Morgómedve

Kicsit pakolásztam az egyik szekrényben és kezembe akadt egy pulóver. Teljesen jó, még alig volt rajtam, talán vagy kétszer. Az az igazság, hogy ezzel kicsit befürödtem.

A dolog úgy alakult, hogy a munkaruha utalványomat majdnem 2 év alatt nem volt időm beváltani, közben viszont aktuálissá vált az újabb utalvány is. Így aztán a két utalvánnyal nyakamba vettem a várost, hogy veszek magamnak egy fehér köpenyt vagy - mivel rám nem nagyon gyártanak köpenyt - egy pulóvert. Mint eddig jó néhány alkalommal. Hát végül is én pulóverben járok órára is, tehát nekem ez számít munkaruhának. Van két munkaruha bolt Miskolcon, az elsőben nem jártam sikerrel, következett a másik. Köpenyt itt sem tudtak adni, a pulóverek is mind kicsik voltak. Már úgy nézett ki a két munkaruha utalványt kell magamra vennem, mikor kifelé menet ráböktem egy kék pulóverre, hogy ez sem jó? Az eladó azt mondta, megnézhetjük. Megnéztük, jó lett. Az a két betét a váll tájékán nekem fel sem tűnt. Kicsit kevesebb volt az ára mint amennyiről az én utalványaim szóltak, így még vettem 2 pár zoknit is. Valami márkás dolgok voltak, drágák is, az én lábaimon ilyenek még nem voltak soha, ideje hát kipróbálni. Mondanom sem kell, hogy hamarább kilyukadt mint egy használt cikk piacon vett zokni.

A pulóverrel elégedett voltam. Egész jól nézett ki, méretben is megfelelt. Otthon is felpróbáltam, na mondom de jó, meghagyom ünneplőnek. Így is történt, beraktam a szekrénybe, hogy együtt várjuk az alkalmat amikor majd felveszem.

Akkoriban volt, amikor már nem volt autóm, de még új sem volt és busszal jártam az egyetemre. Feltűnt nekem, hogy minden buszvezetőnek hasonló pulóvere van mint nekem. Hazamenve újra elővettem a nemrégen elpakolt darabot és sajnos bejött amire gondoltam: én egy olyan pulóvert vettem amilyenben a helyi közlekedési vállalat járatja a buszvezetőit, de később láttam már biztonsági őrökön is. Hajaj - gondoltam- hát ha én ebben megjelenek az egyetemen egyedül a buszvezetők fognak örülni, hogy még egy kolléga, mindenki más jót fog nevetni ha meglát. Hát bizony nekem a boltban nem említették, hogy jó ez a pulóver, de az igazi az lenne ha vennék hozzá egy autóbuszt is. Vagy egy szupermarketet. Így aztán még nem sokat volt rajtam, bár tervezem, hogy egyszer felveszem és figyelem majd ki hogyan reagál mikor meglát. Bizonyára sokan nem fogják majd érteni miért öltöztem sofőrnek. Bár az ő reakciójuk is megérne egy misét ha mosolyogva szállnék fel az első ajtónál. Lehet, hogy még bérletet sem kéne felmutatnom? Egyszer ki kéne próbálni. Egyébként volt már úgy hogy a harmadik buszban mutattam fel a vasúti féláru igazolványom, ahol a sofőr nem bólintott mint másik két társa, hanem kérdően nézett rám. Erre én is rá, majd a kezemben tartott félárura, majd leesett a tantusz és sűrű bocsánatkérések közben elővettem a bérletemet. Mert az is volt, csak nem figyeltem mit mutatok fel.

Eszembe jutott egy régi anekdota, valami sportriporterről mesélik, hogy a világ összes stadionjában a pesti villamos bérletét mutatta fel újságíró igazolvány helyett, be is engedték mindenhová. Ám egyszer lebukott, mert áprilisi szelvény volt benne, pedig már rég május volt.:)

Nagyon szeretem Törőcsik Marit. Szeretem, mert annak ellenére, hogy nagyon tehetséges és tényleg nagy színésznő ezt kellő szerénységgel tudta és tudja viselni. Pedig gondolom őt is ostromolták a mai divatos lapok szerkesztői, hogy bepillanthassanak magánéletének titkaiba de mindig ellent tudott állni. Tette ezt annak ellenére, hogy tudta ez együtt járhat azzal is, hogy esetleg elfelejtik az emberek. Ami persze előfordulhat másokkal, de nem Törőcsik Marival. Életművével oly mélyen beírta magát a magyar filmtörténetbe, hogy ezen mindenféle lapocskákban való megjelenés vagy nem megjelenés nem sokat változtat.

Én őt életemben először a Kölyök című filmvígjátékban láttam. Egy bájos fiatal lányt játszott aki valamelyik nagy szocialista építkezésünkön dolgozott - talán Dunaújvárosban - és közben mindenféle vidám dolgok estek meg vele. Nem volt nagy szerep, de főszerep volt, és azt amit elvártak tőle - a cserfes mindenbe belekotyogó, beleavatkozó bájos csitrit - kiválóan teljesítette. Arra is emlékszem, hogy a TV-ben láttam, és nem is a miénkben. Nem volt akkor a faluban még talán egy TV sem. A bánya vásárolt egyet, amit aztán kint a VII-es aknán valami kultúrterem félében helyeztek el és bárki kimehetett megnézni. Én is ide mentem ki egy szombat este, és elbűvölve néztem azt amit idáig csak moziban láttam. Emlékszem sokáig vizsgáltam a vezetéket ami a konnektorból ment a TV-hez, és el nem tudtam képzelni, hogy mennek ezen keresztül az emberek. Aztán életemben többször is megnéztem ezt a filmet, utoljára néhány éve adták a közszolgálati TV-n.

Az igazán nagy szerepe azért a Körhintában volt. Három jelenet a filmből számomra máig felejthetetlen. Az egyik, amikor szerelmével - Mátéval - felülnek a körhintára és játszadozva, egymással incselkedve élvezik a forgást és egymás közelségét. És ez a boldogság mindaddig tart amíg lenézve meg nem látja apját az apja által kiszemelt jövendőbelivel. Akit ugyan Mari nem szeretett, viszont módos gazda volt, az ő földjével már egész kis gazdaságot lehetett volna összehozni, ami aztán talán picit több pénzt hozott volna mint ez a küszködés egyedül ezen a pár parcellán. De hát ez a bolond lány megbolondult, nem akarja a módos legényt, hanem ebbe a "kódis" Mátéba szerelmes. A hintáról lenézve ezt látja apja zord tekintetében, és el is komorul nyomban a tekintete, vége a boldogságnak, a játékos hintázásnak, a nevetésnek, innen már csak azt az időt tolná minél messzebbre amikor le kell majd szállni a körhintáról és apja elé kell állnia. Erről a pár percről egy videót is megnézhetünk ha ide kattintunk majd pedig a lejátszást jelző nyílra.

Aztán felejthetetlen a tánc jelenet is, a film talán legnagyobb jelenete amikor egy lakodalomban Máté felkéri a lányt és senkinek oda nem adva csak táncoltatja, dacolva az egész világgal, annak ellenére is, hogy tudta, ez a tánc óhatatlanul verekedéssel és bicskázással ér véget majd.

A harmadik jelenet, amikor Kiss Manyival, - a filmbeli anyjával - kukoricát morzsolnak a konyhában mintegy elfogadva, hogy a férfiak döntsenek sorsukról, hogy nekik abba nem sok beleszólásuk van. De az egész film, minden kockája remekmű, és ezt elsősorban Törőcsik Marinak köszönhető, aki - mint hallom - súlyos betegen az intenzív osztályon fekszik. Kívánom gyógyuljon meg minél előbb, és még sokáig élvezhessük színészi játékát és továbbra is felnézhessünk rá, mint olyan emberre aki a hírességet is kellő szerénységgel tudja viselni.

Hát megint véget ért a balekoktatás. Ha valaki nem tudná arról van szó, hogy az elsős hallgatóink a felsőbb éves firmáktól különféle feladatokat kapnak, amiket ha sikeresen végrehajtanak balekvizsgára mehetnek és ezután a balekkeresztelő szakestélyen megkeresztelik őket.

Nekem ez minden évben egy jó időszak szokott lenni mert a felsősök tudják, hogy szeretem a hasamat ezért gyakran olyan feladatot adnak ki ami például abból áll, hogy süssenek nekem palacsintát meg ilyesmi. Tavaly is írtam erről, itt lehet újra elolvasni. Bár annyira azért nem volt jó, hogy érdemes lenne újraolvasni, de hátha.:)

Hát idén nehezen akart beindulni a dolog. Az első hallgató - egy fiú -, azt a feladatot kapta, hogy diskuráljon el velem a csülökfőzés termodinamikájáról. Persze ez a feladat sem véletlenül lett kiadva, nyilván valamikor előadáson - mikor a szemek már vészesen kezdtek lecsukódni - elmesélhettem nekik, hogyan is gyulladt ki egyszer nálunk a csülök a gáztűzhelyen. Persze az archívumban itt ez is fellelhető.

Hogy visszatérjek az eredeti témához az első ez a fiatalember volt, akin mikor belépett egyből látszott, hogy balekfeladat ügyben látogatott meg bennünket. De sajnos az is látszott, hogy nem hozott semmi ennivalót magával. Na mindegy - gondoltam - majd jönnek a lányok is a palacsintával. De nem jöttek. Jött helyettük egy magas fiatalember. Már nem is lepődtem meg, hogy megint nem lesz evés. Sőt, nem hogy evés nem lesz, hanem éppen ellenkezőleg, némi testmozgásra látszott kilátás. Ő ugyanis azt a feladatot kapta, hogy tanítson meg engem kosarazni. Hm, nem lesz könnyű dolog - gondoltam. Ezt már K.T. - egykori tornatanárom - is megpróbálta 1964-ben Esztergom-Kenyérmezőn, neki sem sikerült. Pedig akkor csak olyan 70 kiló lehettem. De hát a balekfeladat az szent dolog, mondtam hogy oké lemegyek a pályára. Rákérdeztem az öltözetre is. Hát valami sportos - mondja az ifjú kolléga. Hajaj - gondoltam - ez kicsit ciki, nem szoktam én levetkőzni hallgatók előtt. Aztán mikor meghallottam, hogy videóra is kell venni a dolgot majdnem visszaléptem. Aztán megint arra gondolatm, hogy a balekfeladat szent dolog és ráálltam a dologra. Meg is történt. Igaz még egy apró homokszem került a gépezetbe: az öltözőbe nem engedtek be bennünket így az udvaron vettem magamra a tornanadrágomat ami történetesen a nyáron akciósan beszerzett shortszerűséggel volt azonos. Magamra húztam még egy pólót is és már mentünk is a palánk alá. Nem részletezem a dolgokat, néhány percig próbálkozott velem a fiatalember, én meg igen nagy igyekezettel próbáltam utána csinálni a különféle ziccereket vagy micsodákat. Közben egyvalaki videóra vette, míg a néhány fős szurkolótábor élvezte a nem mindennapi látványt. De aztán ezen is túl voltunk és sajnálattal állapítottam meg, hogy ebben a "szezonban" még egy palacsinta sem ment le a torkomon.

Aztán végre hétfőn eljött az én napom is. Az egyik lány azt kapta feladatul, hogy hozzon nekem zsíros kenyeret hagymával és beszélgessünk el a fitnesszről. Hát én is adtam valamit az ebédhez, ugyanis a vasárnap vásárolt egyik heringet bedobtam a "közösbe". Jött vele egyik tankörtársa is, így már hárman voltunk. Persze a halat nem nagyon eszegették ezek a lányok, így én is inkább a zsíros kenyeret tömtem magamba. Ez volt hétfőn, aztán a hét közepén filmekről kellett beszélgetnem, de úgy hogy ki is kölcsönöztem és végül eljött a palacsintázás ideje is. Összességében nem volt rossz de tavaly kétségtelen több volt az evés és kevesebb a mozgás, csevegés. De legalább Norbit meg Rékát jól kibeszéltük.:)

Aztán tegnap volt az utolsó előadás, én tartottam. Kicsit fáradt voltam, reggel még órám volt, napközben Pesten voltam egy ülésen, ennek ellenére azt hiszem sikerült hoznom az elvárt formámat. Na ja, nekem könnyű. Mikor 120 szépen kiöltözött fiatal eljön a II-es előadóba, hogy engem meghallgasson naná, hogy inspiráló. Formában is voltam hálistennek. Jó hangulatban szálltam be hazafelé a kocsiba és ez a hangulat eltartott még egy darabig. Egészen addig amíg el nem aludtam.:)

Banánhegyek vannak a Cora-ban. Mályiból hazafelé jövet ugrottam be egy kis grillcsirkét venni ebédre, meg hát ha már ott voltam megnéztem a halast is, nem volna-e egy kis sózott hering. Volt hálistennek. Vettem is kettőt. Egyet megettem ma vacsorára egyet meg holnap ebédre fogok. Úgy tűnik társaim is lesznek rá, de majd talán elmondom kiket várok. Mondja az asszonyka a halas részlegnél, hogy ketten vagyunk akik ezt szoktuk venni. Igazán rendes a Cora-tól ez a gondoskodás, megérdemlik, hogy másodszor is leírjam a nevüket. A másik már nem a főnök hanem valaki más. Régebben talán azért volt mindig mert a főnök is szerette. De úgy hallottam változások voltak ezen a poszton, így aztán nem biztos, hogy ő a másik. Na mindegy, nem is ez a lényeg. Fő, hogy időnként még van. Egyébként erről a sós heringről írtam már néhányszor, itt olvasható róla: Hering és makréla    Egy újabb ínyencség: a füstölt makréla     Varrás helyett mégiscsak vacsora     Enni jó...

Egyébként Morzsi jól van. Azután, hogy megérkeztem jött ő is, a szokásos simogatás és nyalogatás után előkerült egy szál lecsókolbász is, amit két részletben meg is kapott. Érdekes, még mindig hazaviszi. Direkt olyan darabot törtem le, hogy "szállítható" legyen és már indult is vele. Néhány méter után megfordult, hogy mit szólok hozzá? Mikor mosolyogva intek neki, hogy viheti akkor már tempósabban fut szájában a kolbásszal hazafelé. Gondolom a "gyereknek" vihette.

Visszatérve a Corához, a zöldséges részlegnél banánhegyek tornyosultak, 129 forintért dobálták az ember után. És nem is az a fajta amit gyorsan meg kell enni mert már így is erjed. Ez még néhány napig a hűtőben simán elvan. Én egyébként is azt szeretem ami már egy kicsit megfeketedett mert az az igazán édes. A friss banán nekem egy kicsit tök ízű. Vettem is gyorsan vagy két és fél kilót. Aztán megnéztem a szőlőt is, hát az még mindig jó drága. A "hitványabbat" 270 forintért adták, a chilleit meg 360 forintért. Hát idén bizony jó drága a szőlő, nem is ettem még sokat. Anyagilag éppen megengedhetném magamnak, de sajnálok annyi pénzt kiadni érte. Az ember ebben a korban már érzi mi mennyit ér, miben mennyi munka van, hát ahhoz képest ez sok, itt kérem valakik indokolatlanul nagy haszonra tesznek szert. Hát ezért nem veszek 300 forintos szőlőket. Inkább nem eszem. Eszem a 129 forintos banánt, ki tudja honnan. Lehet, hogy Dél-Amerikából. Bár ilyenkor az is az ember eszébe jut, hogy meg van bolondulva a világ, a dél-amerikai banán 129 forint, a szőlő (igaz import) meg 270 meg 360. De hát hol van az itthon megtermelt szőlő? Talán a piacon, bár most azt sem tudom hol van Miskolcon piac, mert a régit felújították. De lehet, hogy ott sem sokkal olcsóbb, mert a hazai termelők is mehetnek az áruházláncok árai után.

Egyébként nekem is volt szőlőm Mályiban. Mikor megvettem a telket egy helybeli ember nyírta a füvemet és metszette a szőlőmet. Ami egy lugas volt a ház oldalában, és amiből már csak - szakértelem híján - a levelek maradtak, szőlő nagyon kevés van rajta. Az is mindig elpusztul permetezés meg gondozás híján. Nem értek én az ilyesmihez. Gy. bácsitól meg rég elváltak már az útjaink. Így aztán kicsit megmetszem tavasszal, éppen csak érzés alapján, és örülök az árnyéknak amit a meleg nyári napokon ad. Időnként felfolyik a kerítés melletti 15 méteres fenyőfára is, ilyenkor a mókusok is szívesen megkóstolják az érő szőlőt. :)

Azért jártak rám jobb idők is szőlő ügyben. Otthon a nagy portánkon volt néhány sor szőlő is. Apám nagy gonddal gondozgatta azzal, hogy jó lesz a gyerekeknek meg az unokáknak. Jó is volt. Bár néha azért bűnös gondolataim is voltak ezzel a szőlővel kapcsolatban. Elmondom mikor.

1973-ban nősültem, kocsi még nem volt. Miskolcon laktunk de azért havonta egyszer hazautaztunk anyámékhoz. Vonattal és busszal. Szombaton mentünk, vasárnap jöttünk. Ilyenkor anyám jócskán pakolt, hogy Miskolcon se haljunk éhen, apám meg egy nagy táskát - akkor úgy mondtuk, hogy sportszatyrot - rakott meg hazai szőlővel. Finom édes, fehér meg piros szőlővel. Mi általában vasárnap ebéd után indultunk haza. Felszálltunk a falumban a buszra, elmentünk a közeli Selypig. Onnan vonattal a 10 kilométerre lévő Hatvanig. Na itt volt 2 óránk a miskolci vonat indulásáig. Mi meg soha nem maradtunk a fenekünkön az állomáson hanem a sok cuccal elindultunk be a városba kicsit körülnézni. Ami úgy nagyjából egy kilométer oda, egy meg vissza. Át a Zagyva hídján. Na visszafelé jövet itt gondoltam én néha arra, hogy bele kellene dobálni az egészet a Zagyvába, mert már nagyon nehéz volt. De nem csak nehéz, hanem a sok cipeléstől már össze is tört, a táska alján jelentős mennyiségű must gyűlt már össze. De természetesen nem dobáltuk a Zagyvába, hanem hősiesen cipeltük vissza az állomásra, hogy aztán Miskolcon szőlőt együnk reggel, szőlőt együnk délben, sőt este is, mert erjedni kezdett meg rothadni. Ezek után már naná, hogy nem akartuk kidobni ha már ennyit szenvedtünk vele. Úgyhogy szőlőt ettünk szőlővel.

4 évig tartott ez a cipekedés akkor aztán 1977-ben megvettük életem első trabantját. Aztán a 31 év alatt volt még három, és ez a korszak zárult le idén júniusában. De ezt már a Morgómedve olvasói is figyelemmel kísérhették.:)

Tegnap hazafelé jövet vettem észre az ajándékot. Ott szerénykedett a kissé megtépázott radiátor szomszédságában a lift melletti sarokban. Négy csavarral rögzítették a falhoz, tehát nem lesz könnyű letépni. De akik felcsavarozták nem igazán ismerik a mai vandálokat, ezek mindent el tudnak pusztítani. Bár a tükörrel legutóbb ráfaragtak. Arról a tükörről van szó ami a liftben van, szemben az ajtóval, hogy az ember munkába menet még egy utolsó pillantást vethessen magára. Nem haszontalan dolog, mindjárt elmondom miért.

Egyszer már a negyedik órámat tartottam a kora délután mikor belém nyilallt, hogy reggel valószínűleg elfelejtettem megfésülködni. Van ilyen, nekem ez a zuhanyzás után szokott következni, most véletlenül kimaradt. Azért megkérdeztem a hallgatóságot, hogy ők hogy látják a dolgot? Mondták, hogy kissé rendezetlen ugyan, de elmegy. Megnyugodtam, befejeztem az órámat aztán megnéztem magam az egyik mellékhelyiség tükrében. Tényleg úgy volt ahogy mondták. Valóban kissé zilált volt, látszott rajta, hogy aznap még fésűt nem látott, de azért nem volt nagyon feltűnő. Egyesek azt is gondolhatták, hogy valami divatos frizura lehet. Ma már ez nem fordulhat elő mert a liftben van egy tükör amire az ember már csak unalmában is rápillant amíg megy lefelé. Amire - mint írtam - a vandálok ráfaragtak, mert most úgy oda lett ragasztva, hogy nem lehet csak úgy letörni, bizony most kínlódni kell vele. Meg is próbálták, de csak olyan csipkésen sikerült nekik letördelni darabokat az aljából, pár centi szélességben.

Most viszont kíváncsi vagyok mi lesz ezzel a ládikóval a falon, amit nyilván azért helyeztek el, hogy ezentúl ebből szedjük ki a reklám újságok egy részét. Izgalmas darabnak néz ki. Egyben elvinni nem érdemes, nem jó ez otthon semmire, tehát itt kell elbánni vele. Szerintem kézzel nem érdemes próbálkozni, már a földtől való magassága is ideálissá teszi ahhoz, hogy néhány jól irányzott rúgással elintézzék. És szerintem így is lesz, kérdés, hogy mikor? Úgy gondolom, hogy hamarosan, ahogy én a vandálokat ismerem. Bár ne lenne igazam. Kíváncsi leszek meddig tart ki. Majd tudósítom a Morgómedve olvasóit.

Valamelyik nap órán szóba jött órán a takarékbélyeg, amelyet mi idősebbek még jól ismerünk, hiszen jó néhány órát töltöttünk el a postahivatalok ablakai előtt, amikor évvégén végre ki lehetett váltani.

A dolog úgy jött szóba, hogy valami kapcsán elmeséltem azt, hogyan is próbáltunk órát venni az oroszoktól középiskolás éveim alatt, ami aztán azzal végződött, hogy néhány órát eltölthettünk egy laktanya kihallgató szobájában. Ráadásul még azt a kiváló Rakéta márkájú órát sem tudtuk megvenni, amiért tulajdonképpen este kimentünk az eszetergomtábori szovjet laktanya mögé. Írtam én már erről már korábban, gyorsan ki is kerestem, aha itt van, itt olvasható.

Akkor azzal ért véget a történet, hogy az oroszok hosszas követelésemre (akkor már elmúltak a félelmeink és egyre pofátlanabb lettem) csak hazavittek bennünket egy dzsippel a kollégiumba, ahol D. tanár úr jött ki a kapu csengőre.

D. tanár úr ott lakott a kollégium melletti szolgálati lakásban, német felesége volt és 3 lánya. Bár a legidősebb nem tetszett nekünk annyira, a legkisebb még kicsi volt, így aztán a középsőt nézegettük kissé vágyakozva. Volt az orvosi rendelőben egy kvarclámpa, oda járt fel időnként kvarcolni. Kulcsa volt a rendelőhöz így aztán sajnos nem igényelte az asszisztenciámat. Mint az ismeretes a Morgómedve olvasói előtt, én voltam a betegfelelős azokban az időkben az "Ifjú gárda" kollégiumban. Sajnos a betegszobából a rendelőbe vezető ajtó is olyan szerencsétlenül volt elhelyezve, hogy nem láttunk semmit ebből a kvarcolásból, pedig lett volna mit nézni, nekem elhiheti a kedves olvasó. D. tanár úr kedvelte a gyengébbik nemet és bár nem nyelvtanár volt, szívesen fogadott magántanítványokat kollégiumi nevelő tanári szobájában. Mi kicsit irigykedve néztük ezeket a hölgyeket amint elmentek mellettünk a folyosón. D. tanár úrnak mint látjuk nem ment rosszul a sora. Drága és különleges német cigarettákat szívott, a nevelőtanárság mellett olyan órákat tartott amelyekbe nem lehetett nagyon belerokkanni, mint például Munkaegészségtan. És emellett takarékbélyeggel is foglalkozott.

Hogy magától csinálta-e vagy neki jutott ez a feladat a társadalmi munkamegosztás során, nem tudom. De hogy a kutya sem vett volna nála bélyeget az biztos, ha nem úgy árulta volna ahogy árulta. D. tanár úr ugyanis fegyelmezésre használta ezeket a bélyegeket. Ha valaki elkövetett valamit akkor nem kimenő eltiltás, nem ellenőrzőbe való beírás volt a büntetés, hanem takarékbélyeget kellett venni. A bűn mértékének megfelelően. Apró huncutságokat meg lehetett úszni például 5 forinttal, a főbenjáró bűnért bizony már 50 forintot is le kellett perkálni. Hogy a mai fiataloknak is képük legyen arról mennyi is lehetett ez, elárulom, hogy életem első használt farmerját ennyiért vettem meg, egyesek ennyit fizettek kollégiumban egy hónapra, meg ennyivel emelték meg mások kollégiumi díját ha tényleg valami nagy balhéban vettek részt. Hát ennyit rótt ki ránk is D. tanár úr azon a kora őszi esten is mindjárt ott a kapuban.

Hogy mi is volt ez a takarékbélyeg? Roppant egyszerű. Az iskolások jó úttörőhöz illően igyekeztek takarékoskodni, hogy ezzel is védjék a békét és a maguk módján hozzájáruljanak szocializmust építő kis hazánk felvirágzásához. Lemondtak tehát a pezsgőporról, nyalókáról, kocsmában megvett málnaszörpről. Én például a lókolbászról mondtam le ami a kedvencem volt. Időnként lemondtunk tehát erről-arról a haza javára és az otthonról kapott pénzzel felkerestük tanárunkat, hogy nála takarék bélyeget vegyünk amit aztán boldogan ragasztottunk be a megfelelő gyűjtő lapocskába. Ebben a boldogságban ennyi idő távlatából már nem vagyok annyira biztos, de akkor ott a kapuban boldogan vettem meg a bélyeget, mert azért nagyobb zűr is lehetett volna a dologból. Az összegyűjtött bélyegeket aztán év végén lehetett beváltani a postán ahol még szolid kamat is ütötte a markunkat. Persze nem volt könnyű dolog hozzájutni, mert mindenki minél hamarább szerette volna a pénzét megkapni, így aztán a mi egyetlen postahivatalunk, egyetlen ablakánál elég nagy sorok alakultak ki. Emlékszem órákat álltunk sorban míg megkaptuk a pénzünket. Év közben mindig szívtuk a fogunkat mikor venni kellett, mert nem teljesen önkéntes volt ez a dolog. Láthatjuk Esztergom-Kenyérmezőn is kellett némi presszió, hogy takarékos életet éljünk. De évvégén valóban jó volt azt a sok pénzt a kezünkben tartani. Persze nem sokáig tartogattuk, hónapokkal előtte el volt már döntve mit is veszünk majd rajta. Akik régebbi olvasóim bizonyára azt gondolják, hogy én több kiló ló gyulait vettem érte amit aztán a pást szélére leülve mohón faltam be. Nem, kedves olvasóim, nem így történt. A sok pénz már engem is megszédített és valami igazán jó játékra vagy ilyesmire költöttem el a hatvani áruházban, vagy még inkább Gyöngyösön.

Hát ilyen volt az a takarékbélyeg gyűjtés amelyet Esztergom-Kenyérmezőn a kollégiumban D. tanár úr a bűn útjáról való visszaterelgetésünkre alkalmazott, míg a rózsaszentmártoni iskolában csak gyűjtöttük mert kellett. Mint ahogy a felnőttek is besegítettek a maguk módján a szocializmus építésébe. Ők békekölcsön kötvényt vettek. Ez hasonló volt mint a takarékbélyeg. Ez sem önkéntes volt, fizetésük egy részét nagy propaganda kampánnyal kísért békekölcsön kötvényekbe fektették amely kötvényekkel elvileg nyerni lehetett. Emlékszem anyámék is rendszeresen bogarászták a Népszabadságot, hogy nyertünk-e? Hát nagyritkán igen, pár száz forintot. Kissé erőszakos volt ez a jegyzés a munkahelyeken, főleg, hogy az a kevés pénz amit az emberek fizetésként kaptak kellett volna ruhára, ennivalóra. Azokban az időkben született meg egy vicc is, miszerint Kovács egyszer, már a sokadik Békekölcsön jegyzésekor azt mondta, hogy ő köszöni szépen de most már nem jegyezne kötvényt. A párttitkár megkérdezte, hogy miért? Nézzék elvtársak - válaszolta Kovács - nekem már van egy Komlóm, van egy Sztalinvárosom, van egy Kazincbarcikám, én most már szeretnék venni magamnak egy lóden kabátot is.

Persze a fiatalok nem nagyon értik ezt a viccet, nekik írom hát, hogy ezek az úgynevezett szocialista városok voltak. Teljesen újonnan épültek picike települések helyén, és mivel mindig azt hallották az emberek, hogy "Tiéd az ország, magadnak építed" ezért gondolta Kovács, hogy most már ha van ennyi városa igazán megengedhet magának egy lóden kabátot is. A lóden kabát meg egyfajta - akkoriban igen elterjedt - zöld posztó kabát volt, nem éppen luxus kivitelben.

Mindezek után mielőtt elköszönnénk vessünk egy pillantást arra a bizonyos takarékbélyeg gyűjtő lapra. Ime ő az, mindkét oldalával. Ebbe kellett a bélyegeket ragasztgatni.

Ma reggel kedves kis email-t kaptam. Erdélyben élő jó barátom gratulált a tanárok napja alkalmából. Mit tagadjam, jól esett. Mert azért mégiscsak igyekszem jó tanár lenni, már bocsánat a szerénytelenségért. És mostanában nálunk nem szokás a pedagógusokat ilyenformán köszönteni. Itt is volt valamikor Pedagógus nap. Ilyenkor a tanszékvezetőnk egy kis ünnepség keretében vékonyka borítékot nyújtott át, miután pár mondatban megköszönte munkánkat. Volt központi ünnepség is. Az egyetem harmadik legnagyobb előadójában rendezték, köszöntöttek bennünket vezetőink, hallgatóink. Aztán valahogy abbamaradt ez a pedagógusnaposdi, bedarálta rendszerváltozás. Lehet, hogy a pénz miatt, lehet hogy más miatt. Nem tudom. Talán megírja valaki majd kommentben. Egy biztos, mostanában egyre kevesebb megbecsülés jut a pedagógusoknak. Nem részletezem, mindenki tudja miről beszélek és melyek az ennek az okai. Szép csendben csúsztunk le odáig, hogy ma már majdnem mindennaposak az olyan hírek, hogy atrocitások történnek az iskolákban a tanárokkal szemben. Sőt már néhány napja tudjuk, hogy az óvónőkre is sor került. A tanári tekintély visszaállítására pedig nem sok remény van. Hát ez van. De azért ennek az erdélyi levélkének örültem. :)

Nem könnyű a blog-író helyzete sem. Mióta nem nagyon nézek TV-t munició sincsen annyi mint korábban. Mert azért valljuk be, a Média azért ontja mostanában a hülyeséget amiről bőven lehetne írni.

Hogy csak egy gyöngyszemet említsek, amikor a riporter - valami lehetetlen körülmények között működő húsüzemből tudósítva - gilisztáknak nevezi a hulladék húsban nyüzsgő nyüveket vagy más néven kukacokat. És ezt már másodszor hallottam. Egyszer megmondhatná már valaki neki, hogy ezek nem giliszták, hanem kukacok. Na mindegy. Szóval nincs TV, újság is csak kevés, hát témában is szűkében vagyok. Van ugyan a közéletnek egy szférája a politika ami aztán tényleg aranybánya lenne egy blog-író számára, de én nem szeretnék erre a területre merészkedni. Így aztán marad a tipródás, hogy miről kéne írni?

Elmondom őszintén ma hajnalban láttam egy hírecskét az Origó-n, egy tudósítást egy volgográdi kannibál férfiról. Rákerestem az Interneten. Biztos nem jól kerestem, mert azt nem találtam. Találtam viszont egy tudósítást egy közel 2 éves esetről, amikor egy ukrán városkában egy házaspár vetemedett kannibalizmusra. Szépen meg is írtam, ráment vagy másfél órám, ki is választottam a házaspár fényképét és ekkor kezdtem hezitálni rajta, hogy hátha mégse kéne közzé tenni.

Így aztán eljött a reggeli 6 óra és itt voltam megint írás nélkül. Pedig éreztem ma már írni kell. Ekkor hallottam meg ezt a higanyos hőmérő dolgot. Vagyis az Európai unió ajánlására április 1-től tilos lesz higanyos hőmérőket árulni. És mutattak egy hőmérőt is, amiről viszont az a gyanúm, hogy lehet, hogy nem is higanyos mert kék színű volt a folyadék, inkább alkoholos lehetett, persze lehet hogy én vagyok lemaradva, már van kék színű higany is, vagy tudják színezni. Na mindegy szóval a higanyos hőmérőknek annyi. Az indoklás szerint volt kisgyerek amelyik a szájába vette és átharapta. Én nem tudom, hogy van ez, de mikor nálunk a gyerek kicsi volt, a fenekében mértük mert azt írták a könyvekben, azután meg a hóna alatt mikor nagyobbacska lett. Persze biztos van oka a szájban való mérésnek is csak én nem tudom. Summa summárum, áprilistól már az elektronikus hőmérők fogják uralni a lázmérő piacot. Ami végül is nem rossz, valljuk be.

Bár mi a hatvanas évek végén biztos nem örültünk volna neki a kollégiumban mert a higanyos hőmérőket könnyű volt a pizsama sarkához dörzsölve kicsit feljebb dörzsölni, ami adott esetben még néhány gondtalan nap lógást jelenthetett a betegszobában. Persze óvatosnak kellett lenni mert aki 42-ig dörzsölte és nem volt ideje lerázni mielőtt összeszedték volna rövid úton ki lett rúgva a dögszobából, ahogy mi neveztük. Visszatérve az eredeti témánkhoz nem esett viszont szó a higanyos vérnyomás mérőkről, pedig azokban sokkal több higany van. Hát persze, nagy valószínűséggel egyetlen háziovos sem fogja a szájába venni és átharapni, tehát ezek szerint az maradhat. Bár ki tudja, mostanában elég sok új feladatuk van...

Egyébként egy kicsit több mint egy éve már téma volt ez a Médiában. Írtam is róla, itt olvasható. Érdekes, nekem akkor is, meg most is az a mórickás vicca jutott eszembe mikor a tanító néni Mórickát kérdezi, hogy mikor volt a Mohácsi vész? Móricka szomorúan csupán annyit mond: "Irigylem a tanárnőt a problémájáért". Én meg az EU-t. Hát ennyit mára.:)

Már készen voltam az írással amikor elgondolkoztam rajta, közreadjam-e itt a Morgómedvében. Aztán finomítgattam és arra gondoltam, ha az Origó megteheti, akkor talán elmegy nálam is. Így aztán maradt, bár előre bocsátom, hogy az írás arról szól ami a címben is van.

Kicsit korán ébredtem ma. Bár nem csak ma, hanem tegnap is, meg azelőtt is. Igaz, nem túl későn fekszem le, aludni meg azt hiszem csak a fiatalok tudnak sokáig. Ebben a korban mint az egyém már nem tudnak délig aludni az emberek. Ami nem is baj, minek átaludni már ezt a pár évet. Így aztán csak a gépnél kötöttem ki, mondom megnézem már mi ujság.

Nekem az Origo van beállítva kezdőlapként, be is jött a böngésző elindításakor. Nézem a kiemelt hírt miszerint egy férfit kannibalizmuson értek Volgográdban, ami Sztáingrád újkeletű neve, és volt szerencsém elvonatozni mellette mikor Kazahsztánba tartva átmentünk egy hídon a Volgán. Szóval az volt írva, hogy egy férfi ember húst evett, de aztán önként feladta magát a rendőrségen, gondolom elsősorban nem azért mert kannibálkodott hanem mert előtte meg is ölte az áldozatot. Az is szerepelt a hírben, hogy mivel kannibalizmusért nem lehet elitélni ezért gyilkossággal fogják vádolni. Hát még jó! Nagyon nem is ragadott volna meg ez a hír, ha nem olvastam volna vagy egy hete egy kannibál történetet egy ukrajnai városból. Amely városban egyébként én is megfordultam 1973 telén amikor Donyeckből elvittek bennünket, hogy egy bányában megnézzünk egy berendezést. Szóval, a Gazéta Po-Ukrainszki (GPU) szerint élt éldegélt ebben a városban egy házaspár akik együtt vodkázgattak az egyik szomszéddal. Vodkázgattak, beszélgettek, aztán egyszer csak a férfiak szóváltásba keveredtek aminek az lett a vége, hogy Sutov polgártárs megölte a szomszédot. Éppen tüntette volna el a holttestet amikor megszólalt az asszony Okszana, hogy minek a jót kidobni? Ezen aztán elgondolkozhatott Sutov polgártárs is, mert később a szomszéd egy részét eltették a hűtőbe a maradékot meg kidobták a csatornába. Amit viszont a gyerekek megláttak és a közeli boltba szaladtak a hírrel, onnan pedig hivták a rendőrséget.

Jöttek is a rendőrök, megtalálták a húst és lehet, hogy ebéd időben jöttek mert az ebédet is sikerült lefoglalniuk. A férj azt mondta ő nem evett belőle, de az asszony igen. Hát nehéz most már eldönteni, majd megállapítja a bíróság ki evett, ki nem. Egy dolgon viszont elgondolkoztam.

Ez a Eduard Sutov jobban szégyelli, hogy evett a húsból, mint a gyilkosságot. Hát kétségtelen, elég idegen az emberi természettől a dolog, ma már Afrikában sem fordul elő, ha jobban bele gondolok elég ritka a világban is. Legalábbis keveset olvashatunk róla. Valószínűleg valahol ezek a Sutovék is gondolhatták, hogy nem normális dolog amit művelnek. Nem mintha a szomszéd megölése az lenne, da olyasmit mégiscsak sokan csinálnak. Kannibalizmusról meg tényleg ritkán lehet olvasni. Bár ha meggondolom az Origo tudósítását ma láttam, a GPU meg október 3-án tudósít az eseményről, ez azért nem számít ritkaságnak. Bár ki tudja, szerintem ugyanarról az eseményről szől. Hiszen csak a város neve tér el, meg a volgográdi eset egy férfiről szól itt meg egy házaspárt gyanúsitanak. No, majd utána járok, egyelőre maradjunk ennyiben. És most vessünk egy pillantást történetünk hőseire:

Hát ők azok.Eduard és Okszana. Egyébként a férj büntetett előéletű, háromszor volt büntetve, 14 évet ült, többek között a 6 hónapos gyermeke meggyilkolásárt. 

A film és a valóság néha furcsa helyzeteket teremt. A valóságban először katonáskodik az ember és - ha nincs szerencséje - csak utólag néz ránk ijedten egy gyorsfényképről, amely történetesen egy fejfára van rögzítve.

Hát nálam most ez fordítva történt. Én 1983-ban és 1984-ben láttam a katonasírokat Moszkvában egy - a várostól sok-sok kilométerre - lévő temető egyik új parcellájában, most pedig megnéztem egy filmet ami olyan katonáknak életét és halálát mutatta be, amelyek annakidején ott feküdtek azokban a parcellákban. Természetesen nem azokról van szó, hiszen ez csak egy film. Másfajta sír nem is volt ott, csak friss katonasírok szépen pedánsan egymás mellett. Egyforma fejfákkal, rajtuk a fényképek. Olyan 18-20 éves fiatal embereké akiket behívtak katonának és a sors Afganisztánba vetette őket.

És lám milyen az élet. Most pedig alkalmam volt - természetesen videóról - megnézni egy filmet amely olyan szovjet katonákról szólt akik annakidején Afganisztánban harcoltak, afgánok oldalán, afgánok ellen. 10 évig tartott ez az értelmetlen polgárháború, 10 évig szedte a halál az áldozatait, 10 éven keresztül mentek haza a lezárt koporsók, melyeket szigorúan tilos volt felnyitni. Igaz, nem is lehetett volna, hiszen a cinkkoporsók le voltak forrasztva. Sokszor nem is az volt benne akinek a neve az oldalán szerepelt, hanem valami nehezék, mert akinek benne kellett volna lennie azt gránát tépte szét, vagy szénné égett egy harckocsiban. De ezt a hozzátartozók nem tudhatták, erre azért nagyon odafigyeltek a megfelelő szervek. És persze az a megnyugvás sem járt a hozzátartozóknak, hogy biztosak lehessenek benne, hogy az ő hozzátartozójuk fekszik a koporsóban.

És mindez történt abban az országban, ahol a halott a temetéseken a ravatalon nyitott koporsóban fekszik a szertartás alatt és ahol a közeli hozzátartozók úgy búcsúznak el a halottól, hogy homlokát megérintik ajkukkal. Megteszik ezt akkor is ha természetes halállal halt meg az illető, de láttam egy dokumentum filmben rendőrnőtől is búcsúzni így, akit a bűnözők lőttek főbe. Egy vékony fehér szalag a homlokon, ennyi emlékeztetett a halált okozó lövésre. Lehet, hogy ma már nem így van, 25 éve még így volt. Nem egy temetésen láttam. Hát ez a fajta végső búcsú nem járt ki az Afganisztánban elhunytak hozzátartozóinak. Nekik a fájdalom meg a gyász járt ki. Meg az ingyenes állami temetés.

Jó film volt ez a tegnapi, sajnos nem tudom kideríteni már a címét. De ha majd ismét megy megírom időben. Egyébként arról szól, hogy egy 20 év körüli fiatal embert behívnak katonának és egy rövid kiképzés után Afganisztánba kerül. Itt harcol, mígnem fogságba nem esik. Eleinte ki akarják végezni de a parancsnok nem engedi. Viszik magukkal mint foglyot, közben pedig megkedvelteti magát, egyre kevésbé kezelik fogolyként. Aztán egyszer kiderül, hogy megmentett egy afgán nőt a megerőszakolástól, ezért elengedik. Igaz, ebbe viszont az ő hibájából belehal egy honfitársa. Elengedik tehát és elindul, hogy eljusson Franciaországba, de nem jut el, Pakisztánban megölik. Ennyi hát a történet. Én meg a film nézése közben nem tudom feledni azokat a rövidre nyírt hajú kiskatonákat akiknek a fényképeit a friss halmokba szúrt fejfákon láttam. Mostanra összeállt a kép, csak fordított sorrendben. Előbb láttam a sírjukat, most megnézhettem a harcaikat is. Nyugodjanak békében.