A film és a valóság néha furcsa helyzeteket teremt. A valóságban először katonáskodik az ember és - ha nincs szerencséje - csak utólag néz ránk ijedten egy gyorsfényképről, amely történetesen egy fejfára van rögzítve.
Hát nálam most ez fordítva történt. Én 1983-ban és 1984-ben láttam a katonasírokat Moszkvában egy - a várostól sok-sok kilométerre - lévő temető egyik új parcellájában, most pedig megnéztem egy filmet ami olyan katonáknak életét és halálát mutatta be, amelyek annakidején ott feküdtek azokban a parcellákban. Természetesen nem azokról van szó, hiszen ez csak egy film. Másfajta sír nem is volt ott, csak friss katonasírok szépen pedánsan egymás mellett. Egyforma fejfákkal, rajtuk a fényképek. Olyan 18-20 éves fiatal embereké akiket behívtak katonának és a sors Afganisztánba vetette őket.
És lám milyen az élet. Most pedig alkalmam volt - természetesen videóról - megnézni egy filmet amely olyan szovjet katonákról szólt akik annakidején Afganisztánban harcoltak, afgánok oldalán, afgánok ellen. 10 évig tartott ez az értelmetlen polgárháború, 10 évig szedte a halál az áldozatait, 10 éven keresztül mentek haza a lezárt koporsók, melyeket szigorúan tilos volt felnyitni. Igaz, nem is lehetett volna, hiszen a cinkkoporsók le voltak forrasztva. Sokszor nem is az volt benne akinek a neve az oldalán szerepelt, hanem valami nehezék, mert akinek benne kellett volna lennie azt gránát tépte szét, vagy szénné égett egy harckocsiban. De ezt a hozzátartozók nem tudhatták, erre azért nagyon odafigyeltek a megfelelő szervek. És persze az a megnyugvás sem járt a hozzátartozóknak, hogy biztosak lehessenek benne, hogy az ő hozzátartozójuk fekszik a koporsóban.
És mindez történt abban az országban, ahol a halott a temetéseken a ravatalon nyitott koporsóban fekszik a szertartás alatt és ahol a közeli hozzátartozók úgy búcsúznak el a halottól, hogy homlokát megérintik ajkukkal. Megteszik ezt akkor is ha természetes halállal halt meg az illető, de láttam egy dokumentum filmben rendőrnőtől is búcsúzni így, akit a bűnözők lőttek főbe. Egy vékony fehér szalag a homlokon, ennyi emlékeztetett a halált okozó lövésre. Lehet, hogy ma már nem így van, 25 éve még így volt. Nem egy temetésen láttam. Hát ez a fajta végső búcsú nem járt ki az Afganisztánban elhunytak hozzátartozóinak. Nekik a fájdalom meg a gyász járt ki. Meg az ingyenes állami temetés.
Jó film volt ez a tegnapi, sajnos nem tudom kideríteni már a címét. De ha majd ismét megy megírom időben. Egyébként arról szól, hogy egy 20 év körüli fiatal embert behívnak katonának és egy rövid kiképzés után Afganisztánba kerül. Itt harcol, mígnem fogságba nem esik. Eleinte ki akarják végezni de a parancsnok nem engedi. Viszik magukkal mint foglyot, közben pedig megkedvelteti magát, egyre kevésbé kezelik fogolyként. Aztán egyszer kiderül, hogy megmentett egy afgán nőt a megerőszakolástól, ezért elengedik. Igaz, ebbe viszont az ő hibájából belehal egy honfitársa. Elengedik tehát és elindul, hogy eljusson Franciaországba, de nem jut el, Pakisztánban megölik. Ennyi hát a történet. Én meg a film nézése közben nem tudom feledni azokat a rövidre nyírt hajú kiskatonákat akiknek a fényképeit a friss halmokba szúrt fejfákon láttam. Mostanra összeállt a kép, csak fordított sorrendben. Előbb láttam a sírjukat, most megnézhettem a harcaikat is. Nyugodjanak békében.
