Egyik rendszeres olvasóm meglepődéssel kommentálja legutóbbi írásomat. Mint írja nem gondolta volna hogy szülein kívül mástól is hall Jekatyerinburgról. Sőt, mint írja már ő is kétszer megfordult ott egy-egy hónapra. Hát ami azt illeti ezen meg én csodálkozom egy picit mert azért ez a Jekatyerinburg nem annyira izgalmas hely, hogy az ember kétszer is elmenjen oda, ráadásul egy-egy hónapra.:)

Én egyébként úgy keveredtem a városba a nyolcvanas évek végén, hogy megpályáztam egy ösztöndíjat amelynek segítségével 2 hetet tölthettem az ottani Bányászati Egyetemen. Illetve akkor még főiskolán. A repülőtéren maga az egyetem egyik rektorhelyettese fogadott. Ez az előnye annak, ha az ember nem egy  - a külföldiek által - felkapott helyre megy. Moszkvában jó esetben a barátaim fogadtak volna, amire sok esetben sor is került, mivel az egyetem nem érezte kötelességének bárkit is kiküldeni elém a repülőtérre. Nem úgy Jekatyerinburgban, ahol a rektorhelyettes személyesen szánta rá magát egyik fiatal kollégájával, hogy a repülőtérről befuvarozzanak egy kisebb szállodába, ami nagyon kényelmes hely volt. Mint később kiderült a jó kapcsolatoknak köszönhető, ez ugyanis valami pártüdülő volt. Gondolom mondanom sem kell melyik párté. Ez esetben megint annak előnyét élveztem, hogy messziről jött ember voltam. Meg - mint később kiderült - az egyetem szeretett volna valamiféle együttműködési szerződést kötni a mi egyetemünkkel és úgy érezték fontos, hogy jó benyomásokkal térjek haza. Törekvéseiket siker koronázta, valóban jó hangulatban tértem esténként nyugovóra. Nagyon nem ragadnék le ezeknél a benyomásoknál, a lényeg az, hogy valóban kialakult egyfajta együttműködés, később néhány kollégám szintén ellátogatott az ottani egyetemre, onnan pedig szintén érkeztek vendégek a mi egyetemünkre.

De térjünk vissza az én utamhoz. Tényleg tenyerükön hordtak. Napközben az egyetemmel ismerkedtem, délutánonként, esténként pedig mindig volt valami program. Emlékszem mikor először végigvittek egy irgalmatlan hosszú sugárúton én két dologra figyeltem fel: egyik egy elektronikai gyár volt ahol a szupertitkos interkontinentális és egyéb rakéták irányító berendezéseit gyártották, a másik épület pedig amire rákérdeztem a KGB épülete volt. A város korábban külföldiek elől elzárt város volt, nem sokat törődtek az álcázással. Aztán mikor megnyílt a város a külföldiek előtt is gondolom nem tartották fontosnak megfelelően elrejteni ezeket az épületeket. Kísérőm mindenesetre elismerően bólintott, hogy 2 titkos épület van a városban mindkettőt kiszúrtam.

Aztán szerettem volna elmenni az Uralmas nevű hatalmas gépgyárba, ahol közel 100 ezer ember dolgozott. Persze nem kis traktorokat gyártottak hanem a legújabb harckocsi típusokat. Hát ez sajnos nem jött be, helyette megnéztünk néhány templomot, majd kivittek valahová a város mellé az erdőbe, ahol ráállhattam egy vonal két oldalára. Egyik lábammal Európában voltam a másikkal pedig Ázsiában. Nagyon büszkén néztem bele a fényképezőgép objektívjába. Már elképzeltem hogyan fogok eldicsekedni itthon azzal, hogy Európa és Ázsia határán jártam. Hát sajnos ez sem jött be, ugyanis nem ez én gépemmel készült a felvétel hanem a vendéglátóéval, ők viszont valamit elszúrtak mikor a filmet kivették a gépből. Sajnos ez csak későn derült ki, amikor én már itthon voltam. Innen meg már macerás lett volna visszamennem egy fényképfelvétel miatt. Pedig én vinni akartam a magamét, de nyilván úgy gondolták a vendég az vendég, az ne koptassa a saját gépét. 

Aztán elvittek az Uráli Egyetemre is, igaz én kértem. Volt ott ugyanis egy Finn-Ugor Tanszék és én úgy gondoltam egy beszélgetés bizonyára érdekes lesz. Ugyanis a közelben élnek a hanti-manysik és az egyetem néhány kutatója úgy döntött, hogy ők a hanti-manysi és magyar rokonsággal foglalkoznak. Hát sajnos finnugorul nem értettük meg egymást, így aztán maradt továbbra is az orosz mint közvetítő nyelv. Mutattak néhány cikket amelyekben jól kivehető volt a ciril betűk között néhány zárójelbe tett magyar szó. Kicsit beszélgettünk ezekről a dolgokról.

Egy-két óra után igazán barátságos hangulatban váltunk el, hogy kiugorjunk a temetőbe. Rajtam addigra már teljesen elhatalmasodott a temetőlátogatási mánia. Akárhol jártam külföldön mindenhol elmentem egy-egy temetőbe ahol a sírokat nézegetve és a sírfeliratokat silabizálva próbáltam minél jobban megismerni egy-egy nép életének ezt a szegmesét is. Persze félelmetes kalandba is keveredtem egyszer, érdemes átfutni, itt olvasható. Ezután egy darabig egyébként nem mentem egyedül temetőbe. A fiúk itt sem engedtek el egyedül. Na persze kérdezték miért akarok kimenni a temetőbe? Megmondtam nekik, hogy tudomásom szerint sok magyar hadifogoly raboskodott errefelé, hátha találok magyarokat eltemetve. Persze nem találtam. Igaz, annyi idő alatt nem is lehetett. Ugyanis a dolog úgy nézett ki, hogy ők hárman ott maradtak a kocsi mellett állva, és barátságosan integettek, hogy menjek csak megvárnak. Hát most ki az aki órákra eltűnik egy temetőben sírokat nézegetni, miközben tudja, hogy egy autónak támaszkodva hárman is várnak rá? Hát senki. Én is éppen csak kicsit körülnéztem és már mentem is vissza.

Azt a házat ahol a cári családot kivégezték már egyedül néztem meg. Helyesebben a helyét, mert a házat Borisz Jelcin - aki akkor területi (megyei) első titkár volt arrafelé - leromboltatta. Később aztán úgy tudom egy templomot emeltek fölé, de az már jóval később volt, már ebben a rendszerben. Akkor viszont már csak a ház helye volt meg. Aztán lassan eltelt ez a két hét is és indulhattam haza, hogy aztán néhány hónap múlva én fogadhassam kinti kísérőmet Miskolcon. 

Végül egy igazi Jekatyerinburgi anekdota. Mint említettem van a városnak egy nagyon hosszú sugárútja. Ennek egyik végén volt egy szobor. Jakov Mihajlovics Szverdlovszk áll egy zakóban abban az irgalmatlan urali hidegben. Tőle néhány kilométerre, de látótávolságban maga Vlagyimir Iljics Lenin áll felöltőben, kezével előre mutatva, közvetlenül a szomszédságban található nagyáruház irányába. Aminek ott CUM (ЦУМ) volt a neve. Mi ezt a szobrot egyébként úgy szoktuk meg, hogy Lenin elvtárs nyilván a lenini utat mutatja, kvázi illusztrációként a tanításhoz, hogy "Tovább a lenini úton!". Itt viszont a lenini út helyett egy irdatlan ronda épület állt hatalmas betűkkel a tetején, hogy "ЦУМ". És akkor a vicc: Jakov Mihajlovics kérdezi Lenint: "Vlagyimir Iljics, hol vetted a felöltődet?" Mire Lenin válasza miközben az áruház felé mutat: " A CUM-baaaaan!" Hát ennyi a vicc, tessék legalább mosolyogni. És hogy jobban elképzelhessük nézzük meg Lenin elvtársat amint a lenini utat mutatja. Vagy inkább, hogy hol vette a kabátját.:))

A szobor ugyan nem ugyanaz de az is valahogy így néz ki.  Ja igen. És zimankóban képzeljük el, ne ilyen verőfényes, szép időben. :)