Még a nagy szerver karbantartás előtt írtam a "Moszkva nem hisz a könnyeknek" című szovjet filmről és akkor azt ígértem, hegy ennek kapcsán majd írok még valamiről. Aztán jött a karbantartás, elég hosszú volt, én meg szépen elfelejtettem, hogy mit is akartam írni. Már letettem róla hogy valaha is eszembe jut, amikor tegnap este végre beugrott. Hát persze, a Lenin Könyvtárról. A dolog pedig azért jutott eszembe mert a film egyik főszereplője úgy gondolta, hogy férjnek kiválóan megfelelne valami tudós bagoly, egy kandidátus vagy egy professzor, és ilyet legkönnyebben talán a Lenin Könyvtárban lehet találni. Be is ült olvasgatni, aztán szünetben lement a dohányzóba is, szóval sokféle praktikát bevetett, hogy szert tegyen valami jó partira. Végül is nem tett szert, sőt igen rossz partit csinált. Igaz nem a tudomány hanem a sport világából, de nem folytatom, inkább nézzük meg a filmet.
És akkor következzék a Lenin Könyvtár. Életemnek egy bizonyos szakaszában elég sűrűn megfordultam itt, de aztán rájöttem, hogy ha a saját dolgaimmal is haladni akarok akkor érdemesebb inkább az Országos Műszaki Könyvtárba járnom. Itt ugyanis a katalógusban mindenféle érdekes olvasmányokat találtam aminek viszont semmi köze nem volt ahhoz amiért én Moszkvába jártam. Maga a könyvtár világhíresség, nem véletlenül szentelt minden orosz nyelvkönyv legalább egy olvasmányt ami erről szólt. Hogy érzékeljük grandiózusságát talán vessünk egy pillantást az alábbi képre:
Láthatjuk, hogy nem egy inci-finci épületről van szó. Bár ismerve a szovjet ideológiát (miszerint mindenből nekik van a legnagyobb, még kerti törpéből is) kicsit gyanúsnak találhatjuk ezt a hatalmas épületet, de tanúsíthatom hogy tényleg nagyon sok anyag található benne, a termek pedig nagyon sok elmélyülni vágyó tudós embert tudnak egy időben magukba fogadni. Egyedül a fénymásoló kapacitás nem volt elegendő, ráadásul még azt sem mondhatom, hogy ennek ideológiai okai voltak, hiszen onnan 10 perc gyaloglásra a Műszaki Könyvtárban korlátlanul másoltathatott bárki, oldalanként 10 kopejkáért. És ha már elkezdtem ezt a fénymásolást fejezzük is be.
A dolog itt úgy működött, hogy azok akik szerettek volna másoltatni jóval a nyitás előtt ott voltak a bejáratnál és szépen sorba álltak. Mint tudjuk a Szovjetunióban volt a sorban állásnak a legfejlettebb kultúrája. Szóval sorba álltak és amikor megjelent egy szigorú tekintetű hivatalnok (többnyire nő) hogy kiragasszon egy vagy két A/4-es lapot az ajtóra, rögtön megmozdultak, hogy sorban egymás után feliratkozzanak. Naponta 100 aláírást fogadtak el, tehát a Szovjetunió legnagyobb könyvtárában ennyire futotta a másolási kapacitás. Aztán mikor kinyílt az ajtó szinte rohant mindenki aki feliratkozott, hogy minél előbb elvegye a polcokról a neki kikészített anyagokat és lehetőleg ne századiknak érkezzen a fénymásolás helyszínére.
Aztán mikor az ember ezt elintézte végre beülhetett az Olvasóterembe amelyben szigorú rend uralkodott. Mindenekelőtt csendnek kellett lenni. Ami persze érthető és értékelhető. Aztán óránként volt szellőztetés. A pincében lévő büfében kiváló söröket lehetett kapni, amit a város más pontjain nem nagyon, kivéve a drága szállodákat. Én több alkalommal szereztem be ezekben a büfékben méltán híres NDK-s söröket. Bizonyára emlékszünk még a Radeberger és Berliner sörökre. Hiába no, a tudós embert meg kell becsülni, gondolhatták a nép szolgái, ahogy a nép a vezetőit nevezte akkoriban. Azért túlzásokba nem estek, gondoljunk csak a fénymásoló kapacitásra. Érdemes megnézni néhány képet az olvasótermekről is, hogy jobban magunkba szívhassuk a könyvtár "levegőjét":
A középső kép nekem is szokatlan, ilyen zsúfoltságot én azért nem láttam. Inkább ez a kép volt jellemző, bár azért a székek nagy része foglalt volt, nem úgy mint itt.
Még egy dolgot érdemes megemlíteni. Amikor az ember bement a könyvtárba a bejáratnál (és a kijáratnál is) egy-egy rendőr, többnyire nő állt, és megnézte miféle papírokat és mappákat szorongatunk a kezünkben. Ezeknek be- és kivitelét nem korlátozták, de megnézték nincs-e köztük könyvtárból származó anyag. Könyvek bevitele ezekbe a könyvtárakba szóba sem jöhetett.
Végezetül egyik barátom mesélte, hogy fiatal kutatóként egyszer sorban állt valamikor a könyvtárban amikor egy idős, testes férfi furakodott előre. Persze a sorban állók morogtak, erre megfordult és dölyfösen csak annyit lökött oda, hogy "Kaganovics vagyok". Vagyis Sztálin közvetlen munkatársa az ötvenes évek elején. Hogy hogyan végződött a dolog már nem emlékszem. De nem is ez az érdekes. Egyébként szerintem mindenki kitalálja.
