Dodó bácsi tisztességes neve S.B. volt. Na most jól megmondtam. Éppen ki is írhatnám rendes nevét, dehát személyiségi jogok meg ilyesmi, úgyhogy maradjunk a Dodó bácsinál. Nem tudom a tanárok hogy hívták de mi tanulók csak így neveztük. Ő az, akinek én mint betegfelelős a gyógyszereit felírattam mikor éppen bejött az orvos a faluból meg a recepteket leszállítottam.
Történetesen magyar órára, mert nekem azt tanított. Néha személyesen is tiszteletét tette a rendelésen, ilyenkor én csendre intettem a "dögszoba" szimulánsait, a kártyákat átmenetileg elkoboztam és vártuk a neves látogatót a szomszédos rendelőbe. A doki nem okozott izgalmat, egyrészt a lázmérést én felügyeltem ami szerencsés dolog volt, kevés lázas volt köztük, így viszonta a türülközővel kellett feldörzsölni a hőmérőket. Nem lehetett ám ezt sem habókosan csinálni mert a 42 fok egy viszonylag agilis és pirospozsgás betegnél feltünést kelthetetett volna. Ugyanis össze már nem én szedtem a lázmérőket és néha többször meg kellett ismételni a feldörzsölés-lerázás műveletét míg beállt az optimális láz a hőmérőn, olyan 38,6 körüli érték. Aztán ha valakinek nem sikerült időben lerázni akkor mint szimuláns a 43 fokos láz dacára repült. Ah, régi szép idők. :)
Na szóval, néhanapján Dodó bácsi személyesen tett látogatást a kora reggeli órákban a rendelésen, ilyenkor az orvos megmérte a vérnyomását ami nem volt kevés, 210 ha jól emlékszem. Erposid meg Nitropenton szedése mellett. Akkor még nem nagyon tudtam mit jelent ez, ma nagyon nyugtalanítana ha nekem ennyi lenne. Ő nem látszott nyugtalannak, és ez éngem is megnyugtatott.
Mint írtam, magyart tanított nekünk. Nem volt hálás feladat. Egy bányagépészeti technikumban Nyelvtant, Fogalmazástant, Irodalmat tanítani nem igazán sok sikerelménnyel kecsegtető dolog. De azért nem követett el nyilvánosan önpusztítást az iskola díszudvarán, talán vigasztalta, hogy ugyanott a tantestület egyetlen nőtagja Zsuzsa néni meg oroszt volt kénytelen tanítani. Hát ehhez képest ő kétségtelen jobb helyzetben volt. :)
Az én helyzetem különben is különleges volt. Nem azért mert a gyógyszereket írattam, nem. Én voltam az időjelző. Az én feladatom volt, hogy az óra felét diszkrét felállásommal jelezzem. Soha nem értettem miért nincsen órája. Esztergomtábor, a falu mellettünk, vásárló kapaicátásával eltartott egy egész szovjet lövészezredet, annyi órát vehetett volna bagóért amennyit akar. De úgy látszik nem akart. Így aztán én jelezgettem neki az óra felét ami ugye 45 perces órák esetén 22.5 percet jelentenek. Hát igen. Matematikailag. Ennyire szigorúan azért nem vettem a dolgokat, igaz az a lazaság is túlzás volt részemről amilyen rugalmasan kezeltem a dolgot. Na persze célszerűen.
Ha például feleléssel kezdtük az órát már 10-15 perc után felálltam, hogy lehet kezdeni az új anyagot, ha meg új anyaggal kezdtünk akkor ugy 10-15 perccel kicsengetés előtt jeleztem, hogy ha már végképp elkerülhetetlen éppen feleltethetünk de az Istenért nem kötelező a dolog, olyan érdekes ez a Albert Camus, nálánál hangulatosabban senki nem írja le a pestist, inkább ezt folytassuk.
Jó hosszú ideig gazemberkedtem én az idővel, amikoris egyszer előúzott egy zsebórát és már hívott is ki felelni. Puff neki! Nekem annyi, - gondoltam megadóan.
Én már nem emlékszem miből keleltt feleni, mai eszemmel leginkább Ady szerelmi líráját elemezném (volt neki egyáltalán?) de akkor nemhogy elemezni voltam képtelen bármit is de gőzöm sem volt mit kérdez. Persze akkora karót kaptam mint a ház. Megkockáztatom koncepciós volt a feleltetésem. Nem mintha nem érdemeltem volna meg, dehát mégiscsak nem szép azért feleltetni éngem valami jó nehéz kéréssel mert hónapokon keresztül árverem a tanáromat. Na jó, megérdemeltem, igaza volt Dodó bácsinak:)
Már a helyemre tartottam, vagy talán le is ültem mikor megszólalt. "Tudod mit Máriusz? Adok még egy egyest. "Jó, tanár úr" - feleltem készségesen, már beletörődve abba hogy 2 egyest kapok egy órán. És kaptam magtartásból is egyet. Persz ezt is megérdemeltem, nem vitás.:)
Még egy dologgal adós vagyok: hogy is lettem én Máriusz? Volt Dorogon egy bányamérnök, én nem is ismertem csak hallomásból tudtam hogy létezik, az ő keresztneve volt Máriusz. A vezetéknevünk majdnem ugyanaz volt, nekem egy i-vel volt több. Dodó bácsi meg úgy döntött én legyek Máriusz. És elsőtől fogva én neki Máriusz voltam. Persze Dodó bácsi már régen nem él, hogy halálához köze volt-e a magas vérnyomásának, nem tudom. És remélem az én huncutságaimnak sem. :)
