dolgokat, vagyis hogy rögzíteni tudja a szíjat rajtam. Én meg ahogy hátradőltem egyúttal jóleső nyögések kíséretében tornáztattam meg a derekamat, utólag belátva, hogy ez némi félreértésre is alkalmat adott. Ami aztán hozzájárult ahhoz, hogy hogy vidáman és jókedvűen ereszkedjünk le a bányába.

Hát valami ilyesféle szituáció volt ez is, amikor a kocsiban elpilledt derekamnak bizony jól esett egy kis tornáztatás, természetesen a jóleső nyögdécselések kíséretében.

Azért jó volt látni, hogy ezek a komoly emberek - vezérigazgatók, egyetemi tanárok - milyen örömmel és vidáman vettek részt ezekben a mókás éneklésekben és vicces mutatványokban. Egyben egyébként nekünk is részünk volt, ugyanis 4 fős kis magyar csapatunkat kiegészítették helybéli kollégákkal és kötélhúzást rendeztünk a helyiekkel. Persze mondanom sem kell, hogy semmi perc alatt elhúztak bennünket ami miatt azért nem dőltünk a kardunkba.

Így telt az idő amikor újra megjelentek a fiatalok speciális szállító eszközeikkel és hurkát valamint kolbászt tálaltak fel amitől a kisebb étvágyúakat - kis túlzással - már rosszullét kerülgetett. De ahogy elnéztem azért mindenki csipegett belőle.

Azért rengeteget érintetlenül vittek el. Szegény Morzsiékra gondoltam most is mint amikor a csülökmaradványokat szedték össze. De jól ellennénk mi ezekkel a maradékokkal ott Mályiban. Aztán minden jónak vége szakad egyszer, elénekeltük a Gaudeamus igitur- t ami nálunk is a szakestély végét jelenti és vége is lett a mulatságnak. Minket még meghívtak lengyel barátaink egy italra, de mi leginkább csak a rostos ivóleveleket nyomtuk magunkba. El is köszöntünk hamarosan és el is tettük magunkat másnapra. És akkor én is itt folytatom legközelebb.:)   

Itthon vagyok. Igaz, nem is írtam, hogy elmegyek, pedig tényleg elutaztam. Péntek reggel sofőrnek öltözve - aki nem tudná miről írok kérem klikkeljen ide - 3 kollégámmal elindultunk gépkocsival Krakkóba. Nem volt ez váratlan dolog, elég régen tudtuk, hogy menni fogunk. Egy baráti meghívásnak tettünk eleget, lengyel barátaink hívtak meg bennünket egy Borbála-napi szakestélyre.

Jó utunk volt annak ellenére, hogy csepergő esőben indultunk, a Tátrában pedig már végig hóesésben autóztunk ami kitartott egészen Krakkóig. Ott beugrottunk a társtanszékre ahol egy-két pohárka ital mellett néhány szót váltottunk és már indultunk is tovább hogy egy - a közelben lévő - konferencia központban elfoglaljuk szállásunkat. Ez meg is történt, egy nagyon kellemes hotelben kaptunk 2 szobát. Nem sok időnk volt pihengetni, gyorsan átöltöztünk bányász egyenruháinkba és amúgy gyalogosan mentünk is már az ünnepi szakestély színhelyére. Az épület előtt bányász zenekar szolgáltatta a zenét a gyülekezéshez.

Bent az épületben már jókora tömeg gyűlt össze, természetesen mindegyikük díszes bányász egyenruhában, mellükön kitüntetéseikkel. A bejáratnál mindenki megkapta a sörös kupáját majd tovább lépve két fiatalember rögtön meg is töltötte azokat. A tele kupákkal léptünk aztán az asztalokhoz, hogy helyet foglaljunk. Mellettünk mindkét oldalon egy-egy lengyel barátunk foglalt helyet akik aztán később segítettek nekünk, hogy jobban értsük a lengyel nyelvű hozzászólásokat, illetve, hogy egyáltalán mi történik a teremben. Az asztalon kenyeres kosarak voltak, mellettük zsír és kés mellyel mindenki maga kenhette meg kenyerét. Ugyanakkor volt mustár, torma és kechup is ami azt sejtette, hogy lesz itt még más is, nem csak zsíros kenyér. Mint később kiderült, volt is, mégpedig nem is akármi. De erről inkább később. Egyelőre maradjunk csak a zsíroskenyérnél. Csendben beszélgetve eszegettünk és iszogattunk amikor egyszercsak elcsendesedett a terem és minden tekintet a bejáratra szegeződött. Ott egy idősebb úr állt, teljes bányász díszben kezében fokossal, derekán farbőrrel és mindnyájan tudtuk, hogy eljött a szakestély kezdete. És valóban a szakestély elkezdődött. Mivel azonban ennek ismertetése hosszabb időt venne igénybe inkább holnap folytatnám. Nehéz nap után vagyok, holnap biztos színesebben tudom visszaadni azt a hangulatot amit átéltünk, és amely gondolatok már tegnap ott a szakestélyen megfogalmazódtak bennem. Tehát - ahogy mondani szokták - folyt. köv.:) 

Valamelyik nap válaszoltam az egyik kommentre és azt találtam írni, hogy nem mindenki alszik éjszaka. De nem ám! Mikor lefekszem aludni sokszor eszembe jut a hódmezővásárhelyen töltött egy évem, amikor gyakran vezényeltek őrségbe és én meg - ha lehetett - az 1-es őrhelyre osztattam be magam. Általában lehetett. Egy idő után mindenki megszokta, hogy az 1-es őrhely az enyém. És tiszteletben tartotta. Nem mintha ez sokkal jobb lett volna mint a többi, de én valahogy szerettem. Ha már egyszer úgyis őrségben kell lenni. Valahogy megszoktam. Óra nélkül is tudtam, hogy egy kör után már fél órával kevesebb van hátra a két órából. Meg hogy már csak 3 kör van hátra, és jön a váltás. Az esetek többségében egy úgynevezett felvezetővel, viszont ha ellenőrzés volt akkor az ügyeletes tiszttel együtt. Akit mindenki csak ÜTI-nek hívott. Ha nem volt ellenőrzés gyorsan megtörtént a váltás, az őr belépett a sorba, egy katona meg ott maradt helyette és mentek tovább. Idővel a még félálomban kóválygók felváltották a kissé fáradt és álmos katonákat.

Ellenőrzéskor viszont - amikor az ÜTI  és az őrparancsnok is ott van velük - úgy zajlott le a dolog ahogy a szabályzatban le van írva. Vagyis az őr kellő távolságban megállítja a társaságot és kiadja a parancsot, hogy  "Állj, ki vagy?" Ilyenkor mondanak valamit, talán azt, hogy ellenőrzés. Ezután a koreográfia szerint megint az őr jön: "Őrparancsnok 10 lépést előre lépj!" Erre az őrparancsnok 10 lépést előre lép. Ezután megint elhangzik a parancs, hogy "Az őrparancsnok vonaláig előre lépj!". Erre a mancsaft előre megy az őrparancsnokig. Ekkor az egyik katona átveszi az őr szerepét amíg az őr az ügyeletes tisztnél jelentkezik és vált vele pár szót.

Hát ez így történik ha az ember időben észre veszi, hogy közelítenek az őrhelye felé. Én viszont nem vettem észre. De ne szaladjunk nagyon előre, beszéljünk egy kicsit a birkákról.

Kiegészíteném az eddigieket azzal, hogy én nem csak a helyhez ragaszkodtam hanem a váltáshoz is. Vagyis abba a váltásba kértem magam, amelyik például éjfélkor és reggel hatkor foglalja el őrhelyét. Az éjféli időpont különösen karácsonykor jött jól, hiszen tudtam, most kezdődik az éjféli mise, Szilveszterkor pedig gondolhattam szeretteimre, barátaimra.  Mert természetesen mindkét alkalommal be voltam osztva.

A reggeli időpontot meg azért szerettem, mert nem sokkal 6 után engedték ki a birkákat a kerítés túloldalán lévő állami gazdaságban. Ez egy kis színt vitt abba a dög unalomba amivel egy őrség járt. A Varsói Szerződés megbízható tagjaként szilárdan álltunk a nekünk kijelölt bástyákon, béke volt, sehol egy diverzáns, sehol egy ellenség. Néha az ÜTI ellenőrzései vittek egy kis színt az egyhangúságba, de többnyire eseménytelenül teltek az órák. Kivéve a reggeli időpontot. Ilyenkor felélénkült a környék. Kiengedték az akolból a birkákat, amik aztán hangos bégetéssel követelték a takarmányukat. Ilyenkor szemügyre lehetett venni akár minden egyes birkát külön-külön, aztán lehetett nézegetni őket amint esznek, időnként a körülöttük szaladgáló embereken is akadt valami néznivaló. Summa-summárum az éjszakai dögunalomhoz képest ez már valóban rengeteg érdekes néznivalóval szolgált. Nem is csoda hát, hogy nem vettem észre a közeledő ellenőrzést. Mikor a hátam mögött meghallottam a lépteket és megfordultam már késő volt. Ott álltak mindnyájan tőlem 2-3 méterre. Elkezdtem én, hogy "Állj, ki vagy?" de fel is adtam rögtön, látva hogy nevetséges lenne a dolog. Legyintettem és vártam. Éppen csak hogy nem tettem hozzá, hogy "Lőjetek!".  De nem lőttek, hanem az ÜTI felelősségre vont, hogy őrzöm én az őrhelyemet. Amin azért volt mit őrizni, néhány száz tonna tüzérségi- és harckocsi lőszer szolgált hátterül beszélgetésünkhöz. Valamit motyogtam aztán hagytam a csodába az egészet, úgysem ezen múlik mi lesz velem.

Hódmezővásárhelyen kemény világ volt, ilyen esetben könnyen a szegedi katonai ügyészségen találta magát az ember ahol hamar kirótták a 7-8 havi futit, azaz futkosót. Amit ahogy hallottuk Rákospalotán kellett letölteni. És aztán visszavitték az embert, hogy töltse le még a hátralévő időt is. Közben meg elkezdődött az egyetem amiről végképp lemondhatott az ember. Hát szép jövő elé néztem abban a pillanatban. Nem is voltam feldobódva. Aztán elmentek én meg ott maradtam csendes magányomban a birkákkal és az aggodalmaimmal. Nehezen telt le a hátralévő idő, de csak eltelt. Jött a váltás, élükön a felvezetővel kedvenc rajparancsnokommal, aki mellesleg fizikusnak készült, az ELTE-re volt felvéve. Leváltottak, beálltam a sorba és úgy intéztem, hogy mögéje kerüljek. Vártam már, hogy mondjon már valamit. De nem mondott. Végül úgy döntöttem én kezdeményezek. Direkt nem mertem rákérdezni, hát kerülő úton próbálkoztam: "Mi lesz a reggeli Banga?" Mert hát így hívtuk. A válasz telejesen rávallott, mert azt felelete, hogy "Birkapaprikás ÜTI módra, fogdában tálalva." Persze még én is elnevettem magam egy pillanatra. Aztán vártam, hogy mondjon még valamit, de többet nem mondott. Végülis egész napom aggodalomban telt, csak este nyugodtam meg amikor úgy telt el a nap, hogy a kutya sem szólt hozzám ez ügyben. Megúsztam. Kifogtam egy rendes ügyeletes tisztet. Hálistennek.:) 

Ma reggel elkísértem vendégeinket a Coraba, vásároltak néhány apróságot, jobbára olyasmiket amik nincsenek a szomszédos országban, aztán útjukra bocsátottam őket. Én meg ha már ott voltam kiugrottam Mályiba és bepakoltam mindent a házba ami idáig kint volt de bent volt a helye. Nem mintha még arra számítottam volna, hogy nyaralásra alkalmas idő lesz, inkább nem látszott a dolog sürgősnek, meg időm sem nagyon volt rá. Most viszont úgy gondoltam bepakolok, aztán jöhet a tél.

Mályiba kiérve  Morzsiék előtt elmenve, nem láttam őket az udvaron, aztán mikor megálltam a házunk előtt és akkor sem tűntek fel kicsit nyugtalankodtam. Csak nem történt bajuk? A szomszédos telkeken lévő 2 méter magas dzsumbujt valaki kivágta, el tudtam látni egészen az udvarukig, továbbra sem látva őket tényleg nyugtalanná váltam. Annál nagyobb volt az örömöm aztán amikor megláttam, hogy árkon-bokron keresztül futnak felém. Elől a fiatalabb, a nyáron született, mögötte meg Morzsi, kissé öregesebben. Volt aztán öröm. Én is ráértem, hagytam hát, hogy örüljenek nekem. Morzsi inkább a kezem nyalogatta, a Kismorzsi meg mindenáron a szájába akarta venni, persze sikerült is. Érdekes, milyen óvatosan csinálta. Kezem fején éreztem a fogait mégsem sértette meg. Én meg meghatottan simogattam őket, mikor melyiket.

Aztán előkerült a frissen beszerzett baromfivirsli is és elkezdődött az evés. Szinte alig győztem lehúzni a műanyagot a virslikről olyan ütemben ették. Első körben megettek fejenként vagy négyet, azután kicsit dolgozgattam, majd megint előkerült a virsli. Még mindig volt étvágyuk, és ez csak akkor hagyott alább amikor már jöttem el és búcsú falatként kínáltam még nekik egyet-egyet. Hát ez már nem nagyon ment. Nem baj, hideg van, ha ott is marad, holnap is jó lesz még. Hazaérve kíváncsiságból megmértem mennyi virslit ettek meg. Az egy kilóból 30 deka maradt, a többit bizony Morzsiék ették meg. Hálistennek, hiszen jön a tél és egyre ritkábban fogok menni Mályiba. Bár gyanítom idén ez sűrűbb lesz mint tavaly. Ha másért nem, hogy szeretgethessük egymást egy kicsit ezekkel az aranyos kutyusokkal. Csináltam néhány képet is, megmutatom:

Megérkezés után. Én még kívül, ők már belül.

Virslire várva:)

A téli telek Morzsiékkal

Valamikor gyerekkoromban nem értettem ezt a fogyasztói társadalom kifejezést. Hallottam, hogy a fejlett nyugati országokban fogyasztói társadalom van és amikor megkérdeztem mi az, többnyire az volt a válasz, hogy sokat vásárolnak meg költenek az emberek. Én meg legyintettem, hogy hülyeség, itt is sokat vásárolnak az emberek hisz mindent megvesznek amire szükségük van a kettes kolbásztól kezdve a 2.10-es Asszonydicséret nevű mosóporig. 

Aztán nem ugyanakkor, de hallottam azt is, hogy  hát igen, Amerikában az emberek egy kevéske pénz befizetésével - vagy sokszor még anélkül is - vehetnek mindent: hűtőgépet, televíziót, autót. De bezzeg ha elveszíti  - mondta jóapám - a munkáját akkor bizony visszaveszik ezeket és a pénzt sem adják vissza. Engem legjobban ez háborított fel. Hogy még a pénzt sem adják vissza amit addig befizettek. Hát milyen jogtalan dolog ez? Jó, vigyék a hűtőt, autót, de amit már kifizettem érte azt adják vissza - gondoltam én, korán kifejlődött igazságérzettemmel. Aztán eltelt 50 év és nálunk is megmutatkoznak a fogyasztói társadalom jelei. Persze nem amerikai, hanem amúgy magyar módra. Kicsit kevesebb pénzzel, kisebb méretekben de megvan.

Mert miből is áll - ahogy én látom - ez a fogyasztói társadalom?  A sor elején áll a reklám, amely minden csatornán sulykolja az ember agyába, hogy végy újat, sokkal jobb mint a 2 évvel ez előtti, sokkal többet tud, gyorsabb, kényelmesebb. Ma reggel láttam itt az Interneten, hogy laptopokat teszteltek és az egyik már potom 160000 forintért az enyém lehet. Bolondnak is megéri - gondolja a fogyasztói társadalomnak bedőlő állampolgár, hiszen havonta csak ennyi- és ennyi a törlesztés, azt ki lehet bírni. Mert természetesen azt is kiszámolják helyettem. Igaz lát ott valami apró betűs THM-et de azt sem tudja mi az, egyébként is tényleg új meg jobb mint a 2 éve vett laptop, vegyük meg anyukám azt a havi akármennyit kibírjuk. Így aztán a fogyasztói társadalom polgára megveszi a laptopot részletre. Egy darabig kerülgeti a régebbit majd kidobja mert már mindenkinek derogál elé ülni, mindenki az újon akar játszani, internetezni. Hasonlóan a kuka mellé kerül a 2 éve vett mosógép is. Igaz, nincs nagy baja, de egy új mégiscsak másabb,  különben is itt a karácsony is, a boltok bagóért dobálják az ember után a jobbnál jobb cuccokat. Igazán nem sok pénz az a havi pár ezer forint.

A videót, DVD lejátszót meg már eleve úgy gyártják, hogy 2-3 év elteltével ki lehessen dobni, hiszen ma már a szervizek nem szöszmötölnek  mindenféle javításokkal, mondanak egy akkora árat amitől tényleg jobb megoldás ha veszünk egy újat és kész. Egyébként is egyre kevesebb a szerelő meg szerviz, a fiatalok egyetemre szeretnek járni, a kredit rendszernek köszönhetően akár 8-10 évig is, jó hely az, jól el van az ember pár évig. Anyáék meg fizetik. Így aztán a szakképzésünk is ott van ahol van, az a pár szakember meg aki nem végzett egyetemet hanem szakmát tanult rendesen megkéri a szolgáltatás árát.

Aztán elmúlik a nagy karácsonyi bevásárlás, elkezdődnek a dolgos hétköznapok, az ember húzza az igát valahol és érzi egyre jobban hiányzik az a pár tízezer forint amit a bank visz el az amúgy is szűkös családi költségvetésből. De az ember fizet, mert fizetni kell. Tudja, ha nem fizeti a részleteket a bank visszaveszi ami az övé. Kamatostól. Hát én valahogy így képzelem el a fogyasztói társadalmat.  Mindenesetre ahogy elnézem utolértük Amerikát. Legalábbis ebben.

Nehéz helyzetben vagyok. Vasárnap írtam utoljára, ma szerda van, az esetek kilencvenöt százalékában maximum a harmadik napon új írás kerül fel a Morgóba. Nem minden blog írónak fontos, hogy ne maradjon ki túl sok idő, ezzel szemben én fontosnak tartom, hogy azért 2 napnál több ne teljen el írás nélkül. Talán kétszer fordult elő, hogy egy nappal kitolódott ez a 2 nap de akkor annak biztos megvolt az oka. Nem először írom le, hogy ehhez a dologhoz sok mindennek kell lennie.

Mindenekelőtt nyugalomnak. Ami akkor van ha van idő, ha nem kell kapkodni. Aztán jó hangulatnak. Sajnos ez sincs mindig meg. Az ember vehet magához stimuláló szereket, mint például két ujjnyi vastag császár szalonnát lila hagymával, egy jó üveg igazán jó sörrel, ez azért elő szokta segíteni a jó hangulatot, amitől aztán szárnyal a klaviatúra az ember ujjai alatt. Tényleg így van. Ha bele lendül az ember csak ír és ír, nagyon a helyesírási hibákkal sem foglalkozik, majd a végén kijavítjuk - gondolja, most csak írjunk amíg tart a mondanivaló. Így voltam nagyon sok írásommal. Például a legtöbb esztergomi- és katona történet is így készült. De vannak esetek amikor a stimuláló szerek sem segítenek, ilyenkor egyszerűen rossz hangulata van az embernek. De a napok telnek, egyre közelebb van a bűvös 3. nap és akkor az ember megpróbálja túltenni magát a hangulatán és nekilát írni. Ilyenkor szoktak jönni a morgolódások. A morgáshoz nem kell felszabadultság, sőt, lehet hogy jó is ha nincs jó hangulata az embernek. Jobban tud morogni. Én azért a morgolódásoknál is igyekszem szelíd maradni, többnyire sikerülni szokott.

Aztán sokszor van, hogy nem is nagyon van mit írni. Előfordul, hogy morgásra nincsen ok, vidám történet meg nem nagyon jut az ember eszébe. Van ugyan egy listám, hogy miről fogok írni, de az sem mindig működik, mert hiába van ha az adott témákhoz nem adottak a körülmények.

Gondolhatja most valaki, hogy hát van azért erre is megoldás: amikor minden stimmel, van idő, van hangulat, sőt jókedv, akkor kell leírni egy csomó dolgot, letárolni és csak előszedegetni amikor szükség van rá. Hát ez nem megy. Amikor az ember elkészül az írással és elégedett is vele azt szeretné, hogy olvasói minél előbb olvashassák és ha valami vidám dologról van szó derülhessenek rajta. Ha meg nem vidám akkor szembesülhessenek a véleményemmel és ha egyezik megerősítve érezzék magukat, ha meg nem akkor ellentmondjanak vagy email-ben vagy kommentet írva. Különben is, a morgások általában aktuális dolgok. Ma még érdekesek lehetnek, holnap már nem.

Én most nagyon elfoglalt vagyok. Utolsó hetünk van, most kell lezárni a jegyeket, mióta elektronikus rendszer kezeli a tanulmányi ügyeket - a Neptun - nem sok lazaság engedhető meg, talán hétfő 12-ig mindenkit le kell zárni. Ma például még 17-18.30 között zárthelyit fogok íratni, pótzéhának hívjuk, de javítózéhá ez inkább, mert akinek nem sikerült elsőre eljöhet újra, most már javítani. Aztán sok egyéb feladatom is van még, holnap este vendégek, erdélyi barátaim érkeznek az egyetemre és hogy a hétvége is húzós legyen a levelező hallgatókkal is van még órám mindkét nap, pénteken délután is és szombaton is. Hát nem panaszkodhatom, munka van. És ha már itt tartunk, szeretném kifejezni szolidaritásomat azon honfitársaimal akik a gazdasági válság következtében elveszítették állásukat. Tudom, nem könnyű nekik, nem sokra mennek vele, de néha ennyi is jól esik.

December első napjai minden évben Szent Borbála nevéhez kötődnek. Mint egy társadalmi-szakmai szervezet egyik egyetemi vezetője sok meghívást kapok a Borbála-naphoz kötődő ünnepségekre mint ahogy ebben az évben is. Így aztán a bányász egyenruhám - ahogy mondani szokták - csúcsra van járatva és többnyire csak éjszaka nincs rajtam. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy viszonylag józanul sikerül átvészelnem decembernek ezeket a nevezetes napjait.:)

Csütörtökön a harmadéves hallgatók rendeztek szakestélyt, ami nem igazán Borbála napjához kötődött, de mivel 4-én volt az elnök megemlékezett erről a mártírhalált halt szép leánykáról. Aki - többek között - a bányászok védőszentje is. Sajnos ezek a szakestélyek nem igazán támogatják az én "Egyszer hopp, másszor kopp" elveken nyugvó fogyókúrámat, mert imádom a zsíros kenyeret ecetes hagymával. Ráadásul a szokásostól eltérően most lila hagyma volt ami állítólag kedd óta - tehát 2 napon keresztül - ázott már az ecetben. Nem sikerült kiderítenem, hogy ennek valami sajátos gasztronómiai okai voltak-e vagy egyszerűen a lányok ekkor értek rá hagymát tisztítani meg aprítani. Ezen sem csodálkoznék egyébként, utolsó előtti hétnél tartottunk a múlt héten, mostanában naponta 2-3 Zh-t is megírnak szegények. Szerda esténként például nálam. :) Minden esetre akármi is volt az oka, nagyon finom volt. Jól árjárta az ecetes lé mégsem ázott el, szinte szétomlott az ember szájában.

Pénteken egy doktori védést követően kellett néhány szendvicset elpusztítatnom, majd ezt követően egy kiállítás megnyitóra rohantam ahol szintén gondoskodtak a szellemi táplálékon kívül egyéb táplálékokról is. Itt - talán a kiváló forralt bor hatására - aztán tényleg a mohóság bűnébe estem, volt is lelkiismeret furdalásom utána.

A szombat jelentette számomra az ünnepségek csúcspontját. Elutaztam falumba ahol a templomban mise keretében egy igen szép Borbála-napi ünnepségen vehettem részt. Csak emlékeztetem rendszeres olvasóimat, hogy szeptember végén is ott jártam. Ezt csak azért írom mert most már egyre több embert köszöntöttem ismerősként és úgy vettem észre ők is újra rózsaiként fogadtak. Az ünnepség tényleg szép volt, jól harmonizált a bányászat egyik vezetőjének Borbála-napi köszöntője a tisztelendő úr által celebrált misével. Ezt követően ismételten alkalmam volt elfogyasztani néhány töltött káposztát aminek az útjat egy kis sertéspörkölttel készítettem elő. Desszertként néhány túrós- és mákos rétes szolgált és hát közben rengeteget beszélgettünk. Kora délután indultam haza, igyekeznem is kellett, estére megint szakestélyre voltam hivatalos. Egy kis pihenés után újra útra keltem majd egy nagyon jó hangulatú szakestélyen vettem részt. Ezt nem hallgatók szervezték hanem borsodi bányászok. Természetesen mint vendégek jelen voltak hallgatók is.

És ezek után illene már tényleg nyilatkozni valamit mi is van ezzel a híres fogyókúrával? Hát örömmel jelentem, hogy vannak sikereim. Múlt héten kedden 121 kiló voltam, ami közel 4 kiló fogyást jelentett. Arra gondoltam, hogy megvárom, hogy 120 kiló alá menjek és akkor leírom tapasztalataimat. Hát úgy tűnik erre most kicsit várni kell. De amikor ez alá megyek feltétlenül megosztom tapasztalataimat kedves olvasóimmal. Úgy tűnik nem sokáig kell várnom mert a közel jövőben nem látszik semmi olyan alkalom ahol esetleg ismét elcsábulhatnék. Ennek jegyében kívánok kellemes hetet minden Morgómedve olvasónak.:)

Egyik olvasómtól (és egyben nagyon jó ismerősömtől) tegnap kaptam egy jó kis vicces videót. Aki szereti a szellemes, vidám dolgokat nyugodtan klikkeljen rá, nem fogja megbánni.:)

http://trl2.tv/View/?v=910b97dfd3564c2dab50832aed3fd548

Ha meg tetszett, a jobb felső sarokba klikkelve elküldheti másoknak is. Jó szórakozást! :)