Idén nincs jó évünk. Engem ugyan nem érint sem az árvíz sem a vörösiszap de vannak honfitársaim akiket érint. És miután mi mind ugyanazon ország lakói vagyunk, ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanazt az országot valljuk hazánknak kötődöm hozzájuk és ha ők bajban vannak ez engem is rosszul érint, együttérzek velük.
Most nagyon őszinte leszek, hiszen egy blog attól is jó, hogy az ember őszintén fogalmazhatja meg a gondolatait. Elmondom hát, hogy engem egy árvíz vagy egy váratlan vörösiszap betörés jobban meg tud érinteni mint például egy Ázsiában vagy Afrikában történt tömegkatasztrófa, még ha ott esetleg több száz áldozata is van a szerencsétlenségnek. Lehet, hogy nem leszek népszerű ezekkel a gondolatokkal, de én tényleg így érzek. Sokszor nem is értem miért kerül be a mi híradásainkba ha mondjuk valahol Afrikában vagy Ázsiában egy autóbusz utasai balesetet szenvednek és a balesetnek vannak halálos áldozatai is. Közel 7 milliárdnyian élünk ezen a földön, naponta milliók halnak meg, miért fontos nekem tudnom arról, hogy valahol Afrikában vagy Ázsiában 20 ember meghal autóbusz balesetben? Akárhogy szeretném, érzelmileg nem tudnak ezek a hírek megérinteni. Sajnálatos persze ha emberek halnak meg de ők nekem ismeretlenek, idegenek, semmi nem köt hozzájuk azon kívül, hogy emberek ők is. Egy idegen ország lakói, egy idegen kultúrán felnőtt nép képviselői.
Persze - gondolom mindenki érzi - hogy itt nem a földrajzi különbségek a meghatározók, hanem az, hogy magyarok vagyunk. És itt mindegy hogy hol magyar az ember. Mint írtam ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanaz a történelmünk, mi mindnyájan Petőfi versein, Móra Ferenc novelláin nőttünk fel, az ő költői és írói tevékenységük határozza meg a viszonyunkat egymáshoz és a hazánkhoz. Vagy ha mi már nem is a szüleink még igen. Nekem ugyanolyan magyarok a Kanadában vagy Ausztráliában élő magyarok mintha a szomszéd utcában élnének. Vannak rokonaink Kanadában, itt is írtam róluk. Ők is magyarok. Ez az ami közösséggé formál bennünket és ebbe nem ugyanolyan súllyal férnek bele érzelmileg az afrikai, ázsiai országokban tragikusan elhunyt áldozatok. Persze, sajnálatos az is, de rám igazán a honfitársaimat ért tragédiák hatnak, én őket tudom igazán sajnálni. Szegény kanadai magyar fiú egyedül halt meg nemrégiben Afganisztánban mégis jobban megrendített mint egy autóbusznyi áldozat valahol egy távoli afrikai országban. Hát sajnálom, de ez van. És akkor még nem említettem a nemrégiben fiatalon elhunyt itthonról kikerült hősi halottainkat.
Ezért rendít meg engem most a vörös iszap által meglepett és elöntött embertársaim sorsa, és ezért rendített meg június elején az árvízkárosultak helyzete is. Jó képzelőerőm van, el tudom képzelni a lakásunkat amint 30 centi magas vízben állnak a bútorok, a bútorok alsó polcain vízben tocsognak a ruhák és cipők, a konyhai szekrényekben az edényeket lepi el a szennyes víz, a fürdőszobában a mosógépet és a lomkamrában minden vízben áll amiket még kár lett volna kidobni. És ezen az sem változtat sokat, hogy ez az árvíz része vagy ronda vörös salakos iszap az ami ellepi.
És tényleg sajnálom őket. Tudom a társadalom megmozdul majd. Hallom már megnyílott újra a lehetőség, hogy mobil hívásonként egy bizonyos (talán 200 Ft) összeget ajánljunk fel a károsultaknak. Tehát az áldozatok nem maradnak magukra. De azt is tudom, hogy a károk megtérülése soha nem teljes, csak kis mértékben tudja enyhíteni a katasztrófák áldozatainak veszteségeit. Ebből sajnos csak rosszul lehet kijönni. Mindenesetre én részvéttel nézem szerencsétlenségüket és biztos vagyok benne, hogy mások sem érzéketlenül, hidegen és közömbösen szemlélik bajaikat. Úgy gondolom azért ez is valami.
