Morgómedve

Jó kis kalamajkát okoztam magamnak ezzel a szakálltalansággal. Először is megoszlanak a vélemények a szakállamat illetően. Van aki azt mondja, hogy feltétlenül növesszem vissza, úgy sokkal jobb. Aztán van aki azt mondja, minimum tíz év amennyivel fiatalabbnak látszom így szakáll nélkül.  Bevallom hízeleg nekem a dolog, ki nem szeretne 10 évvel fiatalabbnak látszani, még ha férfi is az illető? Már-már hajlik rá az ember, hogy elballagjon az illatszerboltok valamelyikébe és beszerezzen egy önborotva készüléket némi borotvahabbal, amikor megint levél jő, hogy nahát, egy pillanatig se hezitáljak, örüljek annak, hogy ebben az átmeneti időszakban is nő, sokkal hamarább fogok normálisan kinézni. Kétségtelen, hogy ez a szakálltalan kép amit körbehordoztam nem a legjobb. Jó, persze, szakáll valóban nincsen rajta, de úgy nézek ki, mint akinek tele van a gatyája és éppen nem tudja eldönteni mit kell ilyenkor csinálni.

Persze megértem én a Morgómedve olvasókat, hogy neheztelnek rám mert képek nélkül tényleg nem lehet állást foglalni ebben a dologban, de hát az inkognitó fontos dolog. Tudom némileg megtépázódott már az évek során de azért még nem tartok ott, hogy íme itt van, nézzétek ez vagyok én szakállal és szakáll nélkül. Úgy hogy elnézést kérek azoktól akik nem ismernek személyesen vagy legalább valami hiteles képről. Ők jelen esetben legyenek passzív szemlélői ennek a - már bocsánat - tökölődésnek.

Ne feledkezzünk el azonban azokról sem akik úgy vélik legyen úgy ahogy én szeretném, függetlenül attól, hogy hogy nézek ki újmódi külsőmmel, vagy hogy fiatalabbnak látszom-e vagy nem a koromnál. Nekik is igazuk van. Bár ezt a nagyvonalúságot csak azok engedhetik meg maguknak, akik már végleg lemondtak arról, hogy külsejükkel is kivívjanak valamiféle elismerést a másik nem körében.

Úgy hogy nem vagyok én könnyű helyzetben, az már igaz. Más lenne a helyzet ha Amerikában élnék, ott a férfiak számára kötelező fiatalabbnak látszani. Hogy honnan veszem ezt? Valamikor régen olvastam vagy hallottam. Mindjárt el is gondolkoztam rajta és azt mondtam magamban, hogy teljesen nyilvánvaló a dolog, hiszen Amerikában a család fenntartása alapjában véve a férfi dolga, márpedig a fenntartáshoz pénz kell, ahhoz meg vagy pénznyomda mint az egyszeri adófizető polgárnak Lembergben, vagy pedig munka. Munkához viszont az jut könnyebben aki külsejével is kellemesebb benyomást kelt a munkaadókban. Ez volt az a pillanat amikor én többnyire némileg röstelkedve néztem magamon végig, és megállapítottam magamban, hogy de jó, hogy nem vagyunk Amerikában. Ami valóban jó dolog, gondolom ma is a fix közalkalmazotti nyugdíjjal a zsebemben. Ami ugyan nem sok, de azért némi biztonságot ad az embernek ebben a reformoktól hemzsegő világban.

Tehát a munkaadóktól ugyan eltekinthetek már, de nem tekinthetek el a másik nem képviselőitől. Ők viszont megoszlanak ebben a kérdésben, úgy hogy sajna megint nem tudtam egyről kettőre jutni. Azért van még egy szempont ami lássuk be, elég nagy súllyal esik latba: ez pedig a reggeli borotválkozás kérdése. Gyanítom ez fogja eldönteni a kérdést.

Mindenhonnan azt hallom, hogy vége a nyárnak. Abban mindenki egyetért, hogy még ma szép idő lesz. Az ablakon kitekintve erre meg is lehet minden reményünk. Aztán a hétből hátralévő néhány napot illetően megoszlanak a vélemények. Van aki azt mondja, hogy  a hétvégén jó idő lesz, van aki úgy fogalmaz, hogy szerdán még ugyan szép idő lesz, de csütörtöktől újra borulások, esők várhatók. Végig augusztusban.

Hát jól nézünk ki. A júniusom elment a vizsgaidőszakkal, nagyjából 130 vizsgazárthelyit javítottam ki,  júliusban meg 10 napot kivéve vacak idő volt. A Mályiban töltött idő már a befizetett adót sem hozza vissza, nem hogy a kerítésjavítás árát. Szegény Morzsiék sem értik, hogy most mi van? Az még hagyján, hogy rossz idő van, de a gazdájuknak is többe kerül ez a nyár mint egyébként szokott, hiszen a nyár nagy részében én szoktam kosztolni ezeket a vendégkutyusokat. Nincs más hátra, a tartásukhoz való hozzájárulást ki kell terjesztenem a nyárra is. Meg is teszem legközelebb ha kint járok. Azért legközelebb mert feladataim miatt a mai egyetlen elfogadható napon nem tudok kimenni.

Aztán - ahogy mondani szokták - szegény embert még az ág is húzza. Múlt péntek óta megint fáj a fogam. Bár szerintem nem is a fogam, hanem az íny gyulladhatott be, úgy hogy ezzel is kínlódom. A diaganosztizálásomat segítette, hogy az érintett  fogamat átlag 2 havonta látja fogorvos, tehát szinte biztos voltam benne, hogy nem a foggal lehet a baj hanem megint ínygyulladásom van. Ennek megfelelően  kezeltem. Úgy mint 2 évvel ezelőtt júliusban. Bizonyára vannak akik emlékeznek rá, sokat kínlódtam akkor is. Sajnos a megszokott fogorvosom szabadságon van, így maradt az öngyógyítás. Tegnap óta már kifelé megyek az alagútból. Jó is, mert mára már nincsen gyógyszerem. Jó kis masszív gyulladás lehetett, máskor a dobozban lévő kapszulák harmadát már csak azért szedem be mert úgy tudom így kell csinálni, most meg tegnap este vettem be az utolsót. Igaz nagyon meglepődnék ha mára nem lennék panaszmentes. Nem teljesen, megelégednék mondjuk 90 %-al is.

A szakállam növöget, a véleményeket gyűjtögetem. Statisztikailag a szakállas külsőm látszik nyerőnek. Már praktikus okokból is, mert ha marad, reggelente nem kell borotválkoznom.

Hát így vagyunk idén ezzel a nyárral, fogalmazzunk egyszerűen, nem ér egy kalap izét sem. Egyébként köszönöm megvagyok. A nyugdíjas napok telnek. Vennék már egy nyugdíjas bérletet de attól  tartok az ellenőr a buszon nem fogja beérni azzal, hogy azt mondom neki, hogy nyugdíjas vagyok. Valószínűleg a rektor úr 2 oldalas levelét sem tekintené mértékadó dokumentumnak, így inkább kivárok még egy kicsit. És fizetem a városban a méregdrága parkolási díjat. Bár a várost azért igyekszem elkerülni. Egyébként köszönöm, megvagyok.:)

Tegnap lejárt a felmentési időm is, a mai naptól nem vagyok többé közalkalmazott. Mától én is a nyugdíjasok meglehetősen széles táborát szaporítom. Napra pontosan 38 évig dolgoztam az egyetemen. Az elmúlt évtizedekre visszatekintve elmondhatom, hogy elégedett vagyok. Azt csinálhattam amit szeretek: tanítottam, fiatalokkal foglalkoztam. És ehhez kiváló körülményeket biztosítottak a könyvek százai a szekrényeimben, a számítógépek és a kollégák.

Szerencsés adottságom, hogy kicsit jobban értek az emberek nyelvén mint egy átlagember, így aztán sikerült jó kapcsolatot kialakítanom a hallgatókkal is. Ennek köszönhetően aztán nem csak a szakmára taníthattam a fiatalokat hanem sok minden egyébre is, amiről meggyőződésem, hogy szintén hasznos számukra. A hallgatókkal való jó kapcsolatom végigkísérte teljes pályafutásomat. Ők ezt rendszeresen el is ismerték, legutóbb például az idei diplomaátadó ünnepségen.

Két hallgatói baráti társaságnak vagyok tiszteletbeli tagja, ami szintén nagy elismerés. Egy korábban végzett évfolyam tiszteletbeli évfolyamtárssá választott. Ez is nagyon jól esett annakidején és jól esik ma is. A fentiekből is látható, hogy a hallgatók értékelték odaadásomat, barátságomat és rendszeresen el is ismerték ebbéli tevékenységemet. Ezúttal is köszönöm nekik.

Oktató-nevelő munkám elismerése is megtörtént a diplomaátadó ünnepségen. Ezt is köszönöm, ezt már az egyetemünk vezetésének. A társadalmi munka, társadalmi tevékenység sem hiányzott soha az életemből, mindig csináltam valamit. A szakszervezetben bizalmiként kezdtem 1975-ben és idén tavasszal kari titkárként fejeztem be a szakszervezeti munkát. Természetesen a szakszervezet is úgy ítélte meg, hogy valamilyen módon elismeri ezt a több évtizedes tevékenységet, ami szintén megtörtént. Néhány hete egy ebéddel összekötött tanévzáró Intéző Bizottsági ülésen ezt is köszönettel átvehettem.

Amikor az ember nyugdíjba megy el szokták búcsúztatni. Ebben sem volt hiba. Sőt nagyon megható kis ünnepségeken engedtek el. Kezdték a volt levelező hallgatóim akik ebből az alkalomból szakestélyt szerveztek, amelynek fő "attrakciója" - ők fogalmaztak így  - az én nyugdíjba való elengedésem volt. Nagyon jó hangulatú szakestélyen vehettünk részt, a hozzászólok is visszatekintettek az elmúlt évtizedekre, természetesen én sem maradtam adósuk vidám történetekkel. A levelezős hallgatókon kívül voltak oktatók, doktoranduszok és iparban dolgozó kollégák is, akik a korábbi évtizedek történéseinek felelevenítésében jeleskedtek. A végén ajándékot is kaptam: egy gyönyörűen felfüstölt hátsó csülköt és egy rúd téli szalámit. Nyilván hálából azokért a  példákért amiket a gasztronómia köréből vettem annak idején az óráimon.

Volt intézeti szintű (ez 2 tanszéket jelent) búcsúztatás is. Hiába volt a nyár közepén csak két kolléga mentette ki magát, tehát szinte mindenki eljött. Ez is jól sikerült, kaptam egy szép könyvet, mindenki aláírta. Ezúton is köszönöm nekik.

Nagyjából a sor végére értem, remélem nem maradt ki senki és semmi. Kérem a kedves olvasót ne tekintse szerénytelenségnek a fenti sorokat. Ha az ember arról ír, hogy életében véget ért egy meglehetősen fontos  fejezet akkor ez is hozzátartozik a dologhoz.

Azért furcsa dolog arra gondolni, hogy a postás ezentúl úgy hozza a pénzt, hogy nem kell megdolgoznom érte. Természetesen ezt a postást jelképesen értem. Már csak azért is mert én nem tervezem, hogy itthon fogok ülni. Még azon az egy napon sem amikor a nyugdíjat hozzák. Van nekem két bankszámlám is, utalják oda. Hogy mivel fogok foglalkozni? Hát mindennel. Ígéretem van arra, hogy a tárgyaimat vihetem továbbra is. Igaz, most már nem egyetemi alkalmazottként hanem óraadóként. Ez jó dolog, mert ezt nagyon szeretem csinálni és megmarad a kapcsolatom is a hallgatókkal, az egyetemmel. Ahogy mondani szoktam, akárhogy felbosszantanak otthon vagy a tanszéken a terembe lépve tíz perc múlva már jó hangulatban a lelkemet kitéve magyarázom azt ami arra az alkalomra be van tervezve. A jó hangulatra szükség is van, az én óráimat azért is szeretik a hallgatók mert amellett, hogy az anyaggal is haladunk elég vidám légkör uralkodik. Nem azért mondom de korábban voltak időszakok mikor a hallgatók megkérdezték, hogy a barátnőjüket behozhatják-e órára? Természetesen nem elleneztem. Sőt, még tovább stimulált a népszerűségnek ez a foka, még inkább kitettem magamért.

Tudom néhány év múlva a tanszék megoldja a pótlásomat főállású oktatókkal. És ez így van rendjén. Jöjjenek a fiatalok. Emellett ígéretem van egyéb feladatokra is.

Sokáig folytathatnám még gondoltaimat a nyugdíjazás kapcsán de félek, a terjedelem miatt sokan hozzá sem kezdenek. Ahogy nézem a legfontosabbat leírtam, legyen hát itt a vége.

Mielőtt még a rajongóim szívbajt kapnának sietve jegyzem meg, hogy nem szándékos volt a dolog hanem véletlen. Ami azért lássuk be, elég furcsán hangzik. Hogy a fenébe tudja az ember véletlenül levágni a saját szakállát?  Valóban hihetetlenül hangzik de a dolog tényleg megtörtént. Elmesélem.

Kicsit messzebbről kell indítanom a dolgot. Jó néhány éve már annak, hogy ajándékba kaptam egy haj- és szakállvágót. Valami ilyesmit:

Egyébként nem mindig lehetett nálunk szakállvágót kapni, a szocializmusban például én nem emlékszem ilyesmire. Nyugaton bizonyára már ekkor is léteztek efféle dolgok de a mi gondoskodó vezetőink nyilván nemkívánatosnak találták ezen termékek beáramlását az országba. Ami teljesen helyénvaló, mert akkor például mit csináltak volna a borbély elvtársak? Mivel keresték volna meg a kenyerüket? Miből tartották volna el a családjukat? Így aztán - gondolom én - a felelős vezetés Hegyeshalomnál útját állta az efféle fellazító találmányoknak.

Elég baj volt a  borbély elvtársaknak, hogy nagyon sok fiatal házas otthon a fürdőszobában oldotta meg ezt a kérdést, hiszen mutassanak nekem egy fiatalasszonyt aki nem képes arra, hogy az ifjú férj haját vagy szakállát megkurtítsa. És ehhez még nyugatról becsempészett haj- és szakállvágóra sem volt szükség, elég volt hozzá egy olló vagy egy zsilettpenge. Azért a borbély elvtársak jól tudták, hogy csak néhány év és véget ér a nagy szerelem és ezek az átmenetileg elpártolt fiatal- vagy már középkorú férfiak bizony visszatérnek majd a fodrászműhelyekbe, csak várjuk ki a végét.

De azért ennyire ne kalandozzunk el, térjünk inkább vissza a ma már nálunk is szabadon beszerezhető kis berendezéshez ami az én életemet is megkönnyítette. Amióta megvan két hajnyírás között a szakállnyírást elintézem otthon. Tudom, az eszköz alkalmas hajnyírásra is, én azonban azt már szívesebben bízom a megbízható fodrász kezekre.

És akkor térjünk rá a mai szakállvágásra. Mint már annyiszor az évek során ma is akkurátusan leterítettem egy újságpapírt a mosdókagylóra, majd a tükör előtt állva elkezdtem a szakállnyírást. Szépen hullottak a csomók az újságpapírra, a szakállnyíró pedig úgy ment előre a szakállamban mint kés a vajban. Éreztem ugyan, hogy valami nem olyan mint máskor, de nem jöttem rá hogy mi az. De nem is nagyon törtem a fejem. Örömmel töltött el, hogy milyen könnyedén szabadít meg a szőrzetemtől még azokon a helyeken is ahol máskor nyolcszor-tízszer végig kellett mennem, hogy hiánytalanul eltűnjenek a hosszú szőrszálak. Mondjuk az nem tűnt fel, hogy mintha rövidebb lenne mint máskor. Csak mikor végeztem akkor jöttem rá, hogy eltűnt a szakállam, mostani állapotom már borostásnak is csak jóindulattal mondható. Akkor kezdtem nézegetni a hajvágót és észre is vettem, hogy hiányzik a végéről egy műanyag valami aminek pont az a funkciója, hogy beállítható legyen a megmaradó szakáll hossza. Ráadásul ez még olyan kialakítású is, hogy elmozdítható, vagyis több méret is beállítható. Miután ez nem volt a helyén én közvetlenül a késekkel gyalultam végig a képemet. Így persze nem is lehet csodálkozni azon, hogy momentán úgy vehetjük, hogy nincs is szakállam.

Ami ugyan nem lenne nagy baj mert majd kinő, csak azt nem szeretném még egyszer átélni ami 1983-ban volt amikor úgy döntöttem, hogy szakállt növesztek. Egyszer talán majd az okokat is elmondom, most csak annyit jegyeznék meg, hogy 1-2 hétig nagyon kellemetlen volt amíg meg nem szokta  a szervezetem, vagy nem erősödött meg rendesen.

Végezetül ismét vessünk egy pillantást erre a bizonyos haj- és szakállvágóra. Vegyük észre a jobb végén található távolságtartó keretet, ami bizony nekem leesett mikor a szekrényből kivettem. Később megtaláltam a szobában a szőnyegen. De addigra már nekem nem volt szakállam. Most várom, hogy nőjön. A fejleményekről majd beszámolok.

Valami megváltozott az m1 reggeli hírműsorában. Nem hiszem, hogy B. J. változott volna meg egyik napról a másikra, inkább valami újfajta szerkesztői koncepcióról lehet szó. Az se tetszett amikor minden beszélgetés után felállt és kézfogással köszönt el a riportalanyoktól, szerintem elég lett volna egy mosollyal kísért bólintás is, viszont az ami mostanában van szokásban az tényleg udvariatlanság. Miről is van szó?

Újabban már szó sincs kézfogásról, sőt búcsúzásról sem. Ugyanis ha befejeződik a beszélgetés, elfordul a korábbi beszélgetőpartnerétől és máris kezdi a felvezető szöveget az újabb beszélgetéshez, szinte ugyanazzal a levegővétellel. Gondolom ez alatt a néhány mondat alatt a segéderők pillanatok alatt kicserélik a riportalanyokat is. Ha netán valaki kissé nehézkesebben tápászkodna fel akkor kétoldalról segítenek neki. Kétségtelen, hogy nem sok idő van a cserére, tehát igyekezni kell. Csak azt nem értem hová ez a nagy rohanás? Mi változott meg azóta, hogy a műsorvezető nyugodtan komótosan felállt és kezet nyújtott, majd átballagott egy másik helyre ahol már várta az újabb riportalany?  Vagy a reklámot használták ki a helyszín átrendezéséhez.

És ha már a reggeli műsornál tartunk az utóbbi időben elharapódzott egy szokás, hogy a meghívott vendégek nem érkeznek meg a beszélgetés idejére. Tehát meg van tervezve egy vitaműsor, eljön az ideje, és kiderül, hogy a behívott vendég vagy valahol útközben van vagy egyáltalán nem is fog eljönni. Ebben természetesen nem a televíziósok a hibásak, itt bizony a riportalany a hunyó. Ő az aki nem hogy udvariatlan, de egyenesen tiszteletlen és nem csak a meghívókkal hanem velünk - nézőkkel - szemben is. Valamikor ilyen elképzelhetetlen lett volna. Egy televízióban szerepelni akkora presztízst  jelentett, hogy a távolmaradást senki nem merte volna megkockáztatni.

Nem zárom ki, hogy ebben a televíziósok is hibásak. Bizony bizony időnként ott is lazaság uralkodik. Ezek után bizony ne csodálkozzunk ha a behívott vendég sem csinál nagy gondot, hogy beér-e időben a stúdióba vagy nem. A lazaság lazaságot szül, hiszen a reggeli csúccsal lehet számolni. Én például valószínűleg egy órával korábban ott lennék már. Aztán elnézelődnék, elolvasgatnék. Vagy beszélgetnék a szintén időben érkezett vendégekkel. Kettőn áll a vásár - ahogy mondani szokták. Valakinek el kéne kezdeni helyreállítani a televízió műsorok régi tekintélyét. Kezdhetnék a házigazdák. Például azzal, hogy B. J. ismét kézfogással vagy egy mosolygós bólintással búcsúzik a vendégektől.

Az igazán jó blogbejegyzés valahogy kötődik a jelenhez. Aztán van úgy hogy elcsúsznak a dolgok és már régen nem aktuális amiről az ember írni akar. Legalábbis abban a formában nem, hogy ha felállunk a számítógép mellől és kimegyünk az utcára szembesülünk azzal amiről néhány perce olvastunk.

Így vagyok én ezzel a két plakáttal is amiről az írásomban szó lesz. Amikor megjelentek az utcákon rögtön tudtam, hogy erről írni fogok. Aztán telt múlt az idő, egyéb témák fontosabbak voltak, ezek mindig lemaradtak. Szép csendben elvoltak a számítógépemen és vártak a sorukra. Most amikor takarítás közben megláttam őket és első gondolatom az volt, hogy sajnos ezek már aktualitásukat vesztették, nyugodtan kitörölhetem. De azért csak sajnáltam egy kicsit, így aztán mégiscsak elmondok egy-két gondolatot ezekkel a reklámokkal kapcsolatban.

Miről is van szó? Vessünk egy pillantást az alábbi képre:

Ha nem jönnénk rá magunktól, hogy mit reklámoznak ezek a kissé meghajszolt hölgyek akkor a kép bal felső sarkára pillantva rögtön biztosak lehetünk benne, hogy nem egy frizura reklámról van szó, hanem itt bizony a hölgyek melltartókat és egyéb fehérneműket reklámoznak. Nagyon derék dolog. Bár a cég ismert a piacon de a reklámra neki is szüksége van. Egy dolgot nem értünk, hogy ezek a derék manökenek  mitől néznek ki úgy mintha valaki jól megkergette volna őket. Mert úgy néznek ki. A hajuk zilált, a bal oldalon lévő a nyakához kap. Lehet, hogy légszomj kínozza? Bár  mozdulat csalóka, lehet az is, hogy pipiskedés csupán, ami a kamerának szól. Jobban megnézve egy közepes hosszúságú futóversenyre is gondolhatunk, mégpedig a célszalag közelében. A légszomjjal küzdő baloldali hölgyről már szóltunk, a középen lévő ifjú hölgy felemelt karja utalhat a biztos győzelemre, míg a jobb szélen futó versenyző már feladni látszik, amint éppen engedi lefelé a karját.

Persze lehet, hogy ezeket a hölgyeket nem is kergeti senki, sőt maguktól sem futnak sehová, egyszerűen a fotós gondolta úgy, hogy a reklámozott fehérneműk mélyebben fognak gyökerezni a jövendő vásárlóban, mintha csak úgy egyszerűen billegnének ezek a fiatal hölgyek a fényképezőgép előtt, ki-ki düllesztve a kidülleszteni valójukat.

Teljesen más a hatása az alábbi képnek ahol már csak egyetlen nőt látunk, szerintem itt már nem azon mélázik az ember, hogy ki üldözi ezeket ott a plakáton hanem megnézi magát a reklámozott portékát, a fehérneműt:

Tudom, hogy nekem kicsit ósdi szemléletem van a női divatot illetően. Fiatalabb koromban is némi értetlenséggel néztem a "Nők lapja" divattal kapcsolatos oldalain felvonuló manökeneket, akik lehetetlenebbnél lehetetlenebb ruhákban feszítettek, amit én el nem tudtam volna képzelni nőkön. Akkor úgy gondoltam, hogy biztos a művelt nyugaton ez így szokás, csak nekem van ilyen ósdi felfogásom. Aztán mikor kezembe került néhány NSZK-ból származó divatlap akkor csodálkoztam csak igazán, mert az ottani modelleken teljesen normális ruhák voltak, nem olyanok mint nálunk. És ha már a modelleknél tartunk el is mesélek egy ezzel kapcsolatos történetet.

Fodrászverseny volt az egyik kultúrházban. Arra már nem emlékszem, hogy a ház mely részén készültek a frizuraköltemények, a bemutatásuk viszont úgy történt, hogy a modellek elvonultak a nézőtéren a széksorok között, tettek néhány kört aztán egy kijáraton elhagyták a termet. Fiatal voltam még, feleségestől vettem részt ezen az eseményen. Szívesen szemléltük meg az igényesebbnél igényesebb frizurákat. És persze azokat is akik fejükön viselték ezeket a csodákat. A modellek kedvesek és mosolygósak voltak, kivéve egyet, aki mint aki karót nyelt úgy vonult végig a termen. A többiek inkább sétáltak, ő vonult. Érdekes, a frizura is illett ehhez a karót nyelt vonuló stílushoz. Képzeljünk el egy magasra tornyozott frizurát, mintha egy karcsú kúp alakú méhkast viselt volna a fején. És persze mosoly egy szál se. Ránk sem nézett, mintha ott sem lettünk volna. Persze néhány méter után őt utálta mindenki és nagyon sajnáltuk, hogy ezt nem hozhatjuk a tudomására. Aztán a sors segítségünkre sietett.

Az történt ugyanis, hogy a hölgy eltévesztette az ajtót és egy olyan ajtón szeretett volna távozni ami be volt zárva. Tehát amikor úgy érezte kellőképpen megszemlélhettük a hajkoronáját ebben a vonulós, karót nyelt stílusban odalépett az ajtóhoz és finoman lenyomta a kilincset. A kilincs azonban nem engedett. Ebben a pillanatban kiesett szerepéből, már nem egy beképzelt modell  volt hanem egy ideges nő aki szeretett volna kimenni, de nem tudott. Néhány másodpercre a közönségnek is szüksége volt, hogy felismerje a helyzetet, de amikor rájött, hogy mi történt kitört a nevetés mindenkiből. Ebbe a nevetésbe beleszorult a mi összes bosszúságunk amit ez a nő okozott azzal, hogy semmibe vett bennünket. Erre persze még idegesebb lett, talán a kilincset is letépte volna ha nem lép oda egy rendező és nem vezeti el a kijárathoz.

Végezetül egy kis videó a modellkedés világából, talán bizonyságul arra is, hogy nevetés és nevetés között milyen különbségek lehetnek. Mert létezik részvéttel teli, együttérző nevetés is Így aztán nyugodtan nevessen a kedves olvasó ha úgy érzi nevetnie kell.

http://morgomedv.freeweb.hu/Model.wmv

Egy biztos, én az első megbicsaklás után lerúgtam volna azt a fránya cipőt a lábamról.:)

Kocsis Ágnes filmje hatásosan indít. Egy társkereső rendezvényen vagyunk - Magányos Szívek Klubja - ahol hölgyek és urak lehetnek együtt, miközben az egész együttlétet a szervezők úgy próbálják beállítani mintha egy vasárnapi teadélutánon lennénk. Férfiak és nők táncolnak miközben a levegőn átsüt, hogy ezeknek az embereknek nem sok közük van egymáshoz. A nőket mindenképpen a magány űzte bele ebbe a kissé méltatlan helyzetbe, a férfiak esetében ebben  már nem vagyunk annyira biztosak, mint ahogy erről a hazakísérés során meg is győződhetünk.

A friss levegőnek kettős értelmet is tulajdoníthatunk. Jelentheti az új életet amit egy sikeres társkeresés hozhatna el Viola és lánya életébe, de utalhat Viola kenyérkereső tevékenységére is, amely bizony nem éppen az a munkahely amit az ember választottja  állandó napközbeni elfoglaltságának elképzel. Bár kétségtelen, hogy Viola mindent elkövet, hogy az oda betérő hölgyek és urak ne érezzék az efféle tevékenységgel járó szagokat. A szekrényben katonás rendben sorakoznak a minden bizonnyal alapos körültekintéssel kiválasztott levegőillatosító spray-k.

Bizonyára Angéla sem büszke anyja munkájára, aki divattervezőnek készül, bár még csak középiskolába jár és anyjával jóformán már egy mondatot sem tudnak váltani. Egy filmsorozat közös nézése számukra az összekötő kapocs. Mégis amikor anyja egy alkalmi rablótól a napi bevételt próbálja megvédeni és súlyosan megsérül váratlan lépésre szánja el magát...

Nem kiemelkedő film ez a "Friss levegő", biztos nem lenne benne az első 30 legjobb magyar filmben. Viszont rólunk, a mi életünkről szól, és ez már valami ami miatt érdemes az m2-re állni a távirányítóval ma este 22.40-kor. Ha meg mindemellett még egy értelmes és tartalmas filmet is láthatunk akkor - ahogy mondani szokták - ott a helyünk. Javaslom olvassuk el azt is, hogy mit ír a http://www.port.hu a filmről:

http://port.hu/friss_levego/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=15967551&i_topic_id=1

Sőt, javaslom fussuk át az ott fellelhető kritikákat is. Bár ezt csak akkor ajánlanám, ha bizonytalanok lennénk abban, hogy megnézzük a filmet vagy ne. Ha már eldőlt a dolog ez esetben inkább a film megnézése utánra tartogassuk ezek elolvasását. Ezután érdemesebb  szembesítenünk véleményünket a kritikusok véleményével. Én legalábbis így szoktam.

Feladtam a dolgot Mályiban. Valóban igaz, hogy ha egy drótkerítést a föld fölé húznak ki akkor a kutyák ha be akarnak jönni bejönnek, mert addig ásnak a kerítés alatt amíg be nem férnek. Így történt most is. Egy olyan szakaszon ahol nem volt kerítéscsere Morzsi ásott egy lyukat, azon ő meg a Legkisebb átmásztak, szegény Kismorzsi meg csak szaladgált a kerítés túloldalán mert nem mert nekivágni ennek a kalandnak. Szegény Legkisebb a sebes tomporával persze átküzdötte magát.

Egyébként a másik ok ami miatt feladtam ezt a harcot az volt, hogy nem akartam, hogy szegénynek ismét megsérüljön a tomporán lévő sebe, amit most már látom, valószínűleg egy nagyobb kutya okozhatott. Azt sem zárom ki, hogy olyan kutya volt amit nem igazán szabad tartani nálunk. De bizonyítani nem tudom. Egy a lényeg, hogy ha én mindenféle kerítés alatt való közlekedésre kényszerítem őket nem biztos, hogy használok a legkisebb kutyus sérülésének.

Így aztán éjszakánként szívok mint a torkosborz. Mert azért ugatnak ezek eleget. Jó, az én kutyáim is már, mit finnyáskodok itt? Viszont úgy gondolom otthon a megszokott környezetben kevesebbet ugatnának. Azon kívül azt is gondolom, hogy a gazdi jobban hozzá is van szokva ehhez a dologhoz.  Na mindegy ez van, ha ugatnak hát ugatnak.

Egyébként érdekes felfogása lehet ennek a Morzsinak. Azért írom, hogy neki mert ő a hangadó, a másik kettő csak követi. Szóval amilyen boldog pofával jelent meg azok után, hogy kizártam, nyilván azt hiszi, hogy gonosz erők állhatnak közénk amikor bezárul a kapu és ők kívül maradnak. Tehát ha ő ezeket az erőket leküzdi és visszajön ennek mindketten örülni fogunk. Szerintem ezért jelent meg mellettem olyan diadalmas pofával és boldog farokcsóválással amikor a kerítés alatt kiásott lyukon ismét átküzdötte magát. Kissé megzavarhatta ugyan, hogy első felindulásomban átpakoltam a kerítésen, de nyilván később ezt is feldolgozta. Egyébként ez volt az a pillanat amikor eldöntöttem, hogy nem hajkurászom őket tovább.

A napaljaink viszont békességben és szeretetben telnek. Én kicsit rákaptam az akciós füstölt csülökre mert egy-egy csülökcsont igen sok örömet tud okozni nekik. Morzsi elkezdi rágni, de néha a Kismorzsi is hozzájut. Rágják egy darabig, aztán abbahagyják. Aztán megint rákezdik. Napokig elvannak vele. Morzsi a legöregebb, de rendet tart köztük. Mindig ő mondja meg mi történhet a portán. Ha nem tetszik neki valami igen csak rámordul a másik kettőre. Azok meg riadtan térnek ki előle. Természetesen a csontot is ő rágja legtöbbet azokkal az öregecske fogaival.

Mikor a legutóbbi csülökkel végeztem direkt a Kismorzsi szájába raktam, el is indult vele a bokrok felé. Valahová eldughatta de nem sokáig volt az övé. Megjelent valahonnan Morzsi is, látom, hogy szép csendben elindult ő is a bokrok felé. És megtalálta. Hogy ezek után hogy fognak megosztozni a csonton nem tudom, de azért sejtem.

Végezetül néhány kép, hogy kicsit hangulatosabb legyen ez a beszámoló. Az első 3 képen Morzsi küzd a csülökcsonttal, alsó kettőn Kismorzsi. A csontok nem ugyanazok.

Amikor tavasszal egy kalap pénzt költöttem új kerítésre azt hittem én fogom eldönteni mikor jöhet be kutya portára és mikor nem. Beleértve Morzsiékat is. Sajnos nem így lett. Egyelőre nem tudom kizárni őket. Ami nem jó, mert zavarják az ember éjszakai nyugalmát. Nem csak az enyémet, a szomszédokét is.

Morzsiékkal ugyanis amennyire jó együtt lenni napközben, annyira rossz éjszaka. Morzsiék napközben húzzák a lóbőrt, éjszaka viszont csak szunyókálnak, hogy az első szokatlan zajra elkezdjenek ugatni. Tehát amikor úgy gondoltam, hogy rendbe hozatom a kerítést az vezérelt, hogy napközben lehetnek nálam amennyit akarnak, de este haza kell menniük. Eleinte működött is a dolog. Eljött az este, kiballagtam a ház elő, természetesen ők is jöttek utánam. Aztán én szépen visszaléptem és becsuktam a kaput. Ők meg néztek, hogy most akkor mi van? Aztán miután én bementem, néhány perc után ők is megiramodtak hazafelé. Reggel meg kinyitottam a kaput, a gazdi meglátta és már engedte is ki őket. Idilli állapot volt. Én nem sajnáltam a kerítésre költött pénzt mert nekik volt otthonuk, nekem meg volt nyugalmam. Éjszaka otthon voltak, napközben meg nálam vendégeskedtek.

Aztán 3 napja homokszem került a gépezetbe. Én beálltam a kocsival az udvarra, megyek ki a portáról, Kismorzsi engedelmesen jön velem, Morzsi viszont megy be az autó alá és nem is volt hajlandó kijönni alóla, hiába csapkodtam a bokrokat a kocsi mellett.   Nyilván, hogy ekkor már Kismorzsi is bent tölthette az éjszakát. Ami nyugalmas volt, mindvégig csendben voltak.

Tegnapelőtt megint az autó alá bújt a Morzsi, igaz ezt megelőzte némi futkosás is. Az történt ugyanis, hogy szépen kisétáltunk a kapu elé, aztán amikor vissza akartam sompolyogni a telekre Morzsi résen volt és gyorsan beslisszolt előttem, egyenesen a kocsi alá. Az előző napi tapasztalatok alapján már nem sokáig erőltettem a kijövetelt, megint ott maradtak éjszakára. Annyi változás volt, hogy már volt megugatni való is.

Tegnap viszont megint kisétáltunk a telekről, most nagyon óvatos voltam, kicsit tovább nézelődtem, Morzsi is gyanútlanabb volt mint előző nap, így aztán sikeresen beslisszoltam előle a kapun.  Amit aztán gyorsan lelakatoltam és leültem olvasni a teraszon. Olvasgatok de azért fél szemmel láttam, hogy Morzsi a szomszéd telek felől "kóstolgatja" a kerítést. Megpróbál átbújni alatta de a kerítés elég szoros, tehát nem enged. Legalább másfél óra telt el a kizárásuk óta még mindig látom, hogy próbálkozik. Aztán elkezdtem vacsorázni Morzsi közben eltűnt. Szép komótosan vacsorázom, egyszer csak boldogan, heves farokcsóválásokkal megérkezett Morzsi. A hiper-szuper kerítés ellenére. Első felindulásomban felkaptam és átpakoltam a kerítésen. Ott ahol bebújt a kerítésdrót alatt. Ahol bizony kicsit lazább volt mint máshol, így tudott átférni alatta. A lazaság ellenére sem mehetett könnyen de nem ismeri Morzsit az aki azt hiszi könnyen feladja. Így aztán kinyitottam a kaput és beengedtem Kismorzsit is. Hogy milyen volt az éjszakám? Hát milyen lett volna? Pocsék.

Ma itthon alszom, holnap viszont megoldom ezt a kerítés dolgot. Útközben veszek olyan kis valamiket amiket a sátorozók használnak és a földhöz rögzítem néhány ponton a kerítést. Nehogy már ezek a kutyák döntsék el, hogy hazamennek-e éjszakára vagy nem. Nagyon optimista vagyok a megoldás sikerét illetően. Majd beszámolok az eredményről.

Valóban, most már tényleg itt a nyár, ahogy szokták mondani hétágra süt a nap. Árnyékban tegnap délután 32 fokot mértem, bent a házban egy fokkal kevesebbet. Most már tényleg semmi okom a panaszra. Szerencsére a fű sem nőtt meg annyira, hogy ne tudtam volna fűnyíróval levágni. Sőt, annyira kicsi volt még, hogy nem is csütörtökön hanem pénteken vágtam le. Csütörtökön inkább a házzal foglalkoztam, hogy legyen hol aludnom.

A kutyák megvannak, igaz a legkisebbnél van egy kis baj. Én csak azt vettem észre, hogy nagyon meg van csendesedve, mintha félt volna is tőlem. Aztán gyakran nem is jött át a másik kettővel. Nem tudtam mi lehet vele, tegnap aztán megkérdeztem a gazdájától. Valamitől megsérült a hátán. Vagy egy másik kutyával akaszkodott össze, vagy beleakadt valahová. Állatorvos nem látta, a gazdi - ahogy mondta - lekezelte a maga módján. Én ugyan felajánlhattam volna, hogy elviszem állatorvoshoz, de nem akarok mindenbe beleszólni, örülök, hogy a kutyák nálam vendégeskedhetnek. Azért nagyon bízom benne, hogy szépen rendbe jön majd. Fiatal kutya, jó az ellenálló képessége, talán nem lesznek súlyosabb következményei a dolognak. Egyébként ezt a nagy meleget ők is nehezen bírják, mint ahogy én sem bánnám már ha enyhülne egy kicsit. Mindenesetre igyekszem minél többet kint lenni Mályiban.

Jó, hogy megcsináltattam tavasszal a kerítést. Nyugalmasabbak az éjszakák. Esténként kipaterolom őket a kapun kívülre, üldögélnek egy-két percet aztán hazamennek. Reggel kinyitom a kaput, néhány perc múlva megjelennek ők is, aztán egész nap nálam vendégeskednek.

Megegyeztünk a gazdival, hogy amíg kint vagyok én etetem őket. Elég neki a nem nyári hónapokban etetni. Még nem kezdődött el a csirke far-hát szezon, a nemrégiben bespeizolt akciós kutyaeledelt eszegetik. Választékbővítésként megpróbálkoztam a kutyaszalámival is de ezt nem igazán kedvelik. Hát ez a helyzet Mályiban. Aztán én itt is vagyok meg ott is vagyok. Az időjárástól és a feladataimtól is függően. Most nagy meleg van, azt hiszem hamarosan indulok kifelé. A többit meg majd meglátjuk. A jelentkezéseim ennek megfelelően eléggé kiszámíthatatlanok lesznek. Azért igyekezni fogok írni amint alkalmam nyílik rá. Minden kedves olvasómnak kívánok kellemes nyarat, jó pihenést.