Szolgálatba mindig kölcsönkéregettem ezt azt. Sisakot, hátizsákot, sátorlapot stb. A századból mindig volt aki nem volt beosztva így a dolog kiválóan működött. Hónapok teltek el így, hamar felismertem a dolog előnyét: ha az embernek nincsen szerelvénye azt nem is lehet ellopni. Míg a többiek állandóan lopkodták egymástól a cuccokat én jól elvoltam.
Ez a lopkodás egyébként össznépi katonai játék volt annakidején. Úgy kezdődött, hogy valakinek eltűnt valamije. Ha szólt, akkor fizethetett. Ezért szép csendben ellopta a másikét. Az ugyanúgy járt el, és ez így ment egészen addig amíg egy hajnalban fel nem hallatszott a kiáltás, hogy Ébresztő fel! Rovancs!! Erre mindenki álmos szemekkel rakta ki amije van, mármint katonai anyagokat értve alatta, és akinek akkor és ott hiánya volt az volt a hunyó és fizethetett. Jó játék volt, akkor azt mondogattuk nem véletlen az első eltűnés, ha soha nem tűnik el semmi, nem lopkodunk egymástól és csak belesüllyedünk a tohonya tunyaságba.
Viszatérve az én dolgomhoz, én ebből gyakorlatilag kimaradtam előkelő idegenként néztem mások lopkodását. Időnként felvettek velem egy-egy jegyzőkönyvet, ezeket lazán aláírtam. Szocializmust építettünk, ha egy katona nem tehet arról, hogy mások felelőtlensége miatt ellopták a cuccait, nem is érhette retorzió. Bár a sereg kétségtelenül tipródott a dolog megoldásán. Mert ha ellopták meg kell a katonának fizetnie. De viszont ha a katona nem tehet róla, hogy ellopták akkor nem kell megfizetnie. Viszont újat kiadni csak akkor lehet ha megfizették az eltűnt kincstári vagyont. Na bonyolult dolog ez, hagyjuk! Így aztán teltek-múltak a hónapok és én kénytelen voltam nélkülözni fontos dolgokat.
Itt van például a hátizsák. Otthonról elkértem olyan kétfüles sporttáskát ami akkor volt divatos, nem igazán katonás viselet, de szegény ember vízzel főz ahogy a mondás járja. Aztán a sátorlap is nélkülözhető volt, mert gyakorlatokon odafeküdtem a tűz mellé, az őrök mindig raktak rá fát, nekem csak forognom kellet. Jól elvoltam míg a többiek majd' megfagytak a 2 személyes sátraikban. Aztán ez a sisak dolog. Mivel nekem az sem volt, igy aztán ugynevezett téli sapkában voltam ami sokkal kényelmesebb de főleg melegebb viselet volt mint az a hülye acélsisak.
Egy gond volt csak, ha nagyobb hadgyakorlat volt akkor még a híres lógósok úgymint szakácsok, mozigépészek, ló- és disznóápolók is kivonultak, nem volt kitől kölcsönkérni.
Ezért állhatott elő az a kétségtelen komikus eset, hogy mikor még a nagytekintélyű ezredparancsnokom is acélsiskakban glasszált, én téli sapkában húztam magam után kerekeken gördülő géppuskámat miközben másik kezemben cipeltem sporttáskámat az ellátmánnyal (nagyobb mennyiségű babkonzerv, hurkakonzervek meg ilyesmik) valamint néhány heveder géppuska lőszert.
Rejtő Jenő Láthatatlan légió-jában láthatók ilyen figurák akiket korrupt beszerzők szereltek fel hadseregben teljesen használhatatlan dolgokkal.
Na szóval, törtem előre rendületlenül, kezemben a sporttáska, utánam a géppuska kerekeken gördülve, mindez téli sapkában. Persze, hogy F. ezredes akinek még a nevét sem mertük kiejteni mi kis porszemek magyarázatot követelt legfőbb parancsnokomtól aki feszes vigyázzban, gondolatban már nyugdíjas létét látván maga előtt amint békésen sakkozik délelőttönként a gimnázium melletti parkban, szóval a parancsnokom röviden összefoglalta az elmúlt hónapok történéseit katonai felszerelésem ügyében. Én közben zavartan álldogáltam mint egy eladólány akinek éppen hozományán alkudozik a jövendőbeli apósa és saját felmenői. Magasan járt már a nap, én szórakozottan levettem sapkámat, hogy kicsit a fejemet is süsse a kellemes tavaszi napocska. Ez volt az a pillanat amikor F. ezredes feje teljesen pirosba fordult, legszivesebben mondtam volna neki, hogy lélegezzen nagyokat nehogy gutaütést kapjon és tajtékozva léptette le parancsnokomat velem együtt. Innetől kezdve kissé nyugtalan voltam ha azokra a napokra gondoltam mikor visszatérünk majd a laktanyába, de a hadosztálygyakorlat megannyi érdekes eseménye elnyomták aggodalmaimat.
Végülis nem sikerült új szerelvényt kapnom. Az utolsó jegyzőkönyvet a leszerelésem napján már civilben írtam alá, és 1968 augusztus 2-án 18 nappal a dicsőséges csehszlovákiai bevonulásunk előtt visszatértem a civil életbe. Azt a háromszor 20 forintot meg amit 3 hónap alatt levontak tőlem gondolom azóta is könyvelgetik ide-oda a hadsereg gazdasági gépezetében mert egy teljes szerelvényre kevés, ahhoz meg hogy csak úgy leírják sok volt. Mint írtam leszerelésem után néhány hónappal kaptam egy teljes papírzsáknyi felszerelést újra. A helyükben én meggondoltam volna a dolgot.:)))
Epilógus.
Talán 7 éve mikor megkaptam az obsitomat hiánytalanul visszaszolgáltattam az egészet. Igaz küldönc sem voltam többet. :)
