Morgómedve

A cím alapján akár valami szép dolog is kisülhetne a dologból. De ahogy én ezt az országot ismerem nem fog. De miről is van szó? Nem biztos, hogy mindenki tudja miért is morgok én most.

Arról van tehát szó, hogy a fiatalok keveset olvasnak, inkább a TV meg a Videó előtt ülnek meg fekszenek, nem beszélve a DVD lejátszóról és az Internetről. Ahelyett, hogy mozognának, utána meg hasra vetnék magukat az ágyon és belefeledkeznének mondjuk az "Egri csillagok"-ba, vagy netán az "Aranyember"-be. Nem, ezek a fiatalok már nem olvasnak. Tisztelet a kivételének. Ők inkább a ezeket a szórakoztató eszközöket részesítik előnyben, a magyartanárok meg szenvednek attól, hogy a gyerekeket nem érdeklik a klasszikusok, nem olvassák el a kötelező olvasmányokat. Sőt még olvasni sem igazán tudnak.

Hát nehéz dió ez. Én magam is lényegesen kevesebbet olvasok mint mondjuk 15 évvel ezelőtt, és bizony-bizony szabad időm jelentős részét én is a monitor meg a TV-képernyő előtt töltöm. Bár ez az utóbbi időben már nem annyira jellemző. Este ha hazamegyek már nem az első a számítógép és reggel sem. Sőt a TV sem. Mostanában már első az újság, aztán a vacsora, majd ezután valamikor jön a számítógép. És ha végeztem az ehhez kötődő dolgokkal azután egy könyv következik. Most például Benedek István "Aranyketrec"-e. Tehát hogy vethetnék én követ az ifjúságra amikor én is keveset olvasok? Nem is vetek. Ha nem olvasnak hát nem olvasnak, ilyen világot élünk. De akkor sem fognak olvasni ha átdolgozzuk nekik a klasszikusokat. Aki nem szeret olvasni, nem fog olvasni. Ezt azért tudomásul kellene venni. A "100 híres regény" meg ilyesmik átmenetileg megoldást kínáltak. A könyvkiadók kitalálták, lelkes magyartanárok megírták, a gyerekek meg megvették és elolvasták azt a pár oldalt és mindenki úgy csinál mintha olvasta volna az adott kötelező olvasmányt. A tanuló is meg a magyartanárja is. Utóbbi tudta, hogy vagy elfogadja ezt az állapotot, vagy még ennyit sem kap. Merthogy a gyerek nem fogja elolvasni az biztos. Így aztán homokba dugta a fejét mindenki és az élet ment tovább.

Most viszont a nem olvasás újabb fejezetéhez érkeztünk: most megpróbáljuk meseszerűen elmesélni az eredeti történetet. Nem tudom milyen lehet az Egri csillagok még meseszerűbben - hiszen eredeti formájában is az - de majd meglátjuk. Mert hogy meg fog jelenni az biztos. Itt ebben az országban ha valakinek valami az eszébe jut - és még pénz is van benne - az meg is valósul. Mindenesetre az "Egri csillagok"-nak nincsen nehéz nyelvezete, ha még ezt is meseszerűbbé teszik félek, hogy azt már csak a színvonal rovására tehetik.

És akkor néhány kérdés mindjárt: ki dolgozhatja át a klasszikus művet? Kossuth díjas író aki már bizonyította, hogy mestere az írásnak, tehát nem fércművet alkot? Vagy a kezdő de munka nélkül tengődő újságírócska is akinek még helyenként az alany-állítmány egyeztetése is gondot okoz? Majd lesz egy zsűri aki eldöntheti a kérdést? És vajon mit szólna Gárdonyi Géza vagy például Ottlik Géza a dologhoz? Érdekel ez valakit? Csak úgy át lehet írni az "Iskola a határon"-t. Ki védi meg az írók érdekeit? Sok sok kérdés amikre lehet, hogy megvan a válasz csak még én nem látom. Attól tartok, jogilag rendben lesz a dolog. Mint annyi sok mindennel kapcsolatban. De azért vannak aggályaim. Igaz, ezek nem sokat számítanak. Ahogy mondani szokták: Kutyaugatás nem hallik az égig. Sajnos így igaz.

Tegnap este nekikészülődtem a TV nézésnek. Még tavaly bespejzoltam bajor forralt bornak valóból, vettem egy csomót, vöröset is fehéret is, aztán itt maradt a nyakamon. Valahogy soha nem volt kedvem hozzá. Tegnap aztán leszedtem egyet a beépített konyhaszekrény legfelső polcáról és megmelegítettem egy pohárkával. Egyébként nem megerőltető dolog megcsinálni, 2 percre beteszem a mikróba, beledobok 4 édesítőszert aztán már lehet is inni. Este 8 tájban leültem hát a TV elé, kezemben a jó meleg forralt bor és vártam, hogy elkezdjék Örkény István méltán legnagyszerűbb művét a Tóték-at. A Duna TV nem kereskedelmi csatorna, el is kezdték pontosan. Élvezettel néztem a színészek játékát, nagyon szeretem Örkénynek ezt a művét. Kicsit hamar jutottak el ugyan a dobozolásig, de várjuk ki a végét - gondoltam. Haladtak is szépen előre az események, nem is lett volna rossz, hála a kiváló színészeknek. Aztán eljutottunk oda, hogy az őrnagy visszajött a buszmegállóból mert a partizánok felrobbantottak valami hidat. Természetesen ez lehangolóan hatott a meggyötört de már megkönnyebbült családra és az eredeti műben az következett, hogy az őrnagy rögtön a margóvágót kereste. Hát azt bizony Tót úr már levitte a kertbe, hogy soha többé ne is lássa. Ketten mentek érte aztán az őrnaggyal és a drámai csendben sokszorosára felerősödve halljuk az egymás utáni csattanásokat. És amikor Tót megjelenik a színen szavak nélkül is mindenki tudja, hogy mi történhetett. De ha valaki még most sem értette volna meg a tragikus végkifejletet megtudhatja abból ahogy Mariska kérdezte Tótot: "Háromba vágtad, édes jó Lajosom?" "Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam... Talán nem jól tettem?" - kérdezte Tót.

És gondolatban most jajdul fel Mariska, mert tudja, szegény jó Gyula - a fiúk - nem fog már Hellebrant hadnagy úr helyére kerülni a kétszeresen is védett iskolaépületben. Különösen azért nem, mert Gyula már korábban hősi halált halt, csak ezt soha nem tudták meg mert a postás a Vöröskereszt levelét elsikkasztotta.

Hát az eredeti műben igencsak besűrűsödtek itt a végén a dolgok. Nem így a tegnap látott változatban. Itt szépen felépítenek egy falat dobozokból maguk elé és ezzel vége is a darabnak, jöhet a főcím. Jött is. Az olvasóra bízom annak eldöntését sérül-e a mű azáltal, hogy úgy fejeződik be mint ahogy tegnap este is befejeződött.

Hát nem vagyok teljesen biztos, hogy rendjén van ez így. Aztán felmerül a kérdés: meddig lehet elmenni egy darab vagy regény átírásban? És ezzel el is jutottunk egy másik - napjainkban - zajló vitához. Szabad-e a klasszikusokat átírni (zanzásítani) csak azért hátha az iskolások így már hajlandók lesznek elolvasni? De erről már csak legközelebb.

Bekapcsolom a TV-t, huszárok gázolnak egy patakban. A műsorújság nélkül is tudom, hogy hazafelé tartanak. Sőt azt is, hogy lázadás miatt büntetésből Prágába vezényelte őket a hadvezetés, de ők a hazatérés mellett döntenek, hiszen itthon forradalom van. Dacolva az éhséggel, a nehéz körülményekkel és az ellenséges csapatokkal, jönnek rendületlenül, pedig itthon a megtorlás, a császári mészárszék várja őket.
Jól ismerem a filmet, majdnem minden évben láthatjuk március 15-n. A Magyar Televízió szerkesztői előszeretettel tűzik műsorra a tavaszi forradalom ünnepén. Most viszont már ősz van, túl vagyunk az őszi forradalmon is. Vajon mi indította őket arra, hogy ismét műsorra tűzzék?

Hát bizony az ok a rendező személye. Sára Sándor, aki most 75 éves. Mindenekelőtt gratulálok Sára Sándornak, a kiváló operatőrnek is, de tehetséges rendezőnek is. Csak az a helyzet, hogy nem egyfilmes rendező ő, hogy ne találhattak volna egy másik filmet a köszöntésére és nem pedig ezt az unalomig ismert és játszott "80 huszár"-t. Ami a maga nemében szintén kiváló film, csak rettentően unalmas már mindig ezt nézni. Vetíthették volna például a "Vád" című filmet is, amit 1996-ban rendezett és a forgatókönyvet is ő írta, és a maga nemében egyedülálló film. Vagy a "Könyörtelen idők"-et amelynek rendezője, operatőre és forgatókönyv írója is volt. Vagy ha újabbat akartak volna ott az 1993-ban készített "Vigyázók". Vagy bemutathatták volna pályakezdésének egy korai filmjét a "Sodrásban"-t is. Méltó lett volna egy életút vége felé visszapillantani a kezdetekre. De az a "80 huszár" tényleg elkoptatott film már. Igazán kár, hogy csak erre futotta.:(

Hétfőn reggel ide is megérkezett a tél. Jó 16 centiméternyi hó esett. Kicsit korán jött, várhatott volna még egy kicsit. Na mindegy már, itt van, együtt fogunk élni vele. Hétfőn reggel a városban volt dolgom, busszal készültem, de mikor megláttam új autómat a hó alatt, úgy döntöttem, szakítok évtizedes szokásaimmal és letakarítom róla a havat. Annak ellenére, hogy nem fogok beleülni.

Korábban ezt nem csináltam a trabival. Először is mikor a hó leesett elgondolkoztam rajta, kell-e nekem momentán autóba ülni? Ha nem, akkor felültem a buszra és mentem busszal. Így tettem másnap és harmadnap is. Közben meg általában vagy megjött az enyhülés és leolvasztotta a havat a trabiról, vagy én takarítottam le. Ha kevesebb időm volt, akkor éppen csak annyit amennyi a beüléshez és a vezetéshez kellett, ha több akkor teljesen. Ma már persze más idők járnak, ez egy több mint 2 milliós autó, erre már érdemes jobban odafigyelni. Így aztán mielőtt elindultam volna a városba szépen letakarítottam.

Másnap reggel viszont már úgy indultam el otthonról, hogy kocsival megyek. Leérve a ház elé nyúltam a kocsi kulcsért amikor megláttam, hogy minden ablak be van fagyva. Kicsit megvakartam, és megint a busz mellett döntöttem. Ha trabant lett volna semmi perc alatt levakartam volna de ennél csak maga a szélvédő majdnem akkora mint a trabi összes ablaka volt. Így aztán felnéztem, láttam, hogy jön egy busz, pont jó nekem - gondoltam -, futás! Ami azért nem volt jó ötlet mert már tél van. És a járda le van fagyva. Még ha szórnak is rá ezt-azt csúszás ellen, mégiscsak eltanyázhat az ember. Eltanyáztam én néhány éve kétszer is, aki nem olvasta még olvassa el, szerintem megéri. Itt lehet elolvasni. Szerencsére megúsztam, pedig biztos feldobta volna a meglehetősen népes buszmegálló álmos hangulatát ha elterülök. De szerencsére most megúsztam. Igaz, a buszvezető pont az orrom előtt zárta be az ajtót, de nem bántam. Tudtam, hogy pár perc múlva úgyis jön a következő. Annak örültem inkább, hogy megúsztam ezt a felelőtlen rohangálást. Mára aztán már teljesen jók a viszonyok, az utak járhatók, ma reggel már jégmentes volt a szélvédő, úgyhogy minden rendben van, a buszról visszaültem az autóba.:)

Sokszor elképzelem, mi lenne ha minden alkalommal amikor kimegyek a telekre azt kellenem először meglátnom, hogy valami idióták festékpatronnal össze-vissza firkálták a ház falát.

Gondolom ugyanezt érezheti a főútvonalakon lakó miskolci polgár is, amikor sok pénzért rendbehozza a ház külsejét, eltünteti a vakolati hibákat, szépen lefesteti és néhány napig vagy hétig boldogan gyönyörködik megszépült otthonában. Aztán egyszer csak arra megy haza, hogy valakik elrondították a nemrégiben rendbehozott, kicsinosított utcai homlokzatot. És ilyenkor nem arra gondol, hogy ez egyfajta művészet, a fiatalság sajátos kiteljesedése aminek szintén helye van a kultúránkban, és amiről egyes népművelők azt hiszik, hogy támogatni kell. És ilyenkor jönnek aztán az akciók amikor kijelölnek arra érdemes falakat ahol megjelennek a magukat művészeknek nevező graffitisek és általuk művészinek tartott rajzokat varázsolnak a kijelölt falakra. Közben természetesen megjelennek a sajtó munkatársai is, hogy lelkes riportokban számoljanak be az akció nagyszerűségéről. És aztán a riportok megjelennek a folyóiratokban, lemennek valamilyen könnyed hétvégi műsorban. És ilyenkor érzi azt a - háza elcsúfítása miatt naponta flusztrált tisztességes magyar polgár - hogy itt valami nagyon el van rontva, mert ezt azért nem kéne csinálni. Nem kéne lovat adni alájuk azzal, hogy helyeket jelölünk ki számukra, nem kéne ezt fokozni azzal, hogy a riportokkal és a cikkekkel azt a látszatot keltjük mintha ez valami jó dolog lenne, és szükség lenne rá. Egy túrót! Már bocsánat!

Ha valakinek ma helyet jelölnek ki, hogy ott élje ki művészetét az bizony firkálni fog oda is ahová nem engedték meg neki. És ezek firkálnak mindenhová, köztük a magántulajdonban lévő házak falára is. Nem vagyok jogász de biztos hogy ez rongálás, rongálják az én tulajdonomat, csökkentik értékét, tehát elvárom, hogy hazánk rendvédelmi szervei ennek megfelelően járjanak el. Ne zárjanak Tökölre egy tizenévest graffitiért. Csak ítéljék mondjuk 50 óra közmunkára, hogy 6 vasárnapját graffitiknek nevezett borzalmakat sikálgasson. Mint Demszky Gábor és csapata a közelmúltban. Bár gyanítom, hogy ott azért túl sokáig nem tartott ez a garffiti takarítás, nem is tulajdonítok neki nagy jelentőséget. De azért már mégiscsak tűrhetetlen, hogy egy film operatőre a Lánchídon nem talál egy alkalmas helyszínt ahol nem rondítana bele a képbe valami graffitinek nevezett firkálmány a háttérből. Hogy mi lenne a megoldás?

Szerintem az, hogy ha én azt látom, hogy a szemközti házra firkálnak, felhívom az ügyeletet, megmondom miről van szó és személyleírást adok róluk. Aztán ha a rendőrők tetten érik őket az ügyeletes bíró, ügyész és védő postamunkában elítéli őket. Vasárnap már mehetnének is sikálni. Ja igen, még valami. A sajtó minél szélesebb körben tudósítana a történtekről. Akár fizetett hirdetésben is. Szerintem.

Egy időben sokat jártam piacra. Nem itthon, erre itthon soha nem volt időm, hanem Moszkvában. Meg ahol megfordultam a nagy Szovjetunióban. Például Karagandában is.

Világ életemben imádtam a grillezett húsokat, ott meg a piacon nagyon finom, szép barnára sült saslikot lehetett kapni. Olcsó is volt, finom is volt, gyakran ott kezdtem hát a napot. Megvettem néhány rúddal, megeszegettem aztán mentem be az egyetemre. Ennek a karagandai piacnak volt valami sajátos keleti varázsa. Ez már Ázsiában van, a mai Kazahsztánban, ez egy szép nagy bányász város. Sok olyan gyümölcsöt is lehetett venni amit még nem is láttam életemben. Emlékszem vettem is egy birsalmára emlékeztetőt, a neve már nem ugrik be, de talán A betűvel kezdődött. Sajnos nem volt apróm csak 10 rubelesem. Mondtam a fiatal embernek, hogy ne aggódjon, veszek még itt ez-azt, lesz apróm és majd odaadom. És aztán szépen elfeledkeztem róla és már majdnem elértem a kijáratot mikor hallom, hogy kiabálva szalad valaki utánam. Hát az eladó volt, aki meghitelezte a 3 rubelt ezért az A betűs birsalmaszerűségért. Mondanom sem kell nagyon kínosan éreztem magam, ma sem vagyok biztos benne, hogy sikerült meggyőznöm arról, hogy nem akartam meglógni fizetés nélkül.

Visszatérve a saslikra az egy nagyon népszerű eledel, nyaranta én is szoktam csinálni Mályiban. Ha rendesen bepácolja az ember igencsak finom dolog lehet belőle. Ígérem, hogy a készítés módját jövő tavasszal leírom majd, most csupán vessünk rá egy pillantást:

Ez a kép nem az én telkemen készült, most kerestem az Interneten. Hát valahogy így nézett ki az a karagandai saslik is amit én oly szívesen eszegettem reggelente. 2 kazah fiatalember sütötte, valahogy látszott rajtuk, hogy nem havi 70 rubelért egy állami cég alkalmazottjaként. Elég sokáig járogattam már oda amikor a tanszéken az egyik helybéli fiatal ember csendben valami afféle utalást tett, hogy talán nem kéne ilyesféle helyeken saslikot ennem. Rákérdeztem, hogy mire gondol, hát az én Júra barátom csak hümmögött jelentőségteljesen. Gondolom mondanom sem kell, hogy a reggelijeimet innentől kezdve az egyetem büféiben oldottam meg. :)

Na de térjünk vissza a piacokhoz, és most már csak a moszkvai piacokhoz. Azzal kezdem, hogy ezeket a piacokat - számomra teljesen érthetetlenül - úgynevezett kolhozpiacoknak nevezték. Lehet, hogy ideológiai okai voltak, nehogy már az emberek azt higgyék, hogy a kommunizmus bölcsőjében teret nyert volna az egyéni gazdaság. Nem tudom. Így aztán a kolhozpiacokon szemmel látható módon egyéni termelők árulgatták portékáikat. Például disznóhúst is. Érdekes, hogy a boltban - némi sorban állás után - 2 rubelért lehetett sertéshúst venni, de ezt a szovjet háziasszonyok nem szerették mert zsíros. Persze, az volt, nagyjából egyharmad-kétharmad arányban, de hát ha azt a zsíros részt levágtuk róla olyan volt mintha 10 rubelért vettük volna a piacon. Mert a piacon meg annyiért lehetett a szín húst venni. Nem értettem én ezt soha, nem is szerették ezek az asszonyok a sertéshúst, inkább a marhát vették. Kétségtelen, azon nem volt zsír. De volt ezen a piacon minden ami hiányzott az állami kereskedelemből. Igaz, jóval drágábban. Én is szívesen vásároltam itt. Moszkvában legismertebb a Rigai piac volt, a legközelebb nekem a Darogomilovszkij piac esett. Javaslom mielőtt tovább megyünk vessünk egy-egy pillantást néhány képre.

Itt láthatjuk mindjárt a Rigai- és Darogomolovszkij piac bejáratát, persze a mostani állapotában.

Mint olvashatjuk a Rigai piac elnevezése maradt, a Darogomilovszkij piac viszont átalakult Kereskedelmi központtá. Hát ők tudják. :)

Erről az utóbbiról majd lesz egy érdekes történetem, de egyelőre folytassuk a képek nézegetését. Menjünk be a piacra, ami a mai piacot mutatja. Hiába kerestem képeket, a 20 évvel ezelőtti állapotokról már nem találtam. Nézzük csak, mindjárt itt van egy zöldséges stand:

Kicsit megfáradt idős asszonyok árulgatják portékájukat. Bár az asztalon nem látom kedvencemet a savanyított fokhagymát de bizonyára megtalálható a közelben az is. Íme erről van szó:

Ugye milyen jól néz ki? Azon kívül, hogy finom, arra is alkalmas, hogy a repülőtéri vámvizsgálat idejét a tranzitban minimálisra csökkentsük. Nekem is elég volt a repülőre felviendő hatalmas táskámat egy pillanatra kinyitni, a táskából kiáramló erős fokhagymaszagra még a legedzettebb szovjet vámtisztviselőnő  is szemmel látható undorral intett, hogy zárjam gyorsan be és menjek Isten hírével.:)

Aztán menjünk tovább a húsok felé. Íme a szovjet piacok elmaradhatatlan kelléke a sertés fej. Ez csak úgy fel szokott lenni akasztva és én életemben nem láttam, hogy ezt valaki megvette volna. Pedig gyakran megfordultam piacokon. Vessünk egy pillantást a disznófejre, határozottan derűsen fogadta, hogy feláldozhatta magát az emberiségért. Úgy látom rendszerek jönnek meg mennek a disznó fejek a piacon maradnak. Viszont a kínálat meglehetősen szép és gazdag. És az eladó is barátságosan mosolyog, azelőtt azért ez sem volt jellemző.

Itt lentebb pedig már szépen szét is válogatták. A fej itt is megtalálható, úgy látszik enélkül tényleg elképzelhetetlen a piac odaát. Úgy tűnik a kommunizmusból csupán a mérleg meg a jobbra található vájdling maradt meg.

És végül kukkantsunk be a halasokhoz is. Hát igen, a választék megváltozott, az eladó arckifejezése viszont nem. Ugyanilyen unott pofával fogadták az eladók 20 évvel ezelőtt a vevőket, igaz akkor árú is csak módjával volt. Na de most? Igazán lehetne lelkesebb is ez a halárus, így soha nem fogja eladni ezt a sok halat ami az asztalon van.

És akkor nézzük a beígért történetet. 8 éve is van már, hogy egyik ismerősömmel néhány napos kiküldetésre Moszkvába utaztunk. Társam nem nagyon szeretett a városban csavarogni, boltokat járni, ha tehettük mentünk haza a szállodánkba. Jókat aludtunk meg ettünk. Esténként még jobbakat amikor a vendéglátó barát feleségek rogyásig megrakták az asztalokat finomságokkal, a házigazdák meg bontogatták a vodkás üvegeket. Sűrűn hangzottak el a tósztok, sűrűn emelgettük a vodkás poharakat is, hogy aztán balti sós heringgel, füstölt halakkal, piros és fekete kaviárral meg még sok egyébbel tegyük igazán élvezetessé a vodka kissé erős ízét. Mi ezekbe a vendégségekbe a virágot a városban vettük, de a háziaknak szánt italokat, édességeket, ajándékokat itthonról vittük. Ez csak azért fontos, mert elég meggondolatlanul fejenként beváltottunk 50-50 dollárt rubelre. Aminek több mint a fele még megvolt az indulás reggelén. Elkezdtük törni a fejünket és - mivel korábban benéztünk már a közelünkben lévő Darogomilszkij piacra és láttuk a kaviár hegyeket - úgy döntöttünk veszünk vörös és fekete kaviárt. Ismétlem, rengeteg volt, ilyen rozzant kis kioszkokban árulták viszonylag olcsón. El is szaladtam megmaradt rubeljeimmel és vettem egy halom kaviárt. Már éppen indultam vissza a szállásunkra, - gyalog vagy 20 percnyire volt - amikor találkoztam egy igen jó barátommal. Moszkva nagy város, 10 millió körül laknak benne de én a piacon csak össze akadtam egy jó barátommal, aki úgy érzete meg kell valamivel ajándékoznia. Kérdezte mit vegyen? Hát mit? Nem vihetek haza 10 kiló almát vagy 5 kiló sertéshúst, hát mondtam, hogy legyen kaviár. Láthatólag ő is megörült, hogy hamar végzünk és gyorsan vett még ő is egy halommal. Én meg visszaballagtam a szállásra és elkezdtünk pakolni. Én szépen beraktam a bőröndömbe egymás mellé, majdnem egy teljes sort ki tudtam rakni belőle. Mire elkészültünk megjöttek a cimborák is, előkerültek a harapnivalók meg a vodkás üvegek is. Mire indulni kellett elég emelkedett hangulatban ölelkeztünk össze moszkvai barátainkkal. Egyikük zsigulijába ültünk be - persze ő nem ivott - és megindultunk Seremetyevo felé.

Mikor odaértünk elköszöntünk Vologyától a sofőrünktől és elengedtük, mi meg megindultunk befelé a reptérre. Gyorsan elintéztük a beszálló kártyát, következett a vámvizsgálat. Hát itt nem jól alakultak a dolgok. Korábban megszoktuk, hogy csak rádobjuk a bőröndöt a szalagra és máris eltűnik a bőrönd a mélyben. Hát itt nem dobtunk semmit semmire hanem a fiatal vámos hölgy mutatta, hogy tegyük a bőröndöt egy asztalra és már láthattuk is a képernyőn a konzervjeinket amit forsriftosan beraktunk a bőrönd aljába. Az egyébként helyes asszonyka mutatta, hogy nyissuk ki. Kinyitottuk, ő meg szépen rakta ki egymás mellé a kaviáros dobozokat. Mikor mindet kirakta kettőt-kettőt a kezünkbe nyomott, hogy ezeket vihetjük. És a többivel mi lesz? - kérdeztem. Hát itt marad - felelte. Hol - és körülnéztem, hogy hol maradhatnának itt a kaviárjaink. Aztán mondta, hogy természetesen a csomagmegőrzőben. Kicsit tanácstalan voltam de kisegített. Mondta, hogy a mögötte lévő kioszkban vegyek egy reklámszatyrot, pakoljam bele és vigyem a csomagmegőrzőbe. Hát bevittem. Még annyi eszem volt, hogy útközben kettőt még zsebre vágtam. A csomagmegőrzőben abban a nyitott reklámszatyorban - négy unatkozó alkalmazott szemeláttára - felhelyeztem a polcra a kaviárjainkat. Vegyesen fekete és vörös kaviárokat. Mert én azt hittem, hogy kapitalizmus van, ha a piacon garmádaban állnak a kaviárok ki is szabad vinni. Hát ebben tévedtem. A repülőtérről felhívtam barátunkat, hogy ugyan holnap ugorjon már ki Seremetyevóra (60 kilométer) és váltsa ki a kaviárjainkat a ruhatárból. Soha nem mertem megkérdezni végül is mennyi volt a reklám szatyorban. Szerintem nem sok. Hát piac körképünk végére értünk, kellemes hétvégét minden kedves Morgómedve olvasónak.:)

Új piacot adtak át Miskolcon. A hely maradt, a Búza téren van ez is, csak átépítették. Nagyobb lett, tágasabb, meg ahogy az újságban olvasom drágább is. Nem nekünk vásárlóknak hanem a pult túloldalán állóknak. Naponta hallom, hogy magasabbak a bérleti díjak mint korábban. Hát meglehet, én nem tudom. Mindenesetre vasárnap délelőtt felültem a buszra és elmentem megnézni ezt az új piacot. Meg egyúttal vettem gyümölcsöt is, hogy megtámogassam kicsit a fogyókúrámat, mondván hogy nem kell mindig császárhúst meg főtt paprikás fejhúst zabálni. :) Bíztam abban is, hogy olcsóbban tudok gyümölcshöz meg zöldséghez jutni mint a szupermarketekben, vagy akár a közeli zöldségesnél. Ez így is volt, sok mindent sikerült vennem viszonylag olcsón.

A csípős csalamádéval viszont befürödtem. 500 forintért sikerült egy kiló kissé feljavított minőségű hordós káposztát vennem. Ha meggondolom kétszáz forintot fizettem pár darab csípős paprika darabkáért de ez már csak itthon derült ki. Aztán vettem másfél kiló törpeharcsát is ami akkor és ott jó ötletnek látszott, de itthon azért rengeteg nyűggel járt.

Nem tudom ki mennyire ismeri, de ennek a törpeharcsának a külseje meglehetősen csúszós, nyálkás, még megfogni sem lehet tisztességesen. Márpedig, ahhoz hogy az ember megadja neki a kegyelemdöfést mielőtt forró vízbe dobja rendesen meg kell fogni. Hát ez az amit nem lehet, mivel minduntalan kicsúszik az ember kezéből. Így aztán én is csapkodtam a húskloffolóval össze-vissza szert téve néhány mellé ütésből származó sebre is a kezemen. Miután már nem mozgott egy sem jöhetett a kibelezés, amikor viszont az ember szúrt sebeket szerezhet a harcsa tetején lévő hegyes uszonyoktól. Nem csak szerezhet hanem szerez is, mint például én is. Több sebből véreztem már, mire oda jutottam, hogy már egy sem mozgott és ki voltak belezve. Ez volt az első pont amikor úgy éreztem talán az aprajával nem kéne foglalkozni és közben azt számolgattam hány forintot dobok ki az ablakon illetve a szemétbe ha kicsiktől megválok. De világéletemben sóher voltam ha valamiért pénzt adtam ki, így aztán természetesen a 9 centis darabokkal is végigcsináltam azt amit a 15 centiméteresekkel. Végülis a nehezén túl voltam, már csak le kellett vagdosni azokat a hegyes uszonyokat ott felül a feje mögött. Miután újabb sebeket szereztem - most már az éles késtől - ezen is túl voltam. A kisütés már igazán élvezet volt az előzőekhez képest, az a pár égési sérülés amit a forró olaj okozott már igazán elhanyagolható. De mindezekért kárpótolt az igazán kellemes ízű sült halacska amit egy kevés kenyérrel elropogtattunk. Mint írtam kevés kenyérrel, mert mégiscsak fogyókúrázik az ember. Nem volt rossz vétel ez végül is, de azért egy darabig azt hiszem nem hozok a házba törpeharcsát. :)

Lopják az időmet. Lopják szombatonként is, amikor 13 órakor a Kossuth rádiót bekapcsolom, hogy kabarét hallgassak és kiderül, hogy válogatást vagy ismétlést adnak és ez ember hallgathatja Szőke András és Badár Sándor bulgáriai kalandjait, ki tudja már hányadszor. Régen azért tisztább volt a kép: minden hó első szombatján volt egy új kabaré amit megismételtek a rákövetkező héten csütörtök délután a Petőfin és kész. Aztán ha valakinek még kabaré kellett csütörtökönként 2 és 5 között ugyanott hallgathatott válogatást régebbi felvételekből. Ma meg van kabaré szombaton 13-14 között, mint hallom vasárnap délelőtt is valami Kabaré matiné, aztán hétfőn 14 órakor megint egy válogatás, meg még ki tudja mikor. Aztán azt hallgatja az ember amire a szerkesztőnek kedve van. Vagy ami fellelhető a Rádió archívumában. Én meg bekapcsolom a rádiót majd észrevéve hogy ezeket már hallottam kikapcsolom. Ennyit a kabaréról. Megjegyzem, a szocializmusban ha egy műsor ismétlés volt azt feltüntették a műsor újságban. Ma már nem teszik. Persze hogy nem, mert rengetek az archívumból kikerült műsor. Hogy is nézne ki a műsor újság ha mindig feltüntetnék? Egyébként ez így nem egy korrekt eljárás, de sajnos nem is ez az egyedüli mostanság.

De nem különb a helyzet külföldön sem. Tegnap délelőtt korábban az orosz TV-ről (jó egy éve ) felvett, de még meg nem nézett műsorokat néztem kazettáról. Vasárnaponként mindkettőt rendszeresen nézem mostanában is. Az egyik egy humoros műsor, "Gorodok" a címe, rendszerint 13.45-kor kezdik - itteni idő szerint . A másik kezdési ideje általában 16.40, ez egy bűnügyi műsor, "Csésztnij detektív" címmel. Időnként itt is szoktam hivatkozni rá. Hogy folytassam mondanivalómat, tegnap ezeket nézegettem, majd 13.40-kor átmentem a TV csatornára és mit tesz Isten, ugyanazt látom amit délelőtt néztem kazettáról. Vagyis szemrebbenés nélkül kivettek egy majd' egy éves műsort az archívumból és berakták minden külön jelzés nélkül. És ugyanezt megcsinálják időnként a másik műsorommal is. Vagyis úgy néz ki a dolog, hogy odaülök a TV elé és néhány perc múlva derül ki, hogy kikapcsolom-e vagy eredeti az anyag, tehát tovább nézhető.

Ugyanez mondható el egy másik kereskedelmi adó kandi kamerás sorozatával is. Ott sem az megy, hogy elkezdjük a sorozatot az elején és végig vetítjük. Nem. Időnként kevergetik. Én meg nem szeretem többször ugyanazt megnézni. Ezért mondom, hogy lopják az időmet. Pedig jó lenne ha nem csinálnák, mert bosszantó.

A tegnap reggeli hírekben hallottam, hogy a honi légitársaságunknál nagy spórolásokba kezdenek. Többek között ezentúl nem ott tankolnak majd ahol kiürül az üzemanyag tartály hanem ahol olcsóbb a kerozin, valamint a műanyag evőeszközöket elmosogatják majd és újra felhasználják és oda figyelnek a WC-k öblítő tartályaiból történő vízfelhasználásra is. És mindezt a sok butaságot vagy háromszor is elmondták, fél óránként.

Mert jól hangzik ugyan, hogy ezentúl ott tankolnak majd ahol olcsóbb az üzemanyag de ez már a trabi-val sem jött volna be. Tudniillik egy üzemanyag tartályba akkor kell üzemanyagot venni amikor úgy nagyjából kiürült. Jó, meglehetett volna tenni, hogy tankolok egy olcsó kútnál aztán 100 kilométer után megint látok egy olcsó kutat és megint veszek 7 liter benzint. De ez azért így nem ment volna. És nem csak azért mert a trabinak 26 literes üzemanyag tartálya volt. Nem tudom én ezt elképzelni a 45 literes tartállyal rendelkező szuzuki-val sem. Tudniillik annyira minimális az eltérés az üzemanyag árakban, hogy egyszerűen nem éri meg vele vacakolni. Itt a földön. És most képzeljük el ugyanezt a kerozinnal: elndul a New York-i járat, aztán megtudják, hogy Franciaországban kicsit olcsóbb a kerozin. Leszállnak tankolni? És hová teszik? És mennyit vesztegetnek el a fel- meg a leszállással? Úgy hogy szerintem ez egy csacskaság, a Médiának odalökött szenzáció amit az be is vesz és már kezdi is szajkózni. Nem beszélve arról, hogy legjobb tudomásom szerint a gép a teljes útra szokott feltankolni és nagyjából annyit vesz fel amennyi az útra kell, mert a leszállást úgy kell megkezdeni, hogy kevés legyen az üzemanyag a gépen. Ezért kering egy gép ha valahol idő előtt kényszerleszállást végez. Még olyant is hallottam, hogy kiengedik az üzemanyagot a levegőbe. Hát szerintem erre nem érdemes több szót vesztegetni.

Érdekes ez a műanyag evőeszköz elmosogatás is. Gondolom erről lehet szó, nem valami rozsdamentes evőeszközről. Hát ez nehéz dolog lesz. Először is a magyar emberek egy része  megszokta, hogy ezt evés után szépen elcsomagolja és hazaviszi. Nem is igazán tudja minek. Hiszen van otthon ízléses fém evőeszköz, nem fog az ember otthon is műanyag késsel meg villával enni. De talán a gyerekek örülnek majd neki - gondolja az ember csomagolás közben. Madárlátta evőeszköz, jaj de jó lesz! Vagy csak egyáltalán azért vigyük haza mert a miénk, kifizettük punktum! Így aztán az ember evés után pakol.

Mint az a nem szimpatikus és önző úr aki egyszer egy TU-154-esen a bal oldalamon ült és mindkét kezét felrakta a szék karfájára. A mi közös karfánkra. Ami végül is nem lett volna nagy baj, ha a jobb oldalon nem egy olyan fiatal asszony ül, aki szintén feltette mindkét könyökét. Számolja ki a kedves olvasó mennyi maradt nekem. Igen, jól számolt, nekem egy sem. Nem is tudtam lerakni a kezem. Úgy olvasgattam, hogy mindkét karom a levegőben volt mert nem akartam rájuk rakni. Pedig megérdemelték volna. Néha összefontam a mellkasomon egy rövid időre, hogy pihentessem.  A dolog végül is kibírható volt addig amíg meg nem hozták tálcákon az ebédet. Na ez már nehezebb dió volt, mert az én könyökeim csak úgy fértek el, hogy elől magam előtt keresztbe raktam a kezeimet mintha a bal kezemmel a jobb fülemet akarnám megvakarni a jobbal meg a balt. Valahogy olyan iksz alakban. Hát így tényleg csak nehezen lehetett enni, próbálja csak ki az olvasó, mire megy ilyen helyzetben. Na az én balomon üldögélő önző uraság is elpakolt majdnem mindent: az evőeszközöket, a műanyag poharakat, a nassolni való csokoládét meg a süteményt is. Hát az ilyenek miatt dugába dőlhetnek a légitársaság újításai. Bár szerintem ők sem gondolták komolyan ezt a mosogatás dolgot. De majd meglátjuk.  

És végül a WC tartályokban elhasznált vízzel is meg lehet próbálkozni de ez már tényleg nagy butaságnak számít. Majd csak fele vízzel öblítenek a kedves utasok? Vagy nem is öblítenek? Vagy valami egyéb megoldás mutatkozik? Nagyon nem mélyednék bele a dolgokba mert már mindenki azt hiszi valami nem stimmel nálam, hogy állandóan a WC-kkel foglalkozom.:)

Hát kíváncsian várjuk a takarékossági intézkedések eredményeit. Innen a földről. Ja igen, innentől fogva mindig egy órával korábban kint voltam Ferihegyen, hogy az elsők között csekkolhassak be és  én választhassak ülőhelyet. Mondanom sem kell, hogy a folyosó mellettit választottam. Legalább egyik karom szabad volt. Igaz a légi utaskisérők néha kicsit nekem jöttek de még mindig jobb volt mint középen. Vagy az ablaknál. De mégiscsak legalább egy kézzel ehettem végre. :)

Összemelegedtünk a Kismorzsival is. A dolog úgy esett meg, hogy kedden délután mentem ki Mályiba és összetalálkoztunk az úton. Ő ácsorgott a házuk sarkánál én meg megálltam azzal, hogy most bizony lefényképezem.

De kezdem az előzményekkel. Tudtam, hogy Morzsi meg fog jelenni ezért természetesen útba ejtettem az ABC-t is egy kis lecsókolbászért. Kétfajta volt ugyanabban az árban és az eladó kérdésére, hogy melyikből kérek, két hete még azt válaszoltam volna, hogy mindkettőből, de most már inkább megkérdeztem mifélék ezek a kolbászok? Mondta, hogy sajóhús meg debreceni. A debreceni fajta jobban nézett ki, hát abból kértem egy szálat. Mindet Morzsinak szántam ugyan, de a kocsiban nem tudtam megállni, hogy meg ne kóstoljam. Végül is felelősség is van az emberben, Morzsi megbízik bennem, hogy jófajta ennivalót kap tőlem, nem kockáztathatom meg, hogy valami mócsingos ehetetlen valamit viszek neki. Meg nem én lettem volna ha nem harapok le belőle egy darabot. A kolbász igencsak etette volna magát de erőt vettem magamon és eltettem Morzsiéknak. Tudtam, hogy Morzsi az első falattal úgyis haza fog szaladni, eleve úgy vettem a meg a kolbászt.

Ezután találkoztam össze Kismorzsival amint üldögélt a házuk sarkán. Morzsit nem láttam sehol sem az úton sem az udvarban. Gyorsan megálltam, hogy na most lefényképezem. Legnagyobb meglepetésemre közelembe jött, sőt még hagyta magát megsimogatni is. Ezután került elő a kolbász aminek nagyon megörült, szép apránként adogattam neki, és közben igyekeztem minél több fényképet készíteni róla. Aztán visszaültem a kocsiba és mentem tovább a mi házunkig. Morzsi itt várt már, innentől már ketten falatozták a kolbászt ami hamar el is fogyott. Nem lakhattak nagyon jól, mert még a kolbászos papírt is elnyalogatták egy darabig. Hát igen, innentől már 2 kutyusnak kell vásárolnom azt hiszem. Aztán én végeztem a dolgokat, a vízvezeték szerelés után újra leengedtem a vizet, most már jöhetnek a zimankós napok, nem fog szétfagyni semmi. Ők meg ketten jól eljátszadoztak egymással. Én ha egy kicsit leültem megpihenni, versenyt nyalogatták a kezemet meg kapkodták a szájukba, ügyelve arra nehogy megharapjanak. Igazán aranyosak voltak. Nem is tudom a kicsi hogy tudott ilyen gyorsan elfogadni. Tudom van akinek az jut eszébe, hogy naná, így kolbásszal könnyű, de szerintem nem amiatt van. Mindenesetre azt hiszem most már kolbász nélkül is elfogadna a Kismorzsi is. Ami azért kizárt dolog, mert hogy mindig lesz velem finom ennivaló mindkettőnek az biztos. Hát hogy tudnék a szemükbe nézni ha üres kézzel mennék? :)

És ezek után nézzünk meg néhány fényképet.:)

Az úton még egyedül.

Itt is.

Még itt is.

Itt már ketten vannak a tornácon.

És itt is csak már az őszies füvön.

Itt meg megy a nagy játszadozás.:)