Miután ismerté vált, hogy 2 hétig ügyeletes vagyok, barátaim és ismerőseim sorban kérdezik, hogy ugyan mi ügyelni való van egy egyetemi tanszéken? Jó kérdés. Tulajdonképpen biztos szükség van rá, egyébként is egy-egy oktatóra nem túl sok nap jut, hát miért ne? Végül is nem nagy dolog, mégiscsak egy tanszék egy szervezeti egység, anyagi eszközökkel, bútorokkal, elektromos- és vízvezetékekkel hálózatba kötött számítógépekkel stb.
Mert például ha az ember elmegy üdülni és magára hagyja a lakását csak szól a szomszédnak, hogy ugyan hívja már fel legyen szíves ha azt látja, hogy a szél már napok óta csapkodja az ajtót és szemmel láthatólag hiányzik a zár belőle és a helyén meg egy lyuk tátong. Mi itt nem a szomszédra bízzuk a tanszéket mert többen vagyunk, mi ügyelünk. Belefér. Meg ha esetleg a rektor úrtól nagy hirtelenjében kérnének valami kimutatást a minisztériumból, ő nyilván a dékánjaihoz fordul, ők meg már a tanszéken lévő ügyeletest keresnék, hogy minél előbb teremtsük elő ami a minisztériumnak kell. Ez a magyarázat egyébként nekem már kicsit sántít, mert manapság a mobil telefonok világában gyorsan előkeríthető egy-egy vezető is, de ahogy emlékszem volt valami ilyesmi három évtizede. Volt is szaladgálás. Kiderült, hogy egy csomó tanszéken nem lehet senkit elérni, hát szerintem ekkor született meg az ügyelet intézménye.
Azok akik emailben kérdezték ezt az ügyelet dolgot most bizonyára felkapják a fejüket: "Nocsak!- gondolják. Lám, lám, van itt fejlődés. Ez a Morgó idáig azért nem jutott el a levelében mikor az ügyeletről írt. Sőt, ott mintha valami nyegleség is megmutatkozott volna az ügyeletnek - mint intézménynek - a megítélésben. Még mintha valami irónikus felhang is érezhető lett volna." Hát igen, én is fejlődök. Időközben ahogy itt írtam egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy egy ügyeletre végül is tényleg szükség van. Mondhatnám úgy is: belefér. Biztos vagyok benne, hogy e perctől kicsit öntudatosabban fogok ügyelni. Mert végül is váratlan esemény mindig lehet.
Mi van például, ha a miniszterelnök úr erre sétálgat és úgy dönt, hogy benéz a tanszékre? Ha az én szobámba nyit be nyert ügyünk van. Én felállok, némiképpen csodálkozva gagyogok el egy "Jó szerencsét-et" (nálunk ez dukál mindenkinek) és hellyel kínálom egyetlen megmaradt fotelünkben, a kissé rozzant kávézó asztal mellett. Azért a fotelért kezeskedem, gyakran leellenőrzöm, mégiscsak kínos ha az ember vendége (netán hölgyvendége) alatt törik össze. Mint tette velem néhány éve sorban mind a három. Mert eredetileg nekem is 4 volt mint minden garnitúrában. Csak három sajnos szinte egy hét alatt lehelte ki lelkét. Szerencsére alattam és nem egy vendég alatt. Javításra pénz híján nem gondoltunk, kivittük egy helyiségbe ahol nem sok vizet zavar. Summa summarum, egy fotelünk maradt, abba ültetjük a vendéget, én meg vele szemben egy széken üldögélek. Miközben teázunk, vagy kávézunk, vagy csak éppen beszélgetünk. Természetesen megkínálnám a magas vendéget nescafeval is, én azt iszom itt. Kevesebb vele a macera. Aztán kicsit elbeszélgetnénk, gondolom nem maradna sokáig így krízis idején, elszólítanák az ország ügyei. Aztán kikísérném a liftig (a páternoszter - nagyon helyesen - nyáron nem jár) majd jóleső mosollyal állnék még egy darabig az ajtómban tekintetemmel a távozó miniszterelnök úr nyomát követve a jóleső gondolattal, hogy de jó, hogy van ez az ügyelet. Nagy blamázs lett volna ha a miniszterelnök úr sorban nyitogatná az ajtókat és mindenhol zárt ajtókat talált volna.
Persze ez csak álom, nem sétálgatnak errefelé közjogi méltóságok, mi - ügyeletesek viszont lehetőséget kapunk arra, hogy kicsit rendet rakjunk magunk körül. Erre év közben úgysem sok lehetőségünk van. Ha meg vélatlenül mégis szükség lenne ránk állunk elébe. Úgy hogy végülis nem rossz ez az ügyelet. A végén még odáig is eljutok, hogy éljen az ügyelet! :))
