Miután kimorogtam magam ezen a gázoláson, folytatom. Kezdem azzal, hogy 1967-ben miután befejeztem a technikumot - nem tudván mi lesz a későbbiekben, felvesznek-e az egyetemre vagy nem - elhelyezkedtem Gyöngyösorosziban az ércbányánál. Úgy gondoltam ha felvesznek, egyetemre még onnan is mehetek, ha meg nem, folytatom technikusként a bányánál. Szerencsére felvettek. Igaz úgy, hogy előtte elvisznek egy évre katonának. Fel nem dobott a dolog, de ha csak így járhatok egyetemre, ám legyen.
Felmarkoltam a kéthavi munka után járó bevonulási segélyt, ami - úgy tudom - nem is függött a munkaviszony hosszától, hanem inkább annak meglététől. Szép summa volt, 2800 forint, ami akkor nagy pénznek számított. De meg is volt a helye, ugyanis a délvidékre készültem. Most már nem a rokonlátogatás volt utazásom célja, de erről csak visszafogottan nyilatkozhatok, mert egy gentleman ilyen ügyekben köteles önmérsékletet tanúsítani. Legyen elég annyi, hogy már közel egy éve nem a rokoni puszik tudtak igazán lázba hozni, ha az a vidék jutott eszembe. Otthon elég nehezen engedtek el - nem volt még olyan szabados a világ mint manapság - de elengedtek. Én meg felvettem legjobb öltönyöm, fehér inget, nyakkendőt, szóval kiöltöztem rendesen, pedig az útra megtette volna valami szerényebb gúnya is. És elindultam.
Zökkenőmentesen haladtam dél felé, Pécset is elhagytam már amikor a vonatban civil ruhások kezdtek igazoltatni. Akkor már nem kellett engedély a határsávba való belépéshez, elég volt a személy igazolvány is. Mikor hozzám értek átadtam igazolványomat benne a Behívó parancscsal együtt. A civil ruhás határőr szépen átlapozgatta (akkor még - gondolom mondanom sem kell - nem csak egy plasztik lap volt az igazolvány, hanem egy sok lapból álló kis könyvecske) megnézte a Behívót is, azt is hogy mikorra szól (2 héttel későbbre) nem kerülte el figyelmét az eleganciám sem, majd tovább mentek. Aztán a következő állomáson a vonat kissé tovább várakozott mint az várható lett volna, hamarosan megtudtuk az okát is. Az én civil ruhás igazoltatóm most már 2 fegyveres határőr társaságában tűnt fel és megkértek ugyan szálljak már le, hogy a vonat hadd menjen tovább. Mit tehettem mást, leszálltam. A peronon még átélhettem milyen érzés az amikor az ember 2 fegyveres között áll - frissen leszedve a vonatról - és az állomásról kihúzó vonat nyitott ablakaiból emberek százai bámulják meg, talán sajnálkozóan, talán megvetően, talán irigyen, hogy én legalább megpróbáltam. Pedig ottlétem oka sokkal prózaibb volt: nem egyedül akartam a bevonulási segélyemet elverni. A vonat elment, mi meg bementünk az állomásfőnöki irodába, hogy megvárjuk amíg a gépkocsi megérkezik.
Érdekes, hogy forgalmista, akinek nem lehetett ismeretlen az egész eljárás, szóval még ő is oda sündörgött hozzám, hogy megkérdezze, miért akartam disszidálni? És mikor mondtam, hogy nem akartam kimenni, természetesen nem hitte el. Aztán megjött a katonai dzsip és beszállítottak egy közeli laktanyába, ahol egy fogdában helyeztek el, az ajtó elé meg géppisztolyos őrt állítottak. Én ugyan mondtam, hogy felesleges ez a felhajtás, nem fogok megszökni, de ők valahogy ragaszkodtak a dologhoz. Aztán egy idő után egy civil ruhás tiszthez vezettek aki kihallgatott. Én elmondtam a tényállást, meghallgatott majd visszavittek a fogdába. Ez még megismétlődött vagy háromszor, csak a tisztek cserélődtek.
Közben eljött a vacsora idő, kaptam egy tányér kiváló paprikás krumplit, nem sajnálták belőle a lecsókolbászt sem, mintegy előlegként a 2 héttel későbbi ellátásomból. Utoljára akkor ettem abból az undorító alumínium (vagy ón) tányérból, pedig később minden alkalommal mikor őrségben voltam mindig ilyenből kellett volna ennem az őrszobán. De akkor még nem tudtam, hogy ezeket képtelenség rendesen kimosni. Ezek szélén mindig ott marad egy kevés zsír amit én nagyon utáltam. Akkor viszont jóízűen belapátoltam, sőt ha jól emlékszem repetát is kértem mikor felajánlották. Időm volt, akihez mentem éppen délutáni műszakban volt, érdekesebb programnak tűnt mint mondjuk a városi parkban kivárni az estét. Aztán amíg én jóízűen falatozgattam meg üldögéltem egy hűvös cellában ők leellenőrizhettek mert 9 óra felé kiengedtek azzal, hogy minden nap jelentkezzem már le náluk amíg ott vagyok. Ez annyira apróság volt, hogy természetesen beleegyeztem és néhány napig valóban elandalogtunk a laktanyáig ahol elég kedélyesen zajlottak le ezek a jelentkezések. 3 nap után le is mondtak a további látogatásokról, innetől kezdve már csak érdekes élményként élt, illetve él az emlékezetemben. :)
