Morgómedve

Ez is megvolt, most pihenhetek egy kicsit. Jó lenne gyorsan 1-2 kilót leadni, hogy a jövõ hét utáni hét közepén még egyszer kérhessek majd a malacsültbõl Lengyelországban. Egyébként azt hiszem, hogy menni fog. Most is tudtam egy kis helyet csinálni a 2 adag sztrapacskának és valami fokhagymás húsételnek, amit pénteken kora este illetve éjfél elõtt nem sokkal fogyasztottam el. Ezen a második sztrapacskán elég sokáig hezitáltam, volt már fél 11 is mikor rászántam magam, hogy mégis csak benyomok még egyet, hiszen az asztaltársaságban sorra rendelték a fiúk, pedig 5 óra tájban ugyanúgy beebédeltek mint én. Summa summarum nem ártott meg, jól aludtam, talán még jobban is mint itthon.

Most veszem észre, hogy a végével kezdtem, no mindegy, most már maradjon is így. Egyébként a régi Morgómedve olvasók tudják, hogy ez a Selmecbányai Szalamander ünnepség nekem minden év szeptemberében egy állandó programom. Mostanában azért annyival könnyebb már, hogy a diákság utazását nem én szervezem, de azért így is elég megerõltetõ egy ilyen selmeci felvonulás az már igaz. De haladjunk sorjában.

Péntek reggel indultunk két társammal. Egyikük vezetett, így nekem megadatott a nyugodt nézelõdés lehetõsége. Valóban ez történt, közben beszélgettünk errõl-arról. 10 óra után léptük át a magyar határt, nem néztünk se jobbra se balra, lassítás nélkül hajtottunk át a magára hagyott, roskadozó egykori épületek között, mint az egykori oktatási és kulturális miniszter 1990 táján Hegyeshalomnál, csupán annyi a különbség, hogy akkor még volt határ és határellenõrzés ma már viszont nincsen. Nyilván úgy gondolta, hogy a miniszterséggel ez is együtt jár.

Tehát a határt átlépve néhány óra múlva megérkeztünk Bacsófalvára, nem sokkal késõbb befutott a hallgatók autóbusza is. Elõtte egyébként - teljesen véletlenül - már összefutottunk egy benzinkútnál is. Gyors öltözés után a hallgatókkal együtt busszal  bementünk a Selmecbányára. A buszt fenn hagytuk a Leányvárnál mi pedig a közeli  temetõkben megkoszorúztuk az egykori selmeci professzorok sírjait, majd ezt követõen fenn a várban a honvéd szobrot. Én ebben nem vettem részt, tartalékoltam ez erõmet az esti felvonulásra.

Ezután következett az ebéd a megszokott helyünkön, amit igazában véve messzire el kellene kerülnöm, de mégsem kerülöm el mert jó helyen van, jól fõznek, a kiszolgálás ellen sem szólhatok egy szót sem, csak az a bajom, hogy tavaly egyedül annyit fizettem mint a hozzám késõbb odaülõ 4 cimbora együttvéve. Pedig elég visszafogottan fogyasztottam. Jó, két adagot ettem, de nem ittam rövidet elõtte. Na mindegy, spongyát rá ahogy Virág elvtárs mondaná Pelikánnak, elmúlt felejtsük el.

Mint említettem bõséges ebéddel és finom hideg sörökkel próbáltuk magunkat olyan fizikai állapotba hozni, hogy bírjuk majd az esti felvonulást. Amit ezúttal kicsit hamarább kezdtek el, így aztán menet közben tudtunk csak csatlakozni. Ha idõben kezdik odaértünk volna. Érdekes, idáig az volt a gyakorlat, hogy késve indult a menet, most ezen változtattak szlovák barátaink. Azt tudni kell, hogy a város egyik végénél kell gyülekezni és onnan indul meg a menet felfelé a Szentháromság tér felé.  Szép hosszú szakasz ez, az ember már akkor elfárad mire odaér a kiindulási pontra, aztán ugyanezt a távot kell megtenni most már nagyjából alakzatban - ahogy a katonaságnál mondták - énekelve, meg-megállva. A sebesség változó volt, de azért lehetõség nyílott arra, hogy a barátokkal, ismerõsökkel váltsunk egy-egy baráti ölelést. Mindeközben nagyon vártam már, hogy véget érjen és leülhessek végre.

Aztán eljött ez a pillanat is. Visszamentünk a délutáni éttermünkbe nekivetkõztünk egy, majd' 3 órányi sörözésnek. Kiváló barna söröket ittam, és mint írtam késõbb megkockáztattam még egy juhtúrós sztrapacskát is. Aztán fél 12 tájban elindultunk fel a Leányvárhoz ahol a buszunk állt. A tervezett hazaindulás Bacsófalvára éjfél volt, éjfél után néhány perccel el is indultunk. Senki nem késett el, senkire nem kellett várni. Ami dicséretes dolog, meg is dicsérem e helyrõl a hallgatóinkat.

Másnap aztán reggeli után elindultunk haza. A hallgatók még maradtak, a szokásoknak megfelelõen õk 3 napra érkeztek.

Az elmondottak illusztrálására - inkább a hangulata miatt - kikerestem néhány képet a korábbi felvonulásokról. A képek végén pedig találunk egy linket amire kattintva egy Selmecbányáról szóló könyvet nyithatunk ki ami sok oldalon keresztül foglalkozik a selmecbányai akadémián tanuló ifjúsággal is. A szöveget gazdag képanyag egészíti ki.

http://mek.oszk.hu/08800/08832

Kissé elmaradtam az írással, de nem voltam itthon. Hivatalos út keretében töltöttem nagyjából 4 napot egy szlovák kisvárosban, közel a cseh határhoz. Rajkánál mentünk át a határon, egy darabig még eldönthettük, hogy oda megyünk vagy Bécsbe. Mi ragaszkodtunk eredeti úticélunkhoz, így aztán északnak tartottunk.

Kellemes kisváros ez a Skalica, vagy magyarul Szakóca. Rend és tisztaság uralkodik mindenütt. És rengeteg a mûemlék. A keletszlovákiaiak is igyekeznek, de úgy gondolom sok még a dolguk amíg utolérik nyugati társukat. Érdemes kicsit elnézelõdni a település weblapján is. A szálloda is kellemes volt, egy kétágyas szobában laktunk egyik kollégámmal. Az idõ végig jó volt, sõt túl jó. Igen sajnáltam, hogy ez a szép napos idõ nem júliusban volt meg augusztus elején hanem most amikor délutánonként igencsak kóvályogtunk a melegtõl.

Kemény program volt. Kezdetben elõadások, aztán szakmai kirándulások. Hallván, hogy közel van a holicsi kastély a vendégek kérésére a vendéglátók ezt is beiktatták a programba. Hát itt már tényleg hulla voltam. Ráadásul több emeletes hatalmas kastély, mi meg bebarangoltuk rendesen. Én mindig azt lestem hová lehetne leülni. Sajnos a kastély egy részében éppen felújítás volt, még az ablakpárkányokat is vastagon borította a renoválás pora. Végre találtam egy széket amit csak pár milliméternyi por borított. Na erre rátettem a nemrég kapott prospektust és leültem. Sajnos néhány perc után mentünk tovább én meg sajnáltam otthagyni szerzeményemet, így vittem magammal azt is. Innentõl kezdve kissé lemaradtam és ha valahol megálltunk letettem és ráültem. Karinthy jutott eszembe, aki szerint az ember akkor találta fel az esernyõt amikor nem tudta magával vinni az ereszt. Kicsit macerás volt, de végül is idõnként megpihenhettem. Persze egy idõ után már felajánlottam volna másoknak is, elsõsorban a hölgyeknek de erre már nem kerülhetett sor mert a program hamarosan befejezõdött. Eljövetelkor megkérdeztem az idegenvezetõ hölgyet, hogy vissza kell-e vinnem oda ahol találtam, de megnyugtatott, hogy jó helyen van az ahol van. Jó, hogy nem kellett visszavinnem, még talán ma is ott bolyonganék abban a hatalmas kastélyban. Ez már az utolsó nap volt, tényleg eléggé belefáradtam ebbe az egészbe. Más lett volna a helyzet ha hûvösebb van, de ebben a melegben tényleg szenvedtünk.

Most kicsit pihenek, aztán a hétvégén elutazom Selmecbányára. A szokásos szeptemberi utazás. Egyébként ma elkezdõdött a félév is, nem panaszkodhatom, van elég órám. Hetente 3 alkalommal kell bemennem az egyetemre. Kicsit sok, jobb lett volna kettõ. Na mindegy már, legalább nem lustulok el annyira. :)

Sok görögdinnyét felvágtam már, de ilyennel még nem találkoztam. Szép nagy dinnye volt, Mályiba menet vettem egy hatalmas élelmiszer áruházban, tehát ahol nagy tételben és meglehetősen alacsony áron kínálják. Leírhatnám ugyan, hogy hol vettem de inkább körülírom. Akik ismerik Miskolcot úgyis tudják melyikről van szó. Szóval hogy folytassam, megvettem egy 10 kiló körüli dinnyét majd a telekre érve kettévágtam, hogy be tudjam tenni a hűtőbe. A meglepetés akkor ért amikor a dinnye kétfelé hasadt és dőlt belőle egy zavaros, kellemetlen illatú fehéres folyadék. Én még ilyet nem láttam. Először az asztalt borította el, majd onnan szépen folyt lefelé a linóleumra. A dinnye belseje pedig barlangos, nyálkás és üreges volt.  Természetesen szóba nem jött még a megkóstolása sem. Úgy ahogy volt kipakoltam az udvarra, hogy majd lesz vele valami. Aztán végül az lett, hogy csütörtöktől vasárnap reggelig tovább rohadt egy szemetes szákban, akkor aztán elvitték a szemetesek.

Mályiban egyébként hetente egyszer van szemétszállítás, idáig benne volt az adóban, idén úgy látszik újítottak a dolgon. Itt van ugyanis előttem egy számla, hogy fizessek a szemétszállításért egy bizonyos összeget. Nem keveset róttak ki de szó nélkül kifizetem. Tudom nehéz időket élünk. Egyébként is elégedett vagyok az Önkormányzattal, nem tudom hogy csinálták, de idén szinte nem is volt szúnyog. Esténként amikor az udvaron olvasgattam sokszor gondoltam elismeréssel a polgármester úrra, úgy hogy megyek is a postára azzal a csekkel.

Természetesen ezek után már nyilvánvaló miért is nem jelentkeztem az elmúlt napokban. Kihasználtam még ezt a néhány kellemes napot, hogy valamit visszahozzak a befizetett adóból és a kerítésért kifizetett nem kevés összegből. Bár ezzel a kerítéssel csak részeredményeket értem el, a kutyák ugyanis úgy járnak kelnek a kerítés alatt mintha ott sem lenne.

Elolvastam végre Ottlik Géza "Iskola a határon" című könyvét is. Jó könyv, elég nehéz letenni. Írhatnék róla most is de inkább egyszer majd külön, csak arról. Támadt néhány gondolatom olvasás közben azokat szeretném megosztani olvasóimmal.

Egyébként az idő tényleg jó volt, dolgozni már nem sokat dolgoztam, nincs értelme. A nyárnak vége, szeptemberben nekem is elkezdődnek az egyetemmel kapcsolatos feladataim. Idén elég korán kezdünk, 5-én kezdődik a tanítás. Előtte egy konferencia Szlovákiában, utána egy Lengyelországban egy pedig Magyarországon. A szokásos konferenciák amik mindig szeptemberben vannak. Addig jó lenne egy kicsit fogyni, hogy legyen hová felszednem azt az egy-két kilót. A cél, hogy még szeptember 30-án reggel is be tudjam gombolni a nadrágomat és ez a nadrág még kibírja estig amíg megérkezem Balatongyörökről, ahol minden évben ilyentájt teszem próbára szervezetemet és az ünneplő nadrágomat. Aztán jön egy nyugalmas október amikor újabb centiméter tartalékokra tehetek szert, már ami a csípőbőséget illeti.

Szerény véleményem szerint az angolt. Elsőre mindenképpen. Hallgatóimnak is ezt szoktam mondani. Angolul beszélnek Amerikában, Angliában, Ausztráliában, Ázsia és Afrika számos országában. És természetesen idegennyelvként nagyon sokan tanulják azokban az országokban is ahol nem az angol az anyanyelv. Például Franciaországban, Németországban, Oroszországban, hogy csak a jelentősebbeket említsem. Tehát ha szeretjük ha nem, a racionalitás azt diktálja, hogy az első idegennyelv amit az ember megtanul az angol legyen. Szerencsére ma már túl vagyunk a rendszerváltás okozta első sokkon, van elegendő angoltanárunk is.

Aztán ha megtanultunk angolul lehet tanulni németül vagy oroszul. Az egyikkel Németországban, Ausztriában és Svájcban érezhetjük magunkat otthon, a másikkal a volt Szovjetunió területén. A némettel ezenkívül jól el lehet boldogulni a volt monarchia területén is, főleg az idősebb korosztály körében, az orosszal pedig az összes szláv országban. Tehát a már említett volt Szovjetunión kívül Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában, a volt Jugoszlávia területén, Bulgáriában és a volt NDK-ban. Azért ha valaki nekem szegezné a kérdést, hogy mégis melyik legyen a második idegen nyelv akkor azt mondanám, hogy a német. A német, mert itt vannak a német és osztrák vállalkozások. Igaz, el lehet ott boldogulni az angollal is de jó pontot jelenthet a német tudás. Nem beszélve arról, hogy az állásajánlatok nagy többségében is a német van feltüntetve az angol mellett mint elvárt nyelvismeret. Tehát a második nyelv legyen a német.

És mivel a mai világban már két nyelv ismerete sem tekinthető elegendőnek a biztos egzisztenciához javaslom tanuljunk meg oroszul is. Oroszország nagy ország, bár még kicsit alvó állapotban van, de egyszer ők is beindulnak majd mint Dél-Korea és Kína. Akkor jól fog jönni egy orosz nyelvtudás.

És mi van ha már tudunk oroszul is? Hát akkor jöhet az élvezet. Azok a nyelvek amiket világéletünkben szerettünk volna megtanulni de mindig mást kellett tanulni helyette. Például angolt, németet, oroszt. És ilyenkor jöhetnek a szép és romantikus nyelvek, a francia, az olasz és a spanyol. Bár énnekem soha nem tetszett egyik sem, de gyakran hallom - főleg a lányoktól - hogy nekik az olasz vagy francia tetszik. Van ilyen. Egy élet olyan hosszú, nem igaz, hogy ne férne bele ez a 4 idegen nyelv.

És nem mellékesen ezzel az államtitkár asszony kedvében is járnak, aki nem csak a pedagógusképzést szándékozik átalakítani  hanem lépéseket szándékozik tenni az angol nyelv visszaszorítására  is, elsősorban a francia és spanyol nyelv javára. Ami azért sajnálatosan rossz lépés lenne. Fontos és szép nyelvek ezek a latin nyelvek, de szerintem vannak fontosabbak. Legalábbis az életben való boldogulás szempontjából.

A Morgómedve olvasói tudják, hogy az én erősségem az orosz, de jól tudok németül is, viszont nem adnak el angolul sem. Egyszer - 40 évvel ezelőtt - megpróbálkoztam a franciával is de rájöttem, hogy egyedül, autodidakta módon - a kiejtés miatt  - nem tudom megtanulni így aztán hindiül kezdtem tanulni. Aztán ez is abbamaradt. Rövid és felejthető kaland volt az idegennyelvek világában. Passzió.

Hallom, hogy az oktatási államtitkárság elképzelései között szerepel az is, hogy csak azok jelentkezhetnének egyetemre vagy főiskolára akiknek megvan a nyelvvizsgájuk. Hát az nem lenne jó. Nem lenne jó mert elég nagy hátránnyal indulnának azok a fiatalok akik szerényebb családi körülmények között élnek. Mire gondolok? Kisebb lakás, több testvér, kevesebb egy főre eső jövedelem. Ebből kifolyólag nyilván szóba sem jöhet a magántanár sem. Kétségtelen, hogy csökkenne az egyetemre jelentkezők száma - ami a mostani oktatási reform egyik célkitűzése is - de ilyen áron talán nem kéne csökkenteni.

A középiskolai tanulmányok elsősorban családi környezetben folynak ahol meghatározóbbak a körülmények mint a  főiskolákon vagy az egyetemeken. Míg középiskolás korban - tanulás szempontjából- meghatározók a lakáskörülmények addig a felsőoktatás keretei között ezek eliminálódnak. Igaz a kollégiumban vagy albérletben sem egyedül lakik az ember de több lehetőség van az elszigetelődésre. Itt már azért el lehet bújni estefelé egy-egy tanteremben, a könyvtár is karnyújtásnyira van. Úgy gondolom mindenki érti mire gondolok.

Más kérdés a magántanár kérdése. A médiában gyakran elhangzik, hogy az egyetemek képtelenek arra, hogy rendesen megtanítsák a hallgatóságot olyan szinten egy idegen nyelvre ami elegendő egy nyelvvizsgához. Egyetértünk. Heti 2 órában semmilyen nyelvet nem lehet megtanítani. Meg lehet viszont tanulni önállóan is, nyelvtanár nélkül. Nekem elég jól sikerült, majd egyszer leírom, hogy hogyan. Már csak azért is hátha a hallgatóság talál egy-két jó ötletet a leírásban, mert azért az is tarthatatlan, hogy a lediplomázott hallgatók 30 %-a nem tudja átvenni a diplomáját mert nincsen nyelvvizsgája. Az alatt az idő alatt amíg bent találhatók a főiskolákon és az egyetemeken azért meg lehetne szerezni ezeket a nyelvvizsgákat. Még olyan indulással is ahogy mostanában sokan bekerültek a felsőoktatásba, meg olyan kényelmes nyugodt tempó mellett is amit a felsőoktatás manapság megenged nekik.

Summa summarom azt mondom, az egyetemi felvételt nyelvvizsgához kötni nem szabad. Bár ahogy én ezt a felsőoktatási törvény körüli hercehurcát látom azért nagyon nem kell tartani attól, hogy ez bekövetkezik. És ha már itt tartunk elmondom mit gondolok erről az egészről. Politikamentesen. Nagyrészt egyetértek a szigorításokkal. Az államtitkár asszony nagyjából azt szeretné visszaállítani ami akkor volt amikor én jártam egyetemre. Ez viszont nem egyezik a "politika" elképzeléseivel. Így aztán tényleg nincs előrelépés. Őszre már nagyon mondják a törvény elfogadását. Én ugyan szkeptikus vagyok, de majd meglátjuk.

Kis ország vagyunk, de még abban az egyszerű kérdésben sem tudunk megegyezni, hogy a svájci  fizetőeszközt hogyan kell ejteni. Vannak akik következetesen frank-ot emlegetnek, vannak viszont akik a fran-t részesítik előnyben. És teszik mindezt úgy, mintha nem is létezne egy másik "tábor" a maga sajátos kiejtési formájával. Aztán vannak akik szemrebbenés nélkül használják szinte egy mondatban mindkét formát mint például ma reggel az egyik reggeli hírműsorban a műsorvezető. Én úgy gondolom azért ezt a dolgot rendezni kellene.

Arra gondolok, hogy a tudós embereknek állást kellene foglalniuk ebben a kérdésben, ami aztán mindenkire kötelező lenne. De különösen fontos lenne, hogy a médiában eszerint használják a francia és svájci pénz nevét. Egyébként gyanítom van ilyen. Nem közvetlenül a frankról hanem általában az idegen szavak hazai használatát illetően. Csak senkinek nincs kedve fellapozni, mindenki azt mond amit akar, minden különösebb következmény nélkül. Egyébként nekem erre van egy példám ami  alapján úgy érzem a frank az igazi. Ez a példa pedig az úgynevezett frankhamisítási botrány, amikor államilag hamisítottuk a francia frankot. Soha nem hallottam úgy emlegetni, hogy franhamisítási botrány. Tehát én a frank mellett voksolok.

Nincs szerencsém ezzel az Antal Imrével. De kezdem az elején. Három éve hunyt el Antal Imre és ebből az alkalomból bizonyos történések vannak. Egyik ilyen, hogy a Magyar Televízió vezetése úgy döntött, hogy a 3 éve meglévő - fából készült - fejfa helyett egy igazi síremléket állítanak Antal Imrének a Farkasréti temetőben. Nagyon derék dolog. Antal Imre tényleg nagy művész volt, sok kiváló műsor fűződött a nevéhez, a közszolgálati televízió tényleg büszke lehet arra, hogy valamikor ő is ott dolgozott. Ahogy hallom 3 millióba került a síremlék. Nem olcsó, de Antal Imre sem egy ripacs volt, istenáldotta tehetsége volt a színészethez, amit egyébként soha nem tanult.

A 3 éves évfordulóra adományozott síremlékkel azonban nem érte be a televízió vezetése,  úgy gondolták, hogy egy hatrészes válogatással is méltó módon emlékeznek meg róla. Sőt, az egyes adások  szerkesztése sem a hagyományos módon történt, ugyanis minden egyes 55 perces adásnak más-más volt a  gazdája. Alkalmanként tehát ez a kivételes lehetőséggel rendelkező egyén válogathatta össze a műsort. Nem rossz ötlet - gondoltam én - és izgatottan vártam a sorozatot. Természetesen a videómat beélesítve. Erre nem csak azért volt szükség, hogy a későbbieken is megnézhessem a felvételeket, hanem azért is mert az első két rész nagyjából éjfél előtt negyedórával került adásba. Kicsit morogtam magamban, de hát azért találták fel a videóknál az automatikus felvétel lehetőségét, hogy az ember éljen vele, beállítottam hát mindkét alkalommal. A dolog működött is.

Aztán a harmadik vasárnapon valami megváltozott. Hétfő reggel ugyanis izgatottan néztem hogy sikerült-e a felvétel és sajnálattal láttam hogy Antal Imre sehol, ezzel szemben van egy felvételem valami futball mérkőzésről. Nyilván műsorváltozás volt, a meccs levetítése fontosabb volt mint Antal Imre. Mert természetesen nem élő közvetítésről volt szó hanem valami korábbi meccs ismétléséről. Akkor még úgy tudtam, hogy szegény Antal Imrének annyi, ma már tudom, hogy valószínűleg csak hátrébb csúsztathatták, mondjuk fél 2-re. Ezt onnan gondolom, hogy - a műsorújság alapján - tegnap is beprogramoztam a következő részt a megadott időpontra, aztán véletlenül benéztem a www.port.hu -ra és láttam, hogy ismét meccs lesz az éjfél előtti időpontban de a következő rész is le lesz vetítve, csak kicsit később, fél 2 előtt 10 perccel. Ideális időpont arra, hogy egy nagy művészre emlékezzünk. Már csak azt kellene eldöntenie a hazai tv nézőnek, hogy fennmarad-e addig vagy felhúzza a vekkert mondjuk negyed 2-re. Mint tudjuk ott ahol van videó a háznál ez programozással megoldható, hasonlóképpen ott is ahol valami DVD-s rögzítő eszköz  található a házban. Ezzel viszont csak annyi a baj, hogy az előbbiből egyre kevesebb van már, az utóbbiból meg még kevés van a háztartásokban. Így aztán a televízió nézők nagy része jókat durmol már ebben az időben, ahelyett, hogy társul szegődne  a Magyar Televízióhoz az Antal Imrére való emlékezésben.

De mint tudjuk a szegény embert még az ág is húzza, ugyanis én beprogramoztam az éjjeli időpontra a videómat, csupán a napot néztem el, így aztán nem lett a felvételből semmi. Amit azért fölöttébb sajnálok, mert nagyon szerettem Antal Imrét, szívesen rögzítettem volna ezt a durván 6 órányi műsort. Talán az utolsó kettőt még sikerülni fog, ha nagyon résen leszek és nem is bénázom el a beprogramozást.

A tagnapi fiaskót egyébként más miatt is sajnálom. Antal Imre után ugyanis egy 1967-ben készült bolgár filmet vetítettek. Azért micsoda ínyenc falat lehetett volna. Bolgár filmekkel egyébként sem vagyunk nagyon elkényeztetve, és akkor itt lett volna egy 1967-es film. Hát a szívem szakad meg. De most már csakazért is megszerzem valahonnan. Ha addig élek is.