Folyik a tökölődés - már bocsánat - a Vidámpark körül, hogy legyen vagy ne legyen? A legújabb verzió, hogy majd összevonják az Állatkerttel. Ez is egy megoldás, csak azt nem tudom ha ledöntik a két intézmény közötti kerítést mitől lesz rentábilisabb a Vidámpark működtetése? Illetve tudom, mert annak idején elsős koromban én is tanultam egy kevés gazdaságtant. Tehát ez a megoldás csak akkor hozhatna eredményt ha az Állatkert működtetése hozna némi nyereséget amivel kompenzálni lehetne a Vidámpark veszteségeit.
De javaslom a számok világából lépjünk át az érzelmek és a kötelezettségek világába. Én egyszerű magyar emberként úgy gondolom, hogy minden vidéki kisgyereknek alapvető emberi jogai közé tartozik, hogy ha jól viselkedik és jól tanul a szülei felvihessék őt a fővárosba mondjuk egy napra, ahol egész nap olyan attrakciókat és mutatványos csodákat vehet igénybe amit a faluban vagy a kisvárosban időnként megjelenő mutatványosok nem tudnak produkálni. És tulajdonképpen igaz ez a fővárosi gyerekekre is.
Emlékszem milyen élmény volt a sógoromnak, - aki ma már 3 gyerekes családapa a negyvenes éveinek elején - amikor a hónapok óta gyűjtögetett zsebpénzével eljuthatott a Vidámparkba. Hetekkel előtte készülődött az egész rokonság a nagy eseményre, mindenki igyekezett egy kis kiegészítést adni az összespórolt pénzhez, nehogy már néhány menettel kelljen megelégedni a dodzsemnél, meg hát persze jusson mindenre amíg a nap hossza engedi. Életre szóló élmény volt neki ez a Pesten töltött nap. Meg nekünk is, mikor hallgattuk lelkes beszámolóit és boldognak láttuk. Ugyanezt mondhatom el az én fiamról is. Ő nem volt annyira "megveszve" a Vidámparkért, de mi is megfordultunk néhányszor ott és jól éreztük magunkat.
És természetesen bennem sem múlt el nyomtalanul az első látogatásom a Parkban, ami történetesen egybeesett életem első fővárosi látogatásával is. Nem emlékszem mikor volt, a koromra sem, de kisfiú voltam, talán már iskolás. A bátyám 3 évvel volt idősebb. Egy baráti családdal kerekedtünk fel, ők is négyen, mi is négyen. A Bányász Szakszervezet székházában kaptunk egy vendégszobát, én nem is tudom, hogy fértünk el, gyanítom a gyerekek a szülőkkel alhattak. Azt már én is tudtam, hogy mennyibe kerül egy éjszakai szállás a fővárosban, el is kezdem irigyelni az ott lakókat, hogy milyen jó nekik, hiszen az idegenek egy kalap pénzt fizetnek ki egy éjszakai szállásért ők meg csak úgy ingyen alusszák át az éjszakáikat ezekben a méregdrága szobákban.
Emlékszem miután elfoglaltuk a szállásunkat elindultunk végig a Rákóczi úton. Akkor már megvolt a Lottó Áruház neon reklámja amint egy kis emberke mászkál le és fel, én meg hogy jobban lássam leléptem a járdáról az úttestre. Apám kapott el és rántott el az autók elől. Aztán emlékszem buszra szálltunk és én kis falusi surmó gyerekként mindent látni akartam, izegtem mozogtam míg rá nem léptem egy 30 körüli férfi tükörfényes csau színű cipőjére. Persze ő morgott velem, na de aztán a baráti házaspár nőtagjától meg is kapta a magát, hogy mit akar, egy gyerek ilyen, izeg-mozog, törölje meg és kész. Akkoriban az ilyeneket nevezték jampinak, ma már elnézőbbek lennénk velük, azokban az időkben a jólöltözöttség és a divatos viselet nem számított erénynek, hamar kispolgárnak minősítették az ilyeneket, vagy ami még rosszabb, jampinak mint jelen esetben is. De azért a "védőangyalomnak" igaza volt, egy gyerek tényleg ilyen. Nekem eszembe nem jutna egy kisgyerekre ezért neheztelni. Megtörölném a cipőm és kész. Ha meg nem jönne le, akkor is. Mert a gyerekek ilyenek. Nem rosszindulatból léptem én sem rá.
Visszatérve a Vidámparkra meg az Állatkertre, a mi esetünkben is a nap fénypontja volt, hetekkel korábban már erre vártunk, erre készültünk. Bízom benne, hogy azok akik a kérdésben döntenek nem veszik el ezt a lehetőséget a gyerekektől. Mert mint írtam jók ezek a vándor búcsúsok is, de az i g a z i mégiscsak egy nap a fővárosi Vidámparkban.
