Egyik olvasóm nem értette, miért is volt ilyen bonyolult ez az üvegvisszaváltás és miért volt ilyen nagy titok? Egy picit visszatérek még a dologra.
Nem voltak ezek olyan nagy titkok. Egyszerűen fel kellett fedezni őket, mert nem a boltokban voltak, még csak nem is a közelükben. Ment az ember hazafelé, aztán egyszer csak látott egy pincelejárót ahol emberek álltak sorban hatalmas zsákokkal és a falon egy tábla volt, hogy "Prijom sztyekloposzudov" vagy valami ilyesmi. Közelebb ment az ember aztán látta, hogy egy üveg visszavátó. És megjegyezte magának. Már aki idő milliomos volt és szüksége volt a pénzre. Ha jól emlékszem 10 kopejka volt az ásványvíz, 20 meg az üveg. Nekem ugyan nagy szükségem nem volt a pénzre de én úgy nőttem fel, hogy amiért pénzt adtunk azt nem dobjuk ki. Aztán mint ezt kiderült később sem dobtam ki, vissza sem vittem, hanem otthagytam azzal, hogy talán a takarítónők visszaviszik. És hogy miért nem verték nagy dobra az emberek legalább egymás közt ezeket a helyeket? Mert minél többen tudnak róla annál többen állnak be a sorba a maguk 100-150 üvegével. Mert ennél kevesebbel csak az ilyen nyeretlen 2 éves külföldiek állnak be mint én is voltam. És - hogy befejezzem a gondolatot - minél többen állunk be a sorba, annál tovább kell majd sorban állni. Persze az ottani embereknek nem volt szokatlan a sorbanállás, hozzá voltak szokva. Az írásom végén lesz néhány fénykép olyan "rebndesebb" sorról. De sorban állni ők sem szerettek.
Nálunk persze a dolog egyszerűbben ment. Minden boltban vettek vissza üveget. De emlékezzünk csak vissza azért ennek is megvolt a maga koreográfiája. Mert ugye az ember kirakta az üvegeket a pultra, aztán elég sokat kellett várni amíg valaki méltóztatott megjelenni és innentől megindult a pszichológiai hadviselés. Az üvegvisszaváltó alapból morcos volt, utálta a munkáját is meg minket is. Kezdte azzal, hogy ez sem visszaváltható meg az sem, meg piszkos, meg kimoshattuk volna, csak tiszta üveget vesznek vissza stb. És már bele is dobált néhány üvegünket egy kartondobozba maga mellett. És mi jól tudtuk, hogy azok egy része bizony visszaváltható és vissza is lesz váltva csak az ellenértéke nem minket fog majd gazdagítani. Persze nem szóltunk, lapítottunk. Ki vállalja fel, hogy ismét bemegy a boltba vesz ugyanolyan árut, kifizeti a pénztárnál, majd a blokkot lobogtatva bizonyítja, hogy mégiscsak felszámolták az üvegbetétet? Vagy odacipeli az üvegvisszaváltót a gondolához, hogy nézze már meg, hogy maguknál is van ilyen áru amiről azt állítja nem itt vettem. A pszichológiai hadviselés eredményeképpen a végén már meg sem mertünk szólalni, hogy mi nem ennyit számoltunk mikor kezünkbe nyomták a pénzt, hanem szó nélkül elfogadtuk amit odalöktek az embernek.
Van egy üzletlánc Magyarországon ahol ma sincs üvegvisszaváltó pult. Az ember oda adja az eladónak a szatyrokat az üvegekkel, az eltűnik egy ajtó mögött aztán kis idő múlva hoz egy cetlit egy összeggel amit beválthatunk a pénztárnál majd. Hogy nem ennyit számoltunk? Hogy nem ennyi sörös- meg colás üveg volt. Ki bizonyítja be? Senki. Úgyhogy ugyan egy fokkal jobb volt itt a helyzet mint amott de azért messze volt ez is a korrekt eljárástól. Hát ezért szeretem én a nagy áruházak automatáit. Nincs vita, az érzékelők érzékelnek, a kompjuterek számolnak az eredményt meg a nyomtató kilöki nekem a megfelelő résen és kész. Pedig ettől tartottunk mindig. Hogy mindenütt lelketlen gépek lesznek emberek helyett. Hát momentán itt nem bánom.:)
És akkor nézzük a sorokat!
1990 nyara-ősze, sorbanállás mindenért. Ez itt egy húsbolt.
Például vodkáért és borért is. És ne csak az alkoholistákra gondoljunk, hanem az esküvőre készülőkre is. Az elmaradhatatlan tósztokhoz ott is nélkülözhetetlen volt a vodka meg a konyak.
Aztán sorban álltak kenyérért és dohányáruért is.
Aztán, hogy lássák Lenint. Egy ilyen sorba mi is beálltunk 1971 nyarán.
És végül sorban álltak azok is akik úgy gondolták mennek Sztálin lánya után - Amerikába. Sorbanállás kitelepülő vízumért az Amerikai követség előtt.
