Jó lenne már egyszer igazi, házi fasírtot enni. Eszem én időnként fasírtot, leginkább fogadásokon, olyan kis apró golyókat, meg ott is ahol kelkáposztát szoktam enni, igaz, azt pörkölttel kérem, de desszertként mindig megeszem egy fasírtot is. Ez egy kicsit testesebb mint amiket fogadásokon adnak, nincs is semmi baj vele, csak nem olyan mint amilyeneket mi csináltunk házasságunk kezdeti szakaszaiban. Akkoriban megvettük a húst, megdaráltuk a saját húsdarálónkon, megfűszereztük, tettünk hozzá egy kevés zsemlét és kisütöttük. Most viszont a darált hús az ami miatt csak vágyakozom a jó házi fasírt után.

Az az igazság, hogy a húsdaráló megvan még, csak nagyon alaposan ki kellene mosni mivel legalább 30 éve nem volt használva, ahhoz meg nem sok kedvem van. Megdaráltathatná az ember a kiválasztott lapocka darabot a hentessel is, de az az igazság, hogy nem bízom bennük. Régen az volt a gyakorlat, hogy a hentesek bekészítettek mindenféle nyesedéket a darálóba meg mellé, ahol nem látja meg a vevő, aztán a kiválasztott lapocka darab meg visszakerül a pultra. Persze, lehet, hogy ez csak a szocializmusban volt így és ma már ilyesmi nem fordul elő, azonban a bizalom oda lett, tehát nem szívesen daráltatok a hentesekkel. De nem szívesen veszek előre megdarált és csomagolt húsokat sem. Pontosan azért mert nem tudom miből darálták. Így aztán hetek óta csak ábrándozom a finom, saját sütésű fasírtról. Illetve ez így volt idáig, most viszont mire idáig értem az írással döntöttem: mégiscsak kimosom azt a húsdarálót. Eltart majd egy darabig, mert be is áztatom, de meg fogja érni. Igazi színhúsból sül majd az a fasírt. Majd megírom milyen volt.