Néhány napja írtam egyik kedvenc filmemről, "A lovakat lelövik, ugye?" címűről. Ez a film annyira a kedvencem, hogy úgy 4 éve, amikor úgy döntöttem, hogy időnként elmegyek a kollégiumba egy-egy jó filmmel, ezzel kezdtem a sort. De haladjunk sorjában.
A dolog úgy indult, hogy látva a sok videokazettámat úgy döntöttem néhány jó filmet jó lenne megosztani hallgatóimmal is. Először arra gondoltam, hogy a tanszéki könyvtárban nézünk meg közösen egy-egy filmet. A tanszéken viszont nem volt TV, tehát először azt kellett szerezni. Érkeztek is a felajánlások, természetesen ingyen. Én ki is választottam egyet, el is hoztam. Mire idáig jutottam eszembe jutott, hogy ehhez a dologhoz azért engedélyeket kell kérnem. A tanszékvezetőmtől mindenképpen, de lehet, hogy a dékántól is. Ekkora hercehurcát nem akartam, úgy döntöttem tehát, hogy elmegyek a kollégiumba. Van ott egy klub, TV biztos van, a többit meg majd meglátjuk. Érdeklődni kezdtem, kiderült, hogy valóban van TV, videó viszont nincs, ellenben van DVD lejátszó. Persze ha már eddig eljutottam nem hátráltam meg. Van nekem videóm, majd viszek azt is. Most már könnyű helyzetben voltam, 20 évvel ezelőtt nem biztos hogy felvállaltam volna, hogy odacipelek egy 10 kilós, fél asztalnyi valamit. Mert az első videók nagyjából ekkorák voltak. Most viszont már tényleg a hónom alatt elfért és nem is volt nehéz. Már csak egy dolog volt hátra, kiértesíteni az érintetteket. Ehhez jók voltak azok az email címjegyzékek amiket az oktatáshoz gyűjtögettem akkor már évek óta.
Ezt követően kitűztem a napot, kiértesítettem a jövendő hallgatóságot, majd a meghirdetett nap estéjén hónom alá vágtam a videót és a kazettát és megindultam a kollégiumba. Hát tömegek nem vártak az biztos. Vagy nyolcan ültek a klubban, gyanítom, hogy ők sem hozzám jöttek, de ha már ott voltak nem mentek el. Körülnézve csupán néhány embert láttam azok közül akiknek én is írtam. Aztán valaki végigszaladt néhány szobán, így jött még vagy három. Ez már a végleges létszám volt, kezdődhetett a vetítés. A fimet végignéztük, a nézőközönség szolid tetszésnyilvánításban részesített és mindenki ment a dolgára.
Úgy gondoltam nem adom fel. Nem sokkal később megint meghirdettem sajátos esti programomat. Ennek az lett a következménye hogy már a szobákból is eltűnt mindenki mikor híre ment, hogy megint megyek a videómmal és a kazettámmal. Amin egyébként ezúttal a "Tűz van, babám!" című Milos Forman film volt. Itt is nagyjából tízen voltunk, köztük a klubvezető is. Gondolom ő hivatalból, bár bezárhatta volna a büfét, de nyilván már illendőségből is maradt.
Ezután feladtam próbálkozásaimat. Rájöttem, hogy itt van valami ami én nem tudok. Vagy részben tudok. Tudom, hogy az ami n e k e m jó film, nem biztos, hogy a mai fiataloknak is jó film. Ezt be kell látnom. Más környezetben nőttek fel, kicsit másabbak az értékek, tehát más fejjel is gondolkoznak. A másik amire rájöttem, hogy ezek a fiatalok minden filmet el tudnak érni ha akarnak, nincs szükségük arra, hogy az én általam vitt kazettáról ismerjék meg a világ filmtermésének színe javát. Ez egy nagy tanulság volt. Innen már órán is bátrabban ajánlottam nekik filmeket, mert tudtam, ha akarják meg tudják szerezni és meg tudják nézni. Ezért nem is gondolom, hogy nekem kellene elvinnem gyűjteményem féltve őrzött darabjait. Elég ha felhívom a figyelmüket.
Hogy mi lett a kapott TV-vel? Megkérdeztem a gazdájától mi legyen vele? Úgy tűnt örül, hogy elhoztam. Vettem néhány üveg rendesebb italt és odaadtam neki. Némiképp tiltakozott, aztán megköszönte, mint ahogy én is a TV-t. Így ért véget az én próbálkozásom, hogy közelebb vigyem a hallgatósághoz a legjobb filmeket. A szó szoros értelmében.
