Legalább 10 éve tudok róla, hogy vannak epeköveim. Az ilyesmi minden hasi ultrahang vizsgálatnál kiderül. Amikor a vizsgáló orvosok ezt vizsgálat közben megjegyezték én megköszöntem a tájékoztatást, magamban meg azt gondoltam hadd legyenek, nem zavarnak ezek senkit. Csak nem fogom felvágatni a hasam azért, hogy ezeket kiszedjék - gondoltam. Az évek során két megjegyzésre azonban emlékszem. Az egyik az volt, hogy nem ártana megszabadulni tőlük, mert elrákosodhatnak. A másik pedig, hogy egyszer nagyon meg fogok lepődni. Mind a kettőt felfogtam agyilag, de annyira nem ijesztett meg, hogy lépjek is valamit. Így aztán évente egyszer voltam vizsgálaton amikor mindig megállapítottam, hogy még megvannak.
Aztán tavaly a nyár végén változás állt be, a lelet már nem a korábbi állapotot mutatta. Nagyon nem ijedtem meg, pedig nem ártott volna, de azért úgy döntöttem amint lehet elvégeztetem a műtétet. Erre idén év elején látszott alkalmasnak az időpont. A szükséges kontroll vizsgálat után ki lett tűzve az időpont, én meg heteken át barátkozhattam a gondolattal, hogy a 20 évvel ezelőtti mandulaműtétem után ismét kés alá fekszem. A műtét előtti hetekben felgyorsultak az események. Voltam aneszteziológiai szakrendelésen, onnan elküldtek laborvizsgálatra mert laborleletem csak régi volt. Rendszeres kardiológiai kontrollomnak köszönhetően ilyen vizsgálatra nem voltszükség. Ezt követően még egy kis várakozás kellett, majd a megbeszélt időben bevonultam a kórházba. A műtét másnapra volt tervezve.
Este már beindult a gépezet. A nővérek pirulákat hoztak, injekciót adtak be. Az evést már délben abbahagytam, az ivást is este 10-kor. A nyugtatóknak köszönhetően végigaludtam az éjszakát. 5-kor keltettek a nővérek, lázmérés majd újabb pirulák bevétele következett. Nagyon nem izgultam, nyilván a nyugtatóknak köszönhetően, meg úgy általában sem féltem. 64 éves leszek hamarosan, éltem eleget, a legfontosabb dolgokat leírtam egy félíves lapra, hogy ha mégsem úgy alakulnának a dolgok ahogy én tervezem kevesebb gondja legyen az ittmaradóknak. Nem végrendelet volt ez, a dolognak ezt a részét a Polgári Törvénykönyv előírásaira bíztam, csupán pár praktikus teendő és óhaj.
7 óra tájban megnézett az operáló orvos, mondta, hogy első leszek. Ettől a látogatástól valahogy végképp megnyugodtam és vártam, hogy történjenek a dolgok. 8 óra felé megjelent egy betegszállító, én levetettem ami még rajtam volt, felfeküdtem a kocsijára, letakart és elindultunk. Közben néztem a folyosón a plafont, aztán a lift tetejét, majd a műtő előterében megálltunk pár percre. Utána betoltak a műtőbe és többen is elkezdtek rajtam "dolgozni". Kezeimet, lábaimat rögzítették, ezt-azt rám kötöttek, közben barátságosan beszélgettek velem. Arra gondolni, hogy mi lesz ha valami nem stimmel majd sem idő sem alkalmam nem volt. Az utolsó képem amivel elaludtam az aneszteziológus doktornő volt, aki mosolygott és vidám volt, valamit mondtak neki, talán valami kedvességet, erre mosolyogva válaszolt. Ez volt az utolsó kép amivel álomba merültem és ami azóta is gyakran előttem van. Innentől nem emlékszem semmire, csak arra, hogy egy férfi fölém hajolt és mondta, hogy a köveimet holnapra szépen megmossa és felhozza. A betegszállító vagy műtős lehetett. Én ugyan nem kértem, ezt de kedves gesztusként értékeltem és hálás vagyok érte. Itt vannak mellettem egy műanyag zacskóban.
Igazából csak az ágyon tértem magamhoz, mégpedig arra, hogy nagyon fázom és remegek. Azt hogy a műtőben hideg van már akkor is éreztem amikor betoltak és készítettek elő az operációra. Én kicsivel több mint két órát töltöttem ott, érthető hogy nagyon fáztam. De erre egy szobatárs is panaszkodott mikor őt is visszahozták. Aztán a másik, hogy az ágyam lábánál legalább nyolc ápolónő áll és mosolyogva konstatálja, hogy ébredezem. Mint később megtudtam ezekből öt vagy hat tanuló volt a közeli Egészségügyi Szakközépiskolából, gyakorlaton voltak az osztályon. Az első dolgom az volt, hogy megnéztem hány "lyuk" van a felsőtestemen. Szinte el sem mertem hinni, hogy négy és nincs köztük nagy vágás. Ez ugyanis azt jelentette, hogy este már kimehetek WC-re, 2 nap múlva meg mehetek haza. Ugyanis ez a műtét laparoszkóppal lett tervezve ugyan, de ismerve a túlsúlyomat alakulhatott volna másképp is. Hálaistennek megvolt mint a négy aprócska ragtapasz a felsőtestemen, így megnyugodtam. Azért még rákérdeztem a hölgyeknél is, ők is megnyugtattak - kicsit kábult voltam még - hogy minden rendben van, valóban úgy alakultak az események ahogy tervezve volt. Ezután kezdtem csak foglalkozni azzal, hogy fázom. Kértem, hogy a köntösömet is terítsék már rám. Mosolyogva mondták, hogy már rajtam van. Valóban így volt, megnéztem. Azt hogy két takaró volt rajtam csak akkor vettem észre amikor estefelé némi segítséggel felvettem a pizsamámat. Ekkor már visszaadtam az egyiket. Egyébként a körülményekhez képest jól éreztem magam, fájdalmaim nem voltak, egy gondom volt a pisilés. Ez valahogy nagyon megbolygatódott bennem. Életemben először közelebbről is megbarátkozhattam a kacsával, ezzel a praktikus találmánnyal. Annak ellenére, hogy este 10 óta nem ittam szépen "termeltem", a végén már kettő is állt az ágyam mellett. Mindig mindenkit figyelmeztetni kellett (többnyire a nővérkéket) fel ne rúgják. Az oldalamból egy rövidebb és hosszabb részből összedugott műanyag cső lógott ki ami egy zacskóban végződött, ebben valami véres folyadék gyűlt egyre kisebb intenzitással. A kacsák elkényelmesítettek, este sem mentem ki WC-re. Éjszaka viszont arra ébredtem, hogy szétcsúszott a műanyag cső amely a zacskóban végződött, így aztán kiballagtam a nővérkékhez akik közül az egyik rendbe hozta a dolgokat, én meg ha már ott voltam elballagtam a folyosó végére a WC-re. Volt nekünk a szobában is de nem akartam az éjszaka közepén zajt csapni. Aztán nyugodtan átaludtam az éjszakát. Reggel megjelent az operáló orvosom, megnézte a zacskó tartalmát és mondta, hogy lehet enni és inni, másnap meg mehetek haza. Így aztán kiballagtam enni a közösségi helyiségbe és jóízűen megettem a kapott parizert 2 kiflivel. Meg egy kefirrel le is öblítettem.
A műtét másnapja jó hangulatban telt, a nővérkék aranyosak voltak, a vizitáló és operáló doktor urak is, én meg készültem haza. Szobatársaimmal jókat beszélgettünk. Egyikük neve ismerősen csengett, mondtam is, hogy van egy ilyen nevű építész, de ő - mondtam én - nem dupla v-vel írja a nevét. Mint a szobatárs. Ebben maradtunk. Aztán itthon megnéztem az Interneten, hát én tévedtem. A csupán hallás után ismert művész neve bizony w-vel van írva és megegyezik az én szobatársaméval. Aki ha nem is építész, de mégiscsak művészember, de inkább iparművész. Ahogy olvasom az életrajzából alulról indult de tehetségének és nyilván szorgalmának köszönhetően elismert nívódíjas művésszé vált. Miskolc boldog lehet, hogy nálunk él és alkot. Nem vagyunk mi nagyon bőven eleresztve művészekkel. Email címét nem kértem el, de ezzel a pár sorral egyúttal meg is követem, hogy ismereteim nem voltak eléggé alaposak, így nem tudtam ki is fekszik a mellettem lévő ágyon. Még annyit segítségül, hogy ha az ember végigmegy Miskolcon a Városház tér és az Ady híd között nagyon sok olyan darabot láthat amit ő tervezett.
Visszatérve hozzám, kora délután kihúzták a csövet is, így aztán semmi akadálya nem volt a másnap délelőtti távozásnak. Ami meg is történt miután megkaptam a Zárójelentést és egy receptet 10 darab véralvadás gátló injekcióról amiket nekem kellett naponta beadnom magamnak. De erről már majd legközelebb.
