Délelőtt e-mailben megkeresett egyik volt tanítványom, hogy nem tudnék-e segíteni neki szállás dolgában. Néhány kollégájával megszállnának pár napra itt a kollégiumok valamelyikében. Természetesen rögtön tájékozódtam majd összehoztam az itteni kolléganővel. Sínen van tehát a dolog. Azért eszembe jutott valami ami ehhez az ifjú hölgyhöz kötődik. Röviden megosztom a Morgómedve olvasóival, talán érdekes lesz.
Nem volt egy nagyon mosolygós lány az az E. Én meg olyan mosolygós fajta vagyok, órán is, így aztán kicsit zavart, hogy nem mindig úgy reagált a mosolyaimra ahogy én szerettem volna. Évekig küzdöttem amíg eljutottam oda, hogy már m i n d i g visszamosolygott ha rámosolyogtam. Elvégezvén az egyetemet, elköszöntünk. Ha nem is barátság, de mindenképpen a kölcsönös rokonszenv jellemezte kapcsolatunkat. Időnként váltottunk egy-egy emailt, mindig tudtam mi van vele, hol dolgozik.
Teltek-múltak az évek, egyszercsak szakestélyre voltam hivatalos. Velem szemben ült egy közeli üzem igazgatója, mellette a jóval fiatalabb kollégája. Szünetben beszélgettünk, szóba jöttek az egyetemi fizetések is. Elkezdtem mondani, hogy a professzor havi fizetése 320 000 Ft (akkor még annyi volt) a docensé, adjunktusé és tanársegédé ennek hány százaléka amikor - a fiatalabbhoz odafordulva - megszólalt az idősebb kolléga: "Na látod, neked professzori fizetésed van". Hümmögtem, hümmögtem amikor egyszercsak megjelent mellettem egy csodálatosan formás szép 25 év körüli lány, nyakamba borult, azzal hogy "Jaj, tanár úr, de örülök, hogy találkoztunk". És puszi jobbról, puszi balról. Persze ő volt az, az E. Én is megörültem persze, váltottunk is nagyhirtelenjében néhány szót. Már nem sokat tudtunk mert a szünet véget ért. A helyemre visszatérve az ifjú kolléga rám nézett és viccesen megjegyezte, hogy a pénz nem minden. :) Mit mondjak? Igaza volt. Igaz, én itt már a munkámra meg annak szépségére gondoltam nem pedig a lányok formáira. :)
