Kicsit lehűlt Nyugat Szibéria. Úgy átlag 15 évente van - 50 C, úgy látszik most járhatott le, mert tegnap este ennyit mondtak az orosz TV-ben. Hát az már azért elég hideg. Novoszibirszkben mérték ezt a kemény hideget. Én - 25 C-ot próbáltam 1974 decemberében Moszkvában. Igaz egy kis szél is volt hozzá.
Este érkeztünk meg két pécsi kollégával, a szállásunk a világ végén volt, ma nem tudnám megmutatni a térképen. És hát ha az ember megérkezik egy idegen fővárosba, nem tud a fenekén maradni, úgy érzi be kell mennie a városba. Azon metróvonal mellett laktunk amelynek egyik állomása a Vörös térnél volt, beugrottunk hát a Vörös térre. Aztán a dolgok másképp alakultak.
Amíg a föld alatt voltunk minden rendben volt, de mikor a Történelmi múzeumnál kiléptünk az aluljáróból mintha késsel metszettek volna bele az arcunkba. Mondanom sem kell, gyorsan visszahúzódtunka föld alá és momentán nem kívánkoztunk a Vörös térre. Másnapra aztán megenyhült kicsit, a szél elállt és igy már a - 20 fok is elviselhetőnek tűnt.
A Gulag fogjait igazán nem kényeztették a sztálini kényszermunka táborokban, de - 40 C alatt már ott sem kellett kimenni munkára. Hivatalosan. Aztán a tábor vezetője azt csinált amit akart. Ha kellően szadista hajlamú volt nem nézte a hőmérőt, szegény foglyok meg hullottak mint a legyek a magadáni meg kolimai erdőkben. Nagy gond nem volt velük, legalábbis tavaszig, nyárig amíg el nem kezdett olvadni a hó. Magadánban meg Kolimán nem jártam, de jártam Karagandában, ahol a lakosság jelentős hányada megjárta Gulag-ot, ahogy röviden szokták mondani. Lehúzta azt a 20-25 évet és ha már olyan szerencsés volt, hogy nem halt bele akkor szabad emberként letelepedhetett Karagandában vagy a környékén.
Én ott egy ösztöndíjjal kutatgattam egy egyetemen, szabad időmben meg jártam a várost és emberekkel beszélgettem. Jónéhány emberrel találkoztam akinek ilyen sorsa volt mint ahogy leírtam. Innen-onnan azt is tudtam, hogy magyarok is voltak ezekben a táborokban szép számmal. El is döntöttem magamban, hogy egyszer én elmegyek valamelyik régi temetőbe, hátha megtalálom valemelyik honfitársam sírját. A dolog jó ötletnek tűnt, de rosszul is végződhetett volna. Elmesélem.
Egy hétköznap délután történt, hogy úgy gondoltam eljött az idő. Addigra tájékozódtam a temetők felől, annak is utánanéztem hogy lehet oda eljutni. 4 óra tájban elköszöntem az egyetemen, senkinek nem mondtam hová megyek, nem akartam magyarázkodni. Ősz volt, mire busszal meg vilamossal odaértem kicsit már sötétedett. A temető bejáratánál egy teherautót láttam, bal első kerekeinél meg ledobált viseletes ruhák voltak. Egy pillantást vetettem rájuk, - nagyon nem csodálkoztam, a Szovjetunióban semmin nem lehetett csodálkozni -, és mentem befelé. Nem jutottam belejebb száz méternél mikor embereket vettem észre, akik ásókkal ácsorognak egy kiásott sír mellett, a földön pedig egy lemeztelenített férfitetem feküdt. Kicsit meglepődve néztem a kis társaságot, ami megijesztett az ahogy visszanéztek. Hosszan kisértek tekintetükkel, rezzenéstelen arcal és nekem hideg futkározott a hátamon. Arra gondoltam, hogy ezek simán lecsphatnának éngem mint a taxiórát, aztán szegény megboldogulttal ketten osztozhatnánk az egyszemélyes síron. A kutya ki nem derítené, hová lett ez a külföldi. Hát ez jutott nekem eszembe mikor tekintetünk találkozott. Szép komótosan megfordultam és lassan, nagyon lassan, megindultam kifelé a temetőből. Mint aki elnézte a dolgot és tulajdonképpen sziljódkáért ugrott le a közeli gasztronómba. Azaz, hogy le is fordítsam, sós heringért a boltba.
Felmerülhet a kedves olvasóban, hogy mi lehetett az indíték? Hát az mindenképpen látszott rajtam, hogy külföldi, sőt európai vagyok. Karaganda Kazahsztánban van, egy szocialista bányász város, olyasmi lehet mint mondjuk Tatabánya. Tehát ha küldföldi vagyok és európai akkor nekem lehet, hogy van pénzem. Dollár, márka, ilyesmi. Akik halottakkal dolgoznak kevesebbre becsülik az életet. Meg olyan szépen együtt voltak, régi kollégák, sehol senki rajtunk kívül, már a sír is megvan. Szóval sok ok szólt amellett, hogy könnyedén jussanak némi valutához. Akkor még megvoltak a valutás boltok (éppúgy mint nálunk a diplomata boltok) néhány olyan cikket be lehetett volna szerezni amit évek óta nem láttak. Vagy évtizedek óta. Hát ezért sunnyogtam én el onnan nagy hirtelenjében. Megúsztam, és hálás vagyok a sorsnak.
Messzire elkalandoztunk Novoszibirszktől meg a nagy hidegtől. Mellesleg kétszer voltam Novoszibirszkben, mindkét alkalommal nyáron, júliusban. Ugyanolyan mint nálunk. Forróság, meleg. Megfürödtünk az Ob-ban is. Főnököm nem hozott fürdő nadrágot, sebaj, vettünk neki 2 rubelért egy orosz gatyát, szép mintás volt, olyan boxerfazonút. Örült neki, olyan volt mint egy fürdőnadrág. Nálunk. Mert ott erről minden nő rögtön tudta, hogy ez bizony egy alsónadrág, hogy azt ne mondjam gatya. Hiszten szeretett párja minden este ilyenben bújt be melléje az ágyba, hogyne ismerte volna. Nem sok pizsamát láttam én arrafelé, nem igazán volt divatban. De nem nagyon érdekelt bennünket. Kánikula volt, a szép tiszta és meleg Ob csábítóan hívogatott bennünket. Isteni volt, most is érzem a bőrömön a folyó kellemes, hűsítő simogatását.
