Újra van Internetem. Ma reggel kicsit fúrtam-faragtam és újra itt vagyok.:) Hol is hagytam abba? Ja igen, elindultunk Harkovba. Persze megint vonattal. Kicsit kevesebb volt a komfort, ez már nem nemzetközi vonat volt, ennek megfelelően kicsit engedtek a kényelemből és a tisztaságból. Itt már nem volt WC ülőke, volt helyette két cipőnyom a WC csésze tetején, erre kellett volna felguggolnunk. Hát ezt megtudva úgy gondoltuk, a kis dolgokat elintézzük a vonatban aztán a nagyját meg majd Harkovban a kollégiumban. Még ekkor nem tudtuk, hogy az nem sokban fog eltérni ettől a WC-től, lényegében csak annyival, hogy nem fog himbálódzni alattunk. Ami azért jelentős előny, mert engem leginkább az tartott vissza a vonatozás közbeni használattól, hogy ha valami váltókon megyünk éppen keresztül és az én lábaim megcsúsznak az lesz a kisebbik baj, hogy esetleg összerondítom a ruházatomat, még rágondolni sem merek mi lett volna ha egyéb fontos részeimet zúzom szét a kemény porcelán csészén. Úgyhogy mint írtam nagy dolgokra nem készültünk, eltettük későbbre.
Harkovban újra egy kollégiumban találtuk magunkat ahol nem sok változás volt a kijevihez képest. Nem is emlékszem sokmindenre, talán csak arra, hogy megismertük azokat a diákokat akikkel majd elutazunk a szűzföldekre. Az ismerkedést intenzívebbé tette jó sok üveg vodka meg sör amit megittunk a barátságra. Hogy hány napig ismerkedtünk nem emlékszem, de utolsó nap visszavittük az üvegeket és abból a pénzből még tudtunk vagy 4 üveg vodkát venni az útra. Ami azért kicsit hosszadalmasnak tűnt, úgy három és fél nap. Úgyhogy még a saját pénzünkből is vettünk egy kevés vodkát. Sört nem, mert fajlagos mutatói rosszak voltak, nagyon sokat kellett volna cipelni, hogy ugyanazt a hangulati hatást elérhessük mint a vodkával. És most nagyon kulturáltan fogalmaztam.
Egy szerdai napon indultunk. Úgy kora délután. Még megebédeltünk a kollégiumban majd buszokkal kivittek bennünket az állomásra. Ott már hatalmas tömeg volt, amerre a szem ellátott mindenütt diákok, nagyrészük egyfajta építőtáboros egyenruhában. Aztán tribün magasrangú párt- és állami vezetőkkel. És szülők, barátok, barátnők. Oldalt egy fúvószenekar gondoskodott a megfelelő hangulatról. Mi ugyan nem a Bajkál-Amúr-Vasútvonalat (BAM) mentünk építeni, de felhajtás nekünk is jutott bőven. A mi célunk ennél szerényebb volt: felépíteni néhány tehénistállót, esetleg lakóházat. Külön emelte az ünnepség fényét, hogy nemzetközi brigádok utaztak el, merthát ott voltunk mi magyarok huszan, aztán még hallottuk, hogy vannak németek is, de őket csak Moszkvában láttuk később. Gondoltunk is rá a Vörös téren, hogy olyan szépen együtt voltunk németek meg magyarok most talán el is foglalhatnánk a Vörös teret és túszul ejtenénk Lenint. Már csak a régi fegyverbbarátság okán is. Na de visszatérek a búcsúztatásra. Tehát mint az szokott lenni buzdító beszédek a búcsúztatók részéről, fogadalmak az elutazók nevében, hogy milyen nagy dolgokat fogunk mi véghezvinni ott a távoli szűzföldeken szocialista hazánk meg a béketábor dicsőségére.
Ezután beszálltunk a vonatokba és elfoglaltuk helyeinket. Úgy láttam minél beljebb mentünk az ország belsejébe annál több emeletes ágy volt a kupékban. Kijevből Harkovba még csak kétszer 2 szint volt, itt már kétszer három azaz hatan foglaltuk el a kupét. Rendesek voltak a fiúk, én kaptam az egyik alsó ágyat a többiek - mind ukránok voltak - osztoztak a maradék 5 ágyon. Nem volt rossz ez az alsó ágy csak mindig ezen ült mindenki, úgyhogy fekvés meg alvás szóba sem jött napközben. Legalábbis eleinte. Később aztán már vállaltam a veszélyt és felfeküdtem Grisa barátom ágyába a középső szintre egy kis napközbeni szundikálásra. Nagyon nem kellett tartanom attól, hogy átalszom a megállót ahol le kell szállnom, szerda dálután indultunk és vasárnap reggelre mondták, hogy megérkezünk.
A beszállás után előkerültek a vodkás üvegek, a harapnivalók és kezdetét vette a majd' 4 napos utazás. Vidám élet volt. Ettünk, ittunk, énekeltünk, időnként aludtunk. És hát néha felkerestük azt a kis helyiséget ott a vagon végében. Itt már kénytelen voltam megbarátkozni a WC-vel is. Szóba se jött, hogy majd Kazahsztánban. Felkapaszkodtam hát időnként abba a bizonyos lábnyomba, de igen erősen kapaszkodtam ám, és hát olvasásról természetesen szó sem volt már. Örültem ha megúsztam ezt az akrobata mutatványt épségben.
Sokmindnet láttam a vonatból, igaz már csak kevésre emlékszem. De úgy emlékszem láttam Szaratovot amit mi a hűtőgépek okán ismerünk, aztán Volgográdot ami valamikor a háború alatt Sztálingrád volt, átmentünk a Volgán és vasárnap reggel megérkeztünk egy kisvárosba Kazahsztán északi részén a Kusztanáji területen, a Karaszu-i járásban. Sajnos már ennek a nevére sem emlékszem. Mondanom sem kell, hogy itt is ugyanazok a külsőségek fogadtak bennünket mint mikor Harkovból elindultunk. Mintha csak átköltöztek volna ide. Csak az ittenieknek kicsit ferdevágású volt a szemük. Meghallgattunk néhány ünnepi beszédet, ezek egyrészét kicsit nehezen értettük mert kazahok mondták, és ők inkáb kazahul tudtak jobban mint oroszul. A mi vezetőnk is egy nagyon snájdig beszédet mondott, igen büszkék voltunk rá. Itt aztán kétfelé szedtek bennünket, mi tizen egy Vosztok nevű falucskában kötöttünk ki, míg másik 10 társunkat is elvitték valahová. Csak egy hónap múltán találkoztunk ismét.
Itt folytatom legközelebb. Ja igen, felteszek ide egy képet, valahol útközben készült. Kicsit megjártattuk megmacskásodott lábainkat. Mellettünk kissé testes kalauznők trécselnek.
