Tulajdonképpen ez a mostani történet időben megelőzi a múltkorit. Ahhoz ugyanis, hogy egyáltalán szóba kerüljön hogy hazafelére helyet szeretnék foglaltatni mindenekelőtt be kellett jutnom az irodába. Ami - mint látni fogjuk -, nem volt egyszerű dolog.
Kezdtem azzal, hogy a kollégiumból egy nyilvános telefonról próbáltam elérni a MALÉV irodát. Jó fél óráig próbálkoztam, hasztalan. Mindig foglaltat jelzett. Gondoltam egy nagyot, gyorsan összekaptam magam és fél óra múlva ott voltam a Kuznyeckij moszt-on ahol az iroda volt. Messziről láttam már a hatalmas tömeget az iroda előtt. El nem tudtam képzelni mi történhetett. Odaérve láttam, hogy vagy negyven ember zárja el a bejáratot előlem, akik többé-kevésbé türelmesen ácsorogtak bebocsátásra várva. Csendben érdeklődtem, hogy mire várnak? Aztán mondták, hogy ők zsidók és Izraelbe készülnek kivándorolni.
Nem mindenki tudja, hogy abban az időben nem volt közvetlen légi járat Moszkvából Izraelbe és így a kivándorlók először Budapestre utaztak és onnan aztán már lehetett tovább repülni magyar vagy izraeli géppel. Próbáltam alkudozni, hogy hát sajnálatos a dolog több szempontból is, én viszont ebbe az egész dologba nem szívesen folynék bele, én magyar vagyok és szeretnék bejutni a nemzeti légitársaságunk irodájába. Nem akarok szerénytelen lenni, de nem hitték el, nyilván azt hitték, hogy valami baltikumi zsidó vagyok aki a szovjet kormány zsidópolitikája elleni tiltakozásul szabotálta az orosz nyelv megtanulását. Mondták semmi baj, előveszem a magyar útlevelemet, megmutatom és már mehetek is. Mi sem egyszerűbb ennél, - gondolja a nyájas olvasó. Nyilván elővetted kedves Morgó, felmutattad büszkén mint Majakovszkij a vörös útlevelét és már hipp-hopp benn is voltál az udvarias és előzékeny MALÉV alkalmazottak előtt. Hát nem, kedves Morgómedve olvasók. Nem bizony! Én ugyan elő tudtam volna venni ott egy-két dolgot de az nem az útlevelem lett volna. Ugyanis az nem volt. Illetve volt, csak gondos hivatalnokok ültek rajta a vendéglátó egyetemen. Ugyanis az volt a szokás, hogy amikor mi megérkeztünk az egyetemre másnap rögtön elvették azzal, hogy viszik regisztráltatni a Külföldieket Ellenőrző Hivatalba, orosz elnevezéssel OVIR-ba. És azt az útlevelet mi legközelebb csak elutazás előtt láttuk viszont. Senki soha meg nem magyarázta, hogy van az, hogy ha egy hétre ment az ember akkor 5 nap alatt is meg lehetett csinálni, ha meg 30 napra akkor meg 26-27 nap kellett hozzá. Gyanítottuk, hogy irigység lehetett bennük, mert azért egy külföldi útlevéllel elég sok mindenhez hozzá lehetett jutni, ami a hazai polgároknak viszont nem járt. Vagy nem jutott, mint az egyszeri cigányprímás mondta.
Eme kis kitérő után térjünk vissza az iroda bejáratához, ahol mindezek ellenére ragaszkodtak ahhoz, hogy bebizonyítsam nem cionista baltikumi zsidó vagyok, hanem a testvéri Magyarország polgára. Törtem a fejem, törtem cefetül, végül aztán megkérdeztem őket, nem lenne-e elég ha magyarul beszélnék? Mondjuk kétszer elmondanám ugyanazt egymás után. Ez hatott. Mi jut eszébe egy magyar embernek ilyenfajta szorult helyzetében? Nekem Petőfi Sándor Anyám tyúkja című verse. Körülnéztem, mélyen bele-belenézve egy-egy kérdő szempárba és kellő hatásszünet után rákezdtem: „Ej, mi a kő, tyúkanyó? Kend a szobában lakik itt bent? És így tovább, nagyjából 2 versszakot. Hát nehéz helyzetben lettem volna ha még további versszakokat követelnek, de szerencsére megelégedtek ennyivel. Fáradt, ideges tekintetük mosolygósra váltott, éppen kezdtem volna másodszor is, mikor gyengéden hátbavert egy picit az egyik, hogy na menjek. És én mentem, a tömeg meg úgy nyílt szét előttem mint a Vörös tenger Mózes előtt.
Az irodába belépve már láttam miért is jelzett nekem foglaltat minden telefonszám. Mindkét telefon kagylója félre volt téve. Gondolom csak idegesíthette őket a sok telefonáló aki mind szeretett volna hazajutni. Hazafelé menet meg a metrón a sok unott és fáradt moszkvait elnézegetve azon gondolkodtam, hogy én ugyan gyorsan eljutottam metróval az irodába, de mit csinál a szerencsétlen magyar telefonszerelő aki mondjuk UFA-ból, Baskíria fővárosából próbálja elérni az irodát és nem tud hipp-hopp az irodában teremni? Nem tudom, de akkor nagyon nem irigyeltem az biztos. Vajon mi lehet vele? Lehet, hogy épp most várja második unokáját egy ufai óvoda előtt? :)
