Tegnap délelőtt átvittem az utolsó cuccaimat is a régi helyemről és elmondhatom semmim nem maradt ott. Mikor benéztem nem gondoltam rá, hogy még van mit átvinnem, így nem is volt velem semmi. Sem szatyor, sem táska. Találtam viszont még néhány dolgot - ha nem is az én szobámban - amit sajnáltam otthagyni. Másnak már nem kellett, én meg úgy voltam vele, hogy nekem még jó lesz valamire. Így aztán az ölemben, de inkább a mellkasomhoz szorítva legújabb kincseimet, egyik kezemben még 2 boros üveget is tartva megindultam az új helyemre.
Úgy érzem ez a két boros üveg némi magyarázatra szorul, hiszen nem szoktunk mi itt nagyon borozgatni. Elmondom hát, hogy valószínűleg valami vendégfogadásból maradhatott a tanszéki hűtőben, én meg úgy gondoltam jó lesz ez még egyszer. Így aztán a magamhoz ölelt cuccok mellé még a jobb kezembe fogtam az üvegeket és megindultam a másik épületbe. Az első emeletig minden simán ment, akkor kezdtem érezni, hogy a nadrágom csúszik lefelé. Nem nagyon, épp egy keveset. És itt álljunk megy egy pillanatra.
Nem mindenki járatos a férfiemberek nadrággal kapcsolatos dolgaiban, ezért elmondom, hogy nekünk - hogy finoman fejezzem ki magam - teltebb embereknek a nadrágszíj végleges feszességét beállítani nem mindig sikerül elsőre. Amikor az ember felhúzza a nadrágot, csak úgy nagyjából csatolja be a nadrágszíjat, ez abból is tudható, hogy a szíj vége még nem a szokásos helyen van, hanem csak a végleges hely közelében. Másképpen mondva tudjuk, hogy ezen később még majd igazítani kell, egyelőre jó ez így, majd helyre rázódik. És elkezdődik a nap. Aztán kicsit rendeződik a nadrág az emberen, kicsit lazábbá válik a szíj a csípőn. Na ilyenkor húz rajta még az ember egy keveset. Aztán meglehet, hogy később még igazítani kell rajta mert esetleg lejjebb csúszik. Na ilyenkor már a a megfelelő pozíciót foglalja el a csat. Ezt tekinthetjük végleges állapotnak.
Ezen kis kitérő után térjünk vissza az első emeletre. Tehát megyek, két karomban mellemhez szorítva egy csomó cucc, jobb kezemben 2 félig telt boros üveg. És érzem, hogy csúszik lefelé a nadrágom. De azt is tudtam nagy vész nincsen, volt már ilyen, ilyenkor kell megállni, diszkréten félrefordulni és húzni egyet a nadrágszíjon. Hát igen, ha van szabad keze az embernek. De momentán nekem nem hogy kettő nem volt de egy sem. Ez az átok nadrág meg egyre lejjebb csúszott. És nem tudtam mit csináljak. Arról szó sem lehetett hogy leteszem a cuccot, soha nem tudtam volna felszedni. Úgy gondoltam megpróbálok tovább menni, lesz ami lesz. Arra is gondoltam hátha találkozom valakivel akit megkérhetek arra, hogy ugyan húzza már feljebb a nadrágomat. Bár igazából elképzelni sem tudtam, hogy ez megoldható lett volna-e egyáltalán. Arra gondolni sem mertem, hogy megkérem húzzon már egyet a nadrágszíjamon is. Ez már azért elég személyes dolog. Nem könnyű helyzet ez, a saját pocakjával és nadrágszíjával az ember csak saját maga tud elboldogulni. Bár azért ez sem teljesen igaz.
Vagy 15 éve Márkushegyen a bányánál a lámpakamrában kaptuk meg a szíjat amire az akkumulátort kellett felfűzni, ott sem találtam a lyukat, akárhogy tapogattam. Az ott dolgozó egyik asszonykát kértem meg, hogy ugyan igazítsa már be a csaton lévő tüskét a megfelelő lyukba. Hogy közel hajolva jobban hozzáférjen jól hátradőltem, ha meg már hátradőltem jóleső nyögések kíséretében kicsit megropogtattam a derekamat is a sok ülés után. A helyzet kétségtelen humorosra sikeredett, az alkalmi publikum nem is volt hálátlan, nagy sikert arattunk így ketten.
Visszatérve a lecsúszó nadrágomhoz úgy döntöttem nem állok meg, nem fordulok senkihez segítségért, át fogok én érni így is. És mentem tovább rendíthetetlenül. A nadrág hol megállt, hol egy pár millimétert csúszott lefelé. És én minden idegszálammal figyeltem, felkészülve arra, hogy mindent eldobálok a kezemből (a borosüvegeket is) amint úgy érzem, hogy leesik rólam a nadrág. De nem esett le. Szerencsésen eljutottam a szobámig. A kulcs miatt le kellett ugyan pakolnom, de itt már nem volt vészes a dolog, apránként szépen behordtam mindent. És megigazítottam a nadrágomat.
Egyébként jó helyünk van, lassan kezdjük belakni. Telefon még nincs de nem is baj. Jó így. Internet van, ezzel elleszek egy darabig. Sok cucc sincs, ez is jó. 7-8 hónapról van szó csupán, benne a nyárral. Ma már úgy vagyunk ezzel az Internettel mint valamelyik arab hadvezér, mikor jelentették neki, hogy ég az alexandriai könyvtár. Az meg nem nagyon zavartatta magát, mondta, hogy nem érdekes, ami fontos úgyis benne van a Koránban. Hát én ettől jobban szeretem azért a könyveket de itt hely sincsen sok, úgy hogy erre az időszakra tényleg megelégszünk azzal amit azért átvittünk meg ami az Interneten van.
Azért vagy 4 zsák könyvet (a sajátomat) csak kivittem Mályiba. És ha már Mályi, akkor Morzsiék jól vannak, tegnapelőtt együtt ebédeltünk. Egy kis lecsókolbászt vittem, azt lakmároztuk be. Jó hangulatban voltak, Morzsi túl van a párzási időszakon, a gazdi azt mondja voltak udvarlók de szerinte már Morzsi öregecske az ilyesmihez. Hát majd meglátjuk.:)
