Nagy sikert nem arattam az előző írásommal, de nem lehet mindig sikeres az ember. Ha meg már úgyis lent vagyok untatom még egy kicsit az olvasóimat, leírom hogyan is kezdtem a számítógépezést. Az előző írásomban már utaltam rá, hogy nagyjából 27-28 éve használok úgynevezett személyi számítógépeket. Úgy emlékeszem a tanszék 1982-ben vette meg az első számítógépet, egy Commodore VC 20-as személyi számítógépet. Akkoriban így nevezték, mert egy embernek szánták aki az asztalán tartja és a munkája során folyamatosan használja. Az elképzelés valóban ez volt, nyugaton lehet, hogy meg is valósult, de nálunk ez volt a tanszéki számítógép. A könyvtárunkban helyeztük el, bármelyikünk leülhetett elé és dolgozhatott vele. Soha nem felejtem el azt az élményt amikor az első programot bepötyögtem, volt talán 4 sor is, és lefuttatva ott virított az eredmény a monitor alján. Valóban nagy élmény volt.
Hogy jobban megértsük az örömömet elmondom ezt megelőzően, hogy zajlott a számítógép használat. Akkor még szobányi számítógépek voltak, közönséges halandó be nem tehette a lábát ezekbe számítóközpontokba. Az ablakokon keresztül csak annyit láttunk, hogy fehér köpenyes asszonyok és lányok fapapucsokban suhannak a szekrények között. Némelyikben pedig mágnesszalagok tekeregtek le és fel az orsókról.
Akkoriban tehát fogott az ember egy nyomtatványt, ami többnyire üres volt és erre megírta a programot valamilyen programnyelven. Ez többnyire FORTRAN, ALGOL vagy COBOL volt. Ezzel elballagott a Számítóközpontba ahol leadta a lapot, majd visszament a helyére. Ezt követően szorgos operátor kezek lyukszalagra vagy lyukkártyára lyukasztották a programot és megpróbálták lefuttatni. Ritka eset volt, hogy egyből lefutott, többnyire volt benne hiba, tehát az ember visszakapta. Kijavította a hibát, visszament, leadta és ez így ment addig amíg a program le nem futott rendesen.
Ezzel szemben ott a könyvtár asztalnál az ember beírta a programot és megpróbálta lefuttatni. Ha hibátlan volt lefutott és megkaptuk az eredményt. Ha nem hibát jelzett, amit az ember ott rögtön kijavított és néhány perc múlva tényleg kész volt a működőképes program, lehetett használni. Hát ezért éreztem én nagy lépésnek az első személyi számítógép megjelenését. Természetesen a nyugati országokban ezt a gyerekeknek vásárolták hogy játszanak rajta, nálunk viszont ugyanazt a gépet komoly számításokra is használtuk.
Igaz, nem sokáig mert nemsokára megjelent ennek a továbbfejlesztett változata a Commodore 64, vagy röviden C64. Ehhez már nem kazettás magnetofont kellett kapcsolni a programok eltárolásához hanem úgynevezett hajlékony lemez egységet és a programokat úgynevezett floppy lemezeken tároltuk. Ennek a mérete 5 1/4 col volt, nagyobb mint a még nemrégiben használt 1.44-es floppy lemez. Ezzel a géppel már egész komoly dolgokat meg lehetett csinálni. Rengeteg program volt hozzá, a programokhoz jól használható leírások voltak, ezzel már tényleg hegyeket lehetett megmozgatni. Meg is mozgattunk.
Na persze játszani is lehetett vele, játszottunk is. Igaz mindig ugyanazt az egy játékot, de ezt már szinte szenvedélyesen. Nyár volt, ráértünk, még szabadságra is csak rövidebb időre mentünk el mert magával ragadott bennünket a játék. Volt úgy, hogy reggel bementem, letettem a táskám, na mondom játszom egy kicsit aztán megyek dolgozni, aztán volt úgy hogy csak WC-re mentem ki időnként, egyébként meg délután 4-5 felé onnan mentem haza. Persze nem egyedül, mindig többen álltuk körül a gépet, aztán időnként átadtuk a helyünket de mi sem mentünk el messzire. Kicsit tébolyult állapotok voltak.:)
Elég sokáig a C64 jelentette számunkra a számítógépet. Aztán úgy egy év elmúltával az egyik nagyvállalat az év végi maradványaiból vett nekünk egy i g a z i személyi számítógépet, egy IBM PC-t. Nem is merem leírni mennyibe került, de nagyon drága volt. Merev lemez még nem volt benne, a háttértárat 2 darab floppy meghajtó jelentette, a már fentebb említett közepes méretű floppy lemezekkel. Ezek tároló kapacitása egyenként 360 kbyte volt. Az operatív memóriája (RAM) olyan 640 kbyte-nyi volt. Monochrom monitorral vettük amit hamarosan színesre cseréltünk. Windows-nak akkor még nyoma sem volt, egérnek sem. Az operációs rendszere (DOS) olyan volt, hogy csak parancsokat értett amiket be kellett gépelni. Természetesen nagyon precízen és pontosan mert csak akkor tudta végrehajtani. Mai szemmel kicsit nehézkes volt, de mi nagyon örültünk neki és nagyon szerettük. BASIC nyelven közvetlenül tudtuk programozni, a PASCAL-hoz és C-hez voltak fordító programok amelyek a szövegszerkesztővel megírt programokból egy egy futtatható állományt generáltak.
Nem sokkal később már a tanszék volt olyan helyzetben, hogy tudott venni egy hazai fejlesztésű Videoton gyártmányú VT110-es típusú számítógépet. Sokkal többet ez sem tudott, de ebben már volt egy 20 mbyte-os merevlemez (winchester) is. Az én - 6 éve vásárolt - itthoni gépemben 80 gbyte-os merevlemez egység van ami 4 ezerszer több tároló kapacitást jelent. A boltban már lehet venni terabyte nagyságú merevlemezeket is, 100 dollárért már adnak egy két terabyte-osat. Azt meg ki se számolom már csak leírom, hogy egy terabyte 1000 gigabyte-nak felel meg. Folytathatnám a sort az 1,2 illetve 1,44 megabyte-os floppy lemezek megjelenésével, az egyre nagyobb kapacitású merevlemezekkel, a CD és DVD lemezekkel, a pendrive-okkal de ez már mindenkinek belátható távolságban van, ez már ma mindennapos gyakorlat. Bízom benne, hogy érdekes volt megismerni egy egyetemi tanszék példáján keresztül a számítástechnika térnyerését. Még ha kicsit száraz és unalmas is volt.:)
