Morgómedve

Ez a levelezés tényleg alkalmas volt arra, hogy az ember lássa valami értelmét az orosz tanulásának. Aztán később az egyéb idegen nyelvekének is, de először én oroszul leveleztem. Helyesebben nem is oroszul hanem magyarul. A részletekre már nem emlékszem, de valószínűleg életem első levelet azért írtam meg, hogy egyáltalán levelezzek valakivel külföldről. Ez akkor volt mikor ötödikes voltam, már tanultam oroszul de még szóba sem jött az oroszul való levelezés. Így aztán magyarul írtam meg életem első levelét Kárpátaljára, Ungvárra. A címet a "Tábortűz" elnevezésű úttörő folyóiratból vettem.  Volt abban egy rovat a levelezőpartner keresőknek, ott találtam a címet. Juditnak hívták a kislányt és szintén ötödikes volt. Hamarosan meg is jött a válasz és elkezdődött a mi levelezésünk.

Írtunk mi sok mindenről. Egy gyereknek rengeteg élménye van, tehát soha nem szenvedtem témahiányban. Lehetett írni az iskoláról, a barátaimról meg a játékainkról. Különösen nyáron sikerültek hosszúra ezek a levelek, hiszen a nyár mégiscsak gazdagabb volt élményekben mint amikor iskolába jártunk. Hamarosan megérkezett a fénykép is mint ahogy az enyémmel is útra kelt a posta. Igaz, hogy a fényképen rajta volt az egész család de bántam is én, fő hogy rajta volt ő is. Igaz, nekem a mellette lévő testvére egy kicsit jobban tetszett de aztán megbékéltem vele is. De lássuk a képet. Íme itt látható az ungvári magyar család.

Kicsit megviselt már, az elmúlt évtizedek nyomot hagytak rajta, de szerintem szép dolog, hogy még egyáltalán megvan. Balról az első az én levelező társam, mellette van a nővére. Arra, hogy miért nincs egyetlen felnőtt férfi sem a képen nem tudok válaszolni. Mindenesetre van valami rejtélyes ezekben az asszonyi mosolyokban ott a hátsó sorban.

Aztán ez a levelezés egy idő után abbamaradt, talán azért mert időközben szert tettem egy igazi orosz levelező társra is. Hatodikban már elég bátorságot éreztem ahhoz, hogy oroszul is levelezzek. A levelező partnert kissé szokatlan módon kerítettem. Miután a Szovjetunióban az iskolákat sorszámozták ráírtam egy borítékra egy városnevet meg hogy 1. számú iskola és írtam pár sort, hogy szeretnék levelezni és kész. Egy kérésem volt, hogy lány legyen az illető. Hamarosan meg is érkezett a levél egy hasonló korú lánytól. Kölcsönösen megkedveltük egymást és elég sokáig leveleztünk. Sajnos a fényképe elkallódott valahol így nem tudom megmutatni. Mint ahogy azt a lányt sem aki Lvovban lakott és szintén sokáig leveleztünk egymással.

Az évek során egyre jobban belelendültem a levelezésbe, így akadt barátom Csehszlovákiában és az NDK-ban is. Velük is oroszul leveleztem. A cseh lányt Danának hívták, az utóbbit Karinnak. Őróla fennmaradt a fénykép is. Ő az:

Kedves lány volt, tetszett nekem. Amikor vele leveleztem már középiskolába jártam. Németül nem tudtam, még angolul sem, így aztán oroszul írogattunk egymásnak. Aztán úgy harmadikos koromban beiratkoztam egy angol nyelvtanfolyamra, így aztán hamarosan elkezdtem angolul is levelezni. Először egy japán lánnyal Naomival leveleztem, aztán egy olasz lánnyal Torinóból és egy angol lánnyal már nem tudom honnan. Sheila volt a legszebb, bár azért ez a Karin sem volt egy boszorka. És Guliana sem Olaszországból. Hiába hogy semmi esély nem volt a találkozásra azért fontos volt, hogy valahogy nézzen ki az akinek az ember a leveleit írogatja. Bármilyen hihetetlen, így van. És akkor ebben a sorrendben vessünk egy pillantást mindkettőjükre:

A felül lévő képen látható a torinói lány Guliana, ez a sárga ruhás lány pedig Sheila valahonnan a ködös Albionból. Ezenkívül a futottak még kategóriában volt amerikai levelező társam is, de ővele tényleg csak néhány levelet váltottunk.

Aztán jött 1967 szeptember elseje amikor bevonultam Hódmezővásárhelyre katonának és örültem, hogy a szüleimnek meg a kedvesemnek tudtam egyáltalán írni, nem hogy ezekbe a külországokba. Főleg azok után, hogy egyszer hívatott az elhárító tiszt és miután felsorolt minden kapitalista országban lévő levelezőtársamat megkérdezte, hogy ugye nem tartom a kapcsolatot velük?  Örültem, hogy megnyugtató választ adhattam neki. Nem örültem volna egy vele való szorosabb együttműködésnek. Aztán mikor leszereltem, kezdődött az egyetem, itt aztán már végképp nem maradt ideje az embernek holmi levelezésekre. Amelyek egyébként sok örömet adtak a korábbi években és sokat tanultam is a levelezések során. Én most is tudom ajánlani a fiataloknak. Igaz már nem nézegethetjük hosszasan a borítékra ragasztott bélyegeket, de a levelet akkor is meg kell írni meg el kell olvasni. Idegen nyelven. És ezzel is tanul az ember.

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!

Az előző írásomban már utaltam rá, hogy ma már azért az embernek elég sok lehetősége van az idegennyelv tanulásra. Itt van például a beszéd gyakorlása. Erre kezdetben kiválóan alkalmas lehet a chat. Szándékosan írom az idegen elnevezését, hogy mindenki tudja miről beszélek. Mert csevegni azért élőszóban is lehet, én viszont most tényleg arra gondolok amikor ül két ember valahol a világban egy-egy számítógép mellett és írásban társalognak egymással. Még akkor is ha mindkettőnek van mikrofonja és fejhallgatója. Ugyanis ezzel érdemes kezdeni. Nem jó rögtön beugrani a mély vízbe. Ha rögtön az élő beszéddel kezdjük könnyen lehet hogy örökre elmegy a kedvünk a beszélgetéstől. A csetelés során viszont megszokjuk, hogy gyorsan értsünk meg idegen nyelvű mondatokat és ugyanolyan gyorsan reagáljunk is azokra, viszont mégsem kell megszólalnunk. Nem mindenki tud rögtön idegen nyelven megszólalni. Szerencsés dolog ha megbarátkozunk valakivel és rendszeresen vele "beszélgetünk". Aztán ha már jól megy az írásban történő társalgás, megpróbálkozhatunk a mikrofonnal és a fejhallgatóval is. Addigra megismerjük a másikat, ő pedig türelemmel fogadja majd a társalgás során felmerülő botladozásainkat. Tehát a fokozatosság mindenképpen fontos. Ezután aztán jöhetnek a skype, az msn és a telefonos szolgáltatók által nyújtott olcsó beszélgetési lehetőségek. Ma már szinte bagóért lehet külföldre telefonálni, kár lenne kihagyni ezeket a lehetőségeket.  Ha viszont valaki a hagyományos módszereket részesíti előnyben tudom ajánlani az általam régebben alkalmazott módszert, amihez csupán két magnetofon kell a nyelvkönyvön kívül.

Az eljárás a következő volt. Az egyik magnóra mikrofon segítségével rámondtam magyarul a nyelvkönyv angol szövegének a magyar fordítását úgy, hogy minden mondat után kihagytam 10-20 másodpercet. Ezt követően visszatekertem a kazettát és elindítottam a felvételt. Tehát az egyik magnóról hallottam a szünetekkel felszabdalt magyar szöveget amit rögtön fordítottam is németre. A fordítást viszont a szünetek alatt a másik magnetofonra mondtam. Mikor végeztem visszatekertem az általam magnóra mondott fordítást és a nyelvkönyv segítségével leellenőriztem, hogy jól fordítottam-e le a szöveget. Sokáig nem csináltam mert belefáradtam és nem is szándékoztam nyelvvizsgázni, de szerintem a módszer mindenképpen alkalmas lehet arra, hogy beszédgyakorlatot szerezzen az ember idegen nyelven, amit aztán jól hasznosíthat egy nyelvvizsgán. Természetesen sokféle módszer létezik még a beszéd gyakorlására. Ez csupán egy a lehetőségek közül, de szerintem egyéni tanulás esetén nagyon hatékony lehet. És jó ha megelőzi az interneten élőszóban történő beszélgetést. Amiről szintén írok majd a közeljövőben.

Úgy tűnik mégsem lesz olyan egyszerű ez a nyelvvizsgától való eltekintés. Mint kiderült, az egyetemek dönthetnek ebben a kérdésben. Azok viszont nem nagyon lelkesednek az ötletért, tehát előfordulhat, hogy mégiscsak maradnak a diplomák a páncélszekrényekben. Igazából ezt sem értem, mert ha jogszabály írja elő a nyelvvizsgát akkor nyilván hasonló szintű jogszabály mentesíthet ez alól. Ezek szerint mégsem. Ennek kapcsán viszont gyakran hallani, hogy mivel az egyetemek nem biztosítják a megfelelő hátteret a nyelvtanuláshoz így nem is lehet megkövetelni. Ami kétségtelenül igaz, mármint hogy nem biztosítják. Heti 2 órában valóban nem lehet eredményesen nyelvet tanítani. És főleg nem nyelvvizsgára felkészíteni. Meg lehetne ugyan emelni a nyelvtanítás óraszámait, de akkor mikor tanulnának a hallgatók szakmai tárgyakat? Nyilvánvaló, hogy erről szó sem lehet ha jó mérnököket, orvosokat vagy mondjuk jogászokat szeretnénk képezni. És most nem beszélek arról, hogy milyen anyagi megterheléssel járna az egyetemek számára a sok nyelvtanár alkalmazása. Tudomásul kell vennünk tehát, hogy marad a heti két óra.

Hogy lehetne mégis előrelépni ebben a dologban? Természetesen egyéni tanulással, autodidakta módon. Azaz szabad időben, a nyelvkönyvek fölött görnyedve, kazettákat hallgatva vagy éppen az Interneten beszélgetve valakivel az adott idegen nyelven. Tudom nem leszek túl népszerű a fiatalság körében mostani írásommal, de tényleg ez a megoldás. A szabad időnkből kell rengeteget áldozni ahhoz, hogy megtanuljunk legalább egy idegen nyelvet annyira, hogy megszerezhessük azt a fránya nyelvvizsgát. Arra tényleg nem érdemes várni, hogy majd az egyetemek és főiskolák fogják megoldani a kérdést. Itt a fiatalságnak magának kell lépnie. Mi kell ehhez? Elsősorban olyan nyelvkönyvek amelyek nem tételezik fel egy tanár jelenlétét a tanulási folyamatban. A ma kapható nyelvkönyvek kiváló szöveganyaggal rendelkeznek, a nyelvtani szabályok feldolgozására sem lehet egy szót sem szólni csak éppen egy bajuk van: feltételezik a tanár meglétét a tanulás során. Amire nem mindig számíthatunk. Már tudjuk, hogy az egyetemeken nem lesz több nyelvtanár, a magántanár meg drága, nem mindenki tudja megfizetni. Tehát olyan nyelvkönyvekre van szükség amelyek megtartják a régi nyelvkönyvekben megszokott szerkezetet, azaz minden leckéhez tartozik egy olvasmány a hozzátartozó új szavakkal, egy nyelvtani rész valamint feladatok amelyekben az újonnan tanult nyelvtani szabályokat lehet gyakorolni. Természetesen a megoldások megadásával.

Én angolból annak idején a "Tanuljunk nyelveket" sorozatban megjelent Báti-Véges szerzőpáros "Angol nyelkönyv"-éből tanultam. Bár szókincse és az olvasmányok kétségtelenül nem a legkorszerűbbek, de szép komótosan olvasmányról olvasmányra haladva szép eredményeket lehetett elérni. Tanultam én angol kiadású könyvből is középiskolás koromban (Essential English)  egy szó nem volt benne magyarul, de volt mellette tanár. Elismerem, hogy a nyelvtanulás nem mindenkinek megy egyformán. Vannak jó nyelvkészséggel rendelkező emberek és vannak akik kevesebb ilyen irányú készséggel rendelkeznek. Nekik bizony sokkal többet kell foglalkozniuk nyelvtanulással ahhoz, hogy ugyanazt az eredményt elérhessék. De ők is meg tudják tanulni. A könyvesboltok tele vannak olyan könyvekkel amelyek kimondottan a nyelvvizsgára való felkészítést tűzték ki maguk elé mint követendő célt. Ezekben találunk épp elég fordítást és egyebet, hogy már a tanulás során felkészülhessünk a nyelvvizsgák kitekert mondataira.

Összefoglalva tehát elmondható, hogy egy jó nyelvkönyv segítségével igenis hatékonyan lehet nyelvet tanulni szabad időben saját szakállunkra is. És hogy mi történjen azon a heti két órán? Szerintem ott már csak a nyelvvizsgára való gyakorlásra kerülhetne sor. Másra úgysem elég 2 óra. Kiválasztani egy nyelvvizsgára felkészítő könyvet és szisztematikusan végigmenni a mondatokon úgy hogy a tanár elmondja az adott részhez tartozó nyelvtani szabályokat majd együtt oldják meg az egyes teszteket egymás után. Hogy ez szinkronban legyen az egyéni tanulással meghirdetnék háromféle kurzust. Egyet a haladóknak akik a nyelvvizsga közelében járnak, egy középhaladót azok számár akik már viszonylag jól állnak de még van mit tanulni a vizsgáig és egy alapszintet azok számára akiknek még sokat kell tanulniuk ahhoz, hogy nyelvvizsgára jelentkezhessenek. Ezek a kurzusok meglennének hirdetve, ezekre lehetne jelentkezni. És minden nyelvtanár és egy hallgató előtt egy cél lebegne: a sikeres nyelvvizsga ami aztán lehetővé tenné a diploma átvételét is.

Ehhez azonban kicsit át kellene alakítani a gondolkodásmódot is. Nem kellene például ilyen akciókat javasolni mint ez a mostani is. Ezzel a mostani "elengedéssel" precedenst teremthetünk arra, hogy nem kell komolyan venni ezt a nyelvvizsga dolgot, ha sokan lesznek akik nem tudják átvenni majd csak kiadják, hiszen az mégsem lehet, hogy tízezer ember ne vehesse át. És lesznek akik nem veszik komolyan és várnak az amnesztiákra amik pedig lehet, hogy elmaradnak. Mert nem törvényszerű, hogy bekövetkezzen. És ők bizony póruljárnak majd. Én a rend híve vagyok. A nyílt kártyáknak. Ha egyezer követelmény a nyelvvizsga akkor maradjon is az, hogy a fiatalság tisztában legyen a játékszabályokkal és úgy tervezhesse életét.

Végül essék néhány szó a motivációról. Azért a mai fiatalok nem panaszkodhatnak, arra hogy nincs értelme idegennyelvet tanulni. Azért mi nem voltunk így eleresztve. Nem voltak idegennyelvű TV csatornáink, jól őrzött határok gondoskodtak arról, hogy ne nagyon csámborogjunk a világban és Internet sem volt. Tehát nem volt email, msn, nem volt skype, jóformán semmi sem volt. Voltak idegennyelvű újságok és folyóiratok többnyire a baráti országokból, volt 5 ablak a piros útlevelünkben ami azt jelentette, hogy ötször átléphettük a határt hogy meglátogassunk egy közeli szocialista országot  Nyugatra már csak 3 évente mehettünk. Aztán volt még a levelezés. Persze csigapostával. Ezek voltak a mi lehetőségeink a nyelvgyakorlásra. Vagyis a mai lehetőségekhez képest jóformán semmi. Úgy gondolom a fiatalság nem használja ki eléggé ezeket a lehetőségeket. Pedig ki kellene. Kis ország vagyunk nem tehetjük meg hogy ne beszéljünk idegen nyelveket. Mert aki nem beszél az óhatatlanul lemarad. Még ha most nem is annyira érzékeli ezt.

Kezdetben nem tudtam mit kezdeni ezzel az "Angi jelenti" című műsorral. Már a címe sem volt szimpatikus, így aztán el is vágta magát előttem. Ha meg én egy címet elsőre nem tudok értelmezni akkor annak a műsornak annyi. És ha ráadásul még nem is tetszik akkor még kevesebb az esély, hogy megnézzem. Aztán történt valami. Jó néhány adás lement már amikor "belefutottam" egy részbe, amely a Somogyvámoson élő buddhisták életét mutatta be. Azóta ha tehetem megnézem. Egyébként az Angi az Angéla névre utal, arra a fiatal riporternőre aki ezeket a riportokat csinálja. Ennyit bevezetőül, és most nézzük meg honnan és mit is jelent nekünk Angi?

Angi most az egri börtönbe látogatott el ami lehet, hogy valóban börtön, de lehet fogház is és fegyház is, bár utóbbit azért nem gondolnám. Azokat azért jobban ismeri az ember. Tehát Egerben valószínűleg fogház- és börtönbüntetésre ítéltek raboskodhatnak. Hogy ez miért fontos? Mert más a rend az egyikben és más a másikban. Ha igazán kemény világot akarnánk megismerni Szegedre vagy Vácra kellene látogatni. Egerben valószínűleg "szolidabb" körülmények uralkodnak.

Kíváncsian várom a filmet mert régóta foglalkoztat a börtönök világa. Amit lehet elolvasok vagy megnézek. Emlékszem, hogy a 90-es évek elején még a Börtönújságot is rendszeresen olvastam. A rendszerváltás okozta nagy eufóriában még azt is nyilvánossá tették olyannyira, hogy az újságosnál meg lehetett venni. Meg is vettem. Aztán valakik rájöttek, hogy ezt azért mégse kéne és megszűnt az árusítás. Amit fölöttébb sajnáltam. Most viszont valamilyen megfontolásból megint hozzáférhető, igaz nem nyomtatott formában. És nem régóta és nem minden szám. Kicsit érthetetlen ugyan, hogy miért csak ezek a hónapok férhetők hozzá mások pedig nem,  de ők tudják. Egy biztos, ha ráklikkelünk az alábbi linkre mi is olvasgathatunk arról a zárt világról amit igazán csak a bennlévők és az ott dolgozók ismerhetnek:

http://www.bvop.hu/?mid=73&cikkid=844

Itt pedig a 2009 júliusi számot olvashatjuk:

http://www.bvop.hu/download/bortonujsag_2009_julius.pdf/bortonujsag_2009_julius.pdf

Írtam már, hogy érdekelnek a börtönök. Ezért nézegettem szívesen 2005-ben Teknős Péter képeit melyeket a Váci fegyházban készített. A "Népszabadság online" honlapján olyan 36 képet nézhettünk végig, valami miatt azonban évek óta be kell érnünk azzal a néhány képpel amelyet itt láthatunk:

http://www.nol.hu/archivum/archiv-376722

Pedig nagyon jó képek, amíg lehetett többször megnéztem őket. Egyébként ha már a büntetésvégrehajtásról esik szó elmondom, hogy elég súlyos ítéletek születnek mostanában. Azért 35-40 évet eltölteni egy fegyházban nem könnyű dolog. Mikor legutóbb másodfokon is helybenhagyták a móri vérengzés egyik résztvevőjének ítéletét a 40 évet belegondoltam, hogy ő már élve nem jön ki onnan. 76 éves lesz mire szabadulhat. Elvetélt sors.

De térjünk vissza a mi filmajánlatunkhoz. A filmet sajnos nagyon későn vetítik. Holnap - csütörtökön - 23.40-kor láthatjuk vagy vehetjük fel videóra illetve DVD-re. Viszont elég sokszor ismétlik, innen azt is megtudhatjuk mikor:

http://port.hu/angi_jelenti/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=17104759&i_topic_id=1

Az m1-en keressük.

Nem szeretem az amnesztiákat és különféle "elengedéseket", mert igazságtalanok. Soha nem értettem miért kell egyeseknek leülniük a teljes büntetésüket, míg mások hamarább szabadulhatnak csupán azért mert mondjuk kerek évfordulót ünnepel az ország. Emlékszem olyan esetekre amikor a vizsgálatot is megszüntették a gyanúsított ellen mert a bűncselekmény amiben a nyomozás folyt az éppen meghirdetett amnesztia alá esett. Morus Tamással vallom, hogy a bűncselekménnyel a társadalom igazságérzete sérül ami csak a bűncselekményt elkövető megbüntetésével és a büntetés letöltésével állhat helyre. Ha nincs letöltés, nincs egyensúly. Ezért nem értek egyet a különféle "elengedésekkel" sem.

Sajnos nem emlékszem pontosan, de néhány éve volt szó róla, hogy bizonyos adóelkerüléseket megbocsát a jog és a társadalom, ha az úgynevezett adóelkerülők hazahozzák, vagy befizetik az adófizetés alól kivont pénzeket, vagy azok egy részét. Sajnos a részletekre már nem emlékszem pontosan ami nagy hiba, de a dolog lényege érzékelhető. Tehát voltak becsületes adófizető polgárok akik rendesen adóztak, aztán voltak sumákolók akiknek meg lesz bocsátva ez az adócsalás ha befizetnek vagy hazahoznak bizonyos pénzeket. Itt azok érzik igazságtalannak a helyzetet akik rendesen adóztak és nem azon ügyködtek, hogy elkerüljék az adózást, vagy ne fizessenek be annyit amennyi a társadalomnak (oktatásra, egészségügyre) járna.

Aztán itt van ez a nyelvvizsga kérdés. Néhány napja született egy megállapodás, hogy a diploma megszerzéséhez előírt nyelvvizsga megszerzése alól mentesülnek azok a volt hallgatók, akik a záróvizsgától számított 3 éven belül nem mutatták be a nyelvvizsgát igazoló okiratot. Tehát kiürülnek végre a Dékáni Hivatalok páncélszekrényei, mindenki viheti a diplomáját aki idáig azért nem vihette mert nem volt nyelvvizsgája. Mert hát  az indoklás szerint sok tízezren vannak akik a nyelvvizsga hiánya miatt nem vehették át a diplomájukat.

És tessék mondani mi van azokkal akik nem kis erőfeszítések és anyagi befektetések árán mégiscsak megszerezték - még ha 1-2 év késéssel is - a nyelvvizsgát? És esetleg anyagi veszteségeket is elszenvedtek, mert diploma híján nem kaphattak olyan munkát, mint amilyent diplomával kaphattak volna. Hát ők magukra vessenek. Vártak volna még néhány évet és vihetnék ingyen. Megint azoknak lett igazuk akik annakidején mikor bevezették ezt a nyelvvizsga dolgot azt mondták, hogy várjuk ki a végét, nem eszik olyan forrón a kását. Hát mint láthatjuk valóban nem.

És jó ez nekünk 2011-ben, amikor nincsenek határok, amikor külföldi TV adók százait hozhatjuk el az otthonainkba? Amikor az Interneten többféle kommunikációs forma áll rendelkezésünkre, hogy idegen emberekkel beszélgessünk, hogy tájékozódhassunk a világ dolgaiban? Jó ez a változás nekünk? Úgy társadalmilag? Nem hiszem.

Végezetül szeretném megjegyezni, hogy bár írásomban 3 példáról esik szó azért ezek nem azonos kategóriák. A lényeg pedig valaminek az elengedése, nem pedig az, hogy ez kikre vonatkozik. Értelemszerűen nem tekintem sem bűnözőnek sem az adóelkerüléssel azonos kategóriába eső embereknek azokat akik nem tudták megszerezni a nyelvvizsgájukat. A nyelvtanulás bizonyos fokig készség kérdése is. Az első két példa inkább az "elengedés" miatt került bele az írásomba. Tehát szó nincs arról, hogy én egy kalap alá vennék bárkit is az ott említettekkel.

Kétségtelen, hogy reggel van, de én most nem a reggelemről szeretnék írni, hanem a Magyar Televízió m1 és m2 csatornáján reggelente látható hírműsorról. Meg úgy általában a közszolgálati televíziózásról. Amely alaposan megváltozott az utóbbi időben. Először is a televízió megvált a fiúktól, egyetlen egy sem maradt. Helyüket csinos és vonzó ifjú hölgyek vették át. Ami férfiszemmel nézve nem rossz változás. Aztán a műsor felvett egyfajta RTL klubos vonást. Olyan könnyed, csevegő műsor lett, helyenként tegeződve boldog-boldogtalannal, amit már akkor sem szeretettem amikor a sportriporterből vasárnapi műsorvezetővé avanzsált L.T.K. kényszerített rá minden riportalanyára hatvan év alatt. Azért legyünk tárgyilagosak, ezek a műsorvezető hölgyek azért nem mindenkivel tegeződnek. Csak sokakkal. Kétségtelen viszont, hogy erre a  könnyed, cseverésző stílusra alkalmasabbak a nők. Amely stílus az időjárás jelentések esetén kulminál, amikor például Tomi és Andi váltanak néhány barátságos mondatot egymás közt mielőtt minket is beavatnának az aznapi időjárásba. És teszik ezt minden alkalommal amikor az időjárás következik. Nekem egyébként kicsit unalmas már ez a műérdeklődés, egyszer kihagyhatnák már, természetesebben hatna a dolog.

Aztán száműzve lett az össztűz is. Ma már a riportalany nincs egy pulpitus mögé kiállítva,  hogy onnan válaszolgasson a riporterek izzasztó kérdéseire. A beszélgetés átköltözött egy meghittebb sarokba, ahol már fotelekben ülve folyik a cseverészés. Már a kérdések is lágyabbak, finomabbak, nyilván magasabb szintű szerkesztői koncepció, hogy nem kell felizgatni az embereket kínos párbeszédekkel, megvan azoknak a maguk baja.

Nekem csak egy bajom van ezzel az egésszel. Mégpedig az, hogy ez nem kereskedelmi televízió, hanem - az adófizetők pénzéből, valamint a reklámbevételekből fenntartott - közszolgálati televízió. Aminek egyik fontos feladata az lenne, hogy ne kereskedelmi televízióként működjék, tehát lehetőséget adjon a televízió nézésre azoknak is akik nem szeretik a kereskedelmi televíziózást. Mert a kereskedelmi televíziók mások mint a közszolgálatiak. Gazdagabb országokban. Nálunk már csak egész kevés a különbség.

Nézzük csak meg az új műsorszerkezetet, a vetélkedőket, a humoros vagy annak szánt műsorokat. Nem teszek úgy mintha nem tudnám miért van ez. Tudom, persze, hogy tudom. A költségvetésnek nincs elég pénze, hogy eltartsa a közszolgálati csatornákat, így azoknak szükségük van a reklámbevételekre. Azokat meg olyan műsorokkal lehet megszerezni mint amilyeneket október elsejétől láthatunk. Nem sorolnám fel mindet, mindnyájan tudjuk mire gondolok. Csak az a baj, hogy a kereskedelmi televíziók húsz éves gyakorlattal rendelkeznek, másrészt nyíltan vállalhatják hogy ők azok amik: reklámbevételből fenntartott gazdasági társaságok akik mindent elkövetnek, hogy minél eredményesebben működjenek. Elvileg vannak bizonyos követelmények aminek meg kellene felelniük de nem teszik, vagy csak részben, mert nem hajtják be rajtuk. Ezzel szemben a mi közszolgálati televíziónk majd megpróbál egy kicsit kint is lenni meg bent is. Ami mint tudjuk nem szokott menni. Tehát az egész semmire nem lesz jó. Az illetékesek rá fognak döbbenni, hogy vagy adnak több pénzt a működtetésre, vagy átszervezik a közszolgálati televíziók pénzügyi és gazdasági működtetését, vagy be kell érnünk kevesebb műsoridővel, ami azonban már olyan lesz mint amilyennek egy közszolgálati televíziónak lennie kell. Én ez utóbbira szavaznék: kevesebb, de jobb. Aztán majd csak kezdünk valamit a felszabaduló szabad időnkkel. Nem lesz nehéz.

Régi olvasóim tudják botfülem van, zenei műveltségem meg nulla. Ha valami dallam a komolyzene világából megtetszik szívesen meghallgatom, de sajnos ilyen nem sok van. A többség nekem bizony értelmetlen kalimpálás. Tehát közel sem vagyok vájtfülű, inkább a botfülűek táborát szaporítom. Most azonban megfogott egy lengyel szerző műve.

A dolog úgy kezdődött, hogy beprogramoztam a videómat valami filmre, mégpedig jó nagy ráhagyással, hogy ha csúszik is a műsor ne maradjon le a vége. Régi gyakorlat ez már, de ezt kell csinálni ha másnap nem akarunk mérgelődni. Szóval beprogramoztam, aztán lefeküdtem aludni. Másnap nézem a felvételt, minden rendben, film megvan aztán van valami szimfonikus zene is utána. Kíváncsiságból belehallgattam és ott ragadtam a TV előtt annyira megfogott. Az én botfülemmel. Miközben hallgattam megnéztem a műsorújságban mi is ez a csoda? Hát ez bizony a címbeli darab volt, az Exodus.

Ismertem ezt a szót. Általában kivonulásról, elmenetelről szól. A Bibliában a zsidók kivonulását nevezték így akik meglehetősen sanyarú sorban tengődtek Egyiptomban aztán egyszercsak a fáraó elengedte őket. Ezután következett a hosszú sivatagi vándorlás. Aztán szokták exodusnak nevezni azt is amikor 1956 novemberében és decemberében közel 200000 honfitársunk hagyta el az országot. A kivonulás, elmenetel mindig fájdalmas dolog, nem örömmel hagyja el az ember a hazáját. Ez érződik ebben a 25 percben is amíg Wojczech Kilar csodálatos zenéjét hallgatjuk. Legalábbis én ezt éreztem és ezt érzem most is, miközben e sorokat írom. És biztos vagyok benne, hogy valami hasonlót fog érezni a kedves olvasó is ha meghallgatja.

Hála az Youtube-nak többféle előadásban is meghallgathatjuk. Javaslom kezdjük egy 10 perces részlettel, hogy a zenekar játékát látva is élvezhessük a zenét, aztán hallgassuk meg a teljes művet, amit viszont sajnos zenekar nélkül kell végig élveznünk. Talán kárpótol bennünket a kórus éneke.

https://www.youtube.com/watch?v=8Ul_CKW4Sfo

https://www.youtube.com/watch?v=MQbInyX3vm8&feature=related

Azért jó dolog ez a mikrohullámú sütő. Ami szerintem nem is helyes kifejezés, hiszen én sokmindenre használtam már, de sütni még soha nem sütöttem benne semmit. Természetesen olyan mikrohullámú sütőről beszélek ami grillezésre alkalmatlan, tehát tényleg nincs benne semmi olyan kiegészítő dolog, amivel sütni lehetne bármit is. A grillsütőt például joggal nevezhetjük sütőnek, hiszen a csirke valóban megsül benne, szemben a mikrohullámú sütővel ahol inkább fövésről lehet beszélni. De lépjünk tovább, hiszen nem azért kezdtem írni erről a mikróról (mert röviden így is nevezzük) hogy gasztronómiai szempontból minősítsem, én inkább úgy általában szeretnék írni erről a tényleg nagyon praktikus háztartási gépről.

Első találkozásom a mikrohullámú sütővel a hetvenes évek közepén volt a nagy Szovjetunióban. Talán1975-ben. Akkor még nem jártam nyugaton, nálunk még nem lehetett kapni,  így aztán az élenjáró szovjet tudomány egyik vívmányának tartottam ezt a mikrosütőt.

Egyik kollégámmal hallgatókat vittünk úgynevezett cseretermelési gyakorlatra. Na ekkor csodáltam meg egyet valamelyik áruház polcán, de éppen csak futólag, mert végképp nem érdekelt mi is ez valójában. Ennek egyik oka az volt, hogy kemény 300 rubelt kértek érte. Ez akkor nagyon sok pénz volt. Egy falusi tanítónő 4 havi munkabére. Legalábbis abban a kazahsztáni faluban ahol 4 évvel korábban egy tehénistállót építettem. Tehát nagyon nagy pénz volt ez. Nem is nagyon vitték még a magyarok sem. Pedig aki kikerült Moszkvába az mind műszaki cuccokkal megrakodva  tért haza. Én is ott szereztem be a szerszámkészleteimet, villanyfúrómat, lemezjátszómat a minivizorokról nem is beszélve. Színes TV-t csak azért nem vettem mert irgalmatlanul terjedelmes volt, valamint itthon rossz volt a híre, mivel hajlamos volt a felrobbanásra. Tehát vettem én ott mindent, egyedül a mikrohullámú sütőre nem vetettem soha egy pillantást sem. Mint írtam egyrészt rendkívül drága volt, másrészt pedig igazából azt sem tudtam mi az. Mikor mondták, hogy ez nagyon jó dolog, mert beteszem a pohár vizet és 2 perc múlva ihatom a teámat csak legyintettem. Ugyan már, ott az én jól bevált merülő forralóm, azzal is megvan 2 perc alatt a víz és ha elromlik mindössze 3 rubelért veszek egy másikat. Otthon meg ott a gáztűzhely. Az ételmelegítést már meg sem hallgattam.

Aztán 10 évvel később egyetemünkről egy 20 fős társaság utazott Moszkvába amelynek én voltam a vezetője, tolmácsa meg mindenese. Ez már családos utazás volt, szintén csere alapon.  Akkor a határon még nagyon megnézték a szovjet vámosok, hogy mire is költöttük a pénzünket. Így aztán az egyik család (férj, feleség és a nagyfiú) összerakta egybe a "valutakeretét" és vettek közösen egy mikrohullámú sütőt. Mást nem is vettek mert ez olyan drága volt, hogy a vámosok biztosan nem hagyták volna szó nélkül ha emellé még egyéb dolgokat is vesznek. Azért is jó, hogy nem vettek mást mert ez a szovjet csoda olyan nehéz volt, hogy a család egyéb bőröndjei és csomagjai mellett a jelenlévő két férfi így is megszenvedett vele míg hazahozták. Természetesen akkor sem értettem, hogy lehet ilyet csinálni? Kifizetni 300 rubelt egy ilyen böhöm nagy valamiért amikor nekik is van otthon gáztűzhelyük?

Aztán évek teltek el és én is hozzájutottam életem első mikrohullámú sütőjéhez, mégpedig nyugatról. Ajándékba kaptam Németországból, ahol ez már elavultnak számított, se forgótányér se semmi, szóval a korábbi tulajdonosa vett egy újabbat, korszerűbbet, ezt meg elhozta és nekem adta. Először csak fintorogtam meg pofákat vágtam, elriasztott a terjedelme meg a súlya, de aztán csak elfogadtam. Egyszer aztán amikor a Libegő kötelét ellenőriztük (mert azt is csináltam vagy 30 évig, meg a Siklóét is) akkor elhoztam ezt is. És viszonylag hamar megszerettem. Már akkor is nagy ételkonzerv fogyasztó voltam. Kinyitottam a konzervdobozt, beleöntöttem egy jénai tálba a tartalmát és 2 perc múlva már kanalaztam is kifelé. Az effajta étkezéshez kiváló volt. Aztán meghaltak a szüleim, megörököltem az övékét, így már volt egy a tanszéken is meg Mályiban is. Mindkét helyen jól ki tudtam használni. Aztán tavaly áprilisban az építkezés miatt el kellett költöznöm egy új helyre, ott már nem üzemeltem be egyiket sem mert az egyik nyugdíjas kolléga hozta a magáét a tanszéki könyvtárból. Ekkor került ki Mályiba a szüleimtől örökölt sütő. Aztán mikor a nyugdíjas kolléga végleg leszámolt, hazavitte a sajátját, én meg ott maradtam mikrohullámú sütő nélkül. De már nem nagyon érdekelt mert elkezdődött a felmentési időszakom és nem sokat voltam bent.

Ezért is okozott némi gondot a közelmúltbeli teázás megszervezése. Ami aztán a merülő forralóval megoldódott. Aminek örülök, mert ha teára hívunk valakit akkor teával illik kínálni. Olyan ez mint amikor egy hölgyet azért hív fel egy férfi a lakására, hogy megmutatja a bélyeggyűjteményét, aztán a végén gyufacímke gyűjtemény lesz belőle. Vagy valami más.

Kiegészítés néhány órával később:

Egyik olvasóm találta az alábbi képet ami annyira jól illusztrálja az általam elmondottakat, hogy nem tudtam megállni, hogy a kommentek közül ne hozzam át ide:

Valami ilyesmi volt az a 300 rubeles is. Köszönöm szépen.

A múlt hét csütörtökön szakestélyen voltam. Ez még nem nagy újság, de mindenféleképpen meg kell említenem, mert ezzel kezdődött az egész. Szóval szakestélyen voltam, ráadásul egy olyan szakestélyen amelynek résztvevői ugyanazon a szakon tanulnak vagy tanultak az elmúlt években. Régebben - az ötéves képzés idején - én 4 félévet tanítottam őket, amióta azonban áttértünk a kétlépcsős képzésre be kell érnem egy félévvel. De azért így is meghívtak, ami igazán szép tőlük.

Mint írtam erre a szakestélyre visszajárnak a korábban végzettek is, így aztán néhányan közülük másnap hazautazás előtt fel szoktak ugrani hozzám egy teára.  Így volt ez most is, azonban a meghívás most üdítőre szólt, mivel az új helyemet már én is ideiglenesnek tekintem, így aztán a nagy költözködéskor tavaly áprilisban szinte teljesen felszámoltam a "konyhámat".  Maradt ott néhány pohár meg egy kanál, hogy ha egy kis kefirevésre adnám a fejem legyen mivel kikanalazni. A teafőzőmet, mikrohullámú sütőmet hazahoztam, illetve kivittem Mályiba. Így aztán teafőzésre már tényleg nem vagyok berendezkedve. Ennélfogva bár teát ígértem a vendégeknek már a meghívás pillanatában tudtam, hogy üdítő meg ásványvíz lesz ebből.

Aztán reggel elkezdtem gondolkozni, hogy lehetne mégis teázás ebből a másnapi együttlétből? És rájöttem, hogy a dolog megoldható. Elkezdtem keresgélni és hamarosan meg is találtam azt a merülőforralót amit valamikor a helyi KGST piacon vettem és legalább két évtizeden keresztül volt társam minden egy naposnál hosszabb kiküldetésben. Például a moszkvai utazásaim során is. Ahol egyszer majdnem felgyújtottam az ottani akadémia szállodáját a Lenin körúton.

Az történt ugyanis, hogy a reggeli készülődés közben kedvem támadt egy teára. Nosza, neki is láttam az elkészítésnek. Egy pohár vízbe - a képen látható módon - belesüllyesztettem a sok vihart látott merülő forralómat majd el is feledkeztem róla. A képen természetesen nem az én merülőforralóm látszik hanem az amit az Interneten találtam.

Ezután szépen elvonultam a fürdőszobába reggeli dolgaimat intézni amikor valahogy megéreztem, hogy be kell néznem a szobába. Be is néztem és szerencsére még időben érkeztem, hogy eloltsam a TV készüléket, amely kis lánggal ugyan, de égett. Nem a TV gyulladt ki, hanem a fadoboz teteje égett, igaz még elég szolidan. Az történ ugyanis, hogy először csak a víz forrt el a pohárból, aztán a vörösre izzott merülő forraló elpattintotta az üres poharat is és így már semmi akadálya nem volt annak, hogy hozzáérjen a fából készült TV dobozhoz is. Ami természetesen egy idő után lángot fogott. Nem égett túlságba, de azért lángolt. Ekkor kerültem én elő a fürdőszobából és látva a történteket egy darab ronggyal el is oltottam az egészet. Szerencsére időben érkeztem így nagyobb baj nem történt. Később aztán amikor a takarítónő megjelent kérdezte ugyan, hogy "ezzel meg mi történt" én csak halkan motyogtam valamit, azonban ennél sokkal beszédesebb volt számára az a 3 rubel amit a kezébe nyomtam. Nem is érdeklődött tovább, fogta a szemetest, kicserélte és már ott sem volt.

Természetesen egyszer volt Budán kutyavásár, ezután mindig nagyon óvatos vagyok ezzel a merülőforralóval. Mint péntek reggel is amikor egy jót beszélgettünk és teáztunk egykori tanítványommal aki, azóta már a barátommá lett.