Azért voltak Moszkvában érthetetlen dolgok is, mint például ez a fénymásolás. Mert azért az tényleg érthetetlen a közönséges halandó számára, hogy amíg a Szovjetunió első számú könyvtárában csak 100 főnek fénymásoltak egy nap, addig a tőle 10 perc járásra lévő Országos Műszaki Könyvtárban korlátlanul lehetett másoltatni. Én naponta másoltattam 40-50 oldalt és a kutya sem tette szóvá. Erre a mai napig nem találok magyarázatot.

A telefonálás más tészta. Első körben ezt sem értette az ember, aztán valamiféle magyarázatot csak kitalált. Mert az ember ilyen. Nehezen fogadja el az érthetetlen dolgokat így aztán agyal, hogy vajon mi lehetett annak az oka, hogy a nyolcvanas évek végén a Szovjetunió első számú telefonközpontjában a Gorkij utca elején 2 órát kellett várni amíg kapcsolták a mi miskolci lakásunkat. Viszont ha elmentem bármelyik barátomhoz, onnan közvetlenül tárcsázhattam a számunkat. Mert a dolog tényleg így működött akkoriban.

Mielőtt tovább mennénk vessünk egy pillantást erre híres Központi Telefonállomásra, amely mint látjuk idén 160 éves:

Vagyis az ember elment a fent említett Telefonközpontba, kifizetett 3 rubelt egy 3 perces telefonbeszélgetésért aztán leült és várt. Nem egyedül, a teremben mindig voltunk vagy harmincan, sokszor ülőhelyre is várnunk kellett. Körülöttünk körben számozott telefonfülkék voltak és egy hangszóróból szinte folyamatosan hallottuk, hogy melyik hívó melyik fülkébe menjen be. Miskolc esetében még azt is bemondták, hogy Magyarország. Mindezt az egészet színesítette az, hogy a fülkékben gyakran kiabálni kellett, hogy például Minszkben, Bakuban, Tbilisziben vagy Vlagyivosztokban megértsék azt amit a telefonáló a kagylóba mondott. Nem a távolsággal volt a probléma, hanem a telefonvonalakkal.

Ennek megfelelően tehát üldögélt az ember sokadmagával egy nagy teremben és hallgatta a telefonálók kiabálását, miközben igyekezett nem elszalasztani a pillanatot amikor őt hívják valamelyik fülkébe. Én mindig sikeresen meghallottam, de sokszor megfordult a fejemben mi lenne ha nem hallanám meg? Arra nem gondoltam, hogy még egyszer hívnának. Ez azokban az időkben nem volt szokás. Nyilván ha ragaszkodtam volna a  telefonáláshoz újabb 3 rubelért üldögélhettem volna még egy darabig a nem akármilyen hangzavarban.

Ezzel szemben ha elmentem bármelyik barátomhoz onnan simán tudtam hazatelefonálni. Tárcsáztam a 8-as számot, aztán a 36-ot, ami ugye Magyarország száma, majd Miskolc körzetszámát és a lakásom számát és hipp-hopp már beszélhettem is. Na ez hogy a csudában volt? A Szovjetunió Első Számú Telefon Állomásáról, amely szintén bekerült a rendesebb orosz nyelvkönyvekbe 2 órai várakozás után tudtam hazatelefonálni, a cimborám lakásáról pedig azonnal, ahogy mi neveztük korábban, crossbar rendszeren keresztül hívhattuk a lakásomat. Közvetlen tárcsázással, automatikusan, kezelő közreműködése nélkül.

Hát ezt nem értette akkoriban senki. Először arra gondoltunk, hogy nyilván nem kell hagyni, hogy a nép elkényelmesedjen. Csak üldögéljen az utazó ha már Moszkvában jár. Az is meglehet, hogy amikor megépítették a crossbar rendszert Moszkvában is, az ország felelős vezetői úgy dönthettek, hogy ha már megvan ez az egész minek szétbontani, egyébként is nem árt ha rajta tartjuk a szemünket a vidékieken és a külföldieken. Igaz, hogy ide csak a csóró külföldiek jártak, hiszen a gazdagabbak a szállodai szobájukból közvetlenül telefonálhattak. Én mindenképpen nevelő hatást véltem felfedezni ebben a szívatásban. Mert nem volt más, hiszen a technikai lehetőségek már megvoltak a közvetlen tárcsázásra is.

Végezetül egy érdekesség. Az alábbi képet 2010 januárjában készítettem egyik jobb szállodánk halljában, közel a Recepcióhoz. Nyilván arra szolgált, hogy ha valaki telefonálni akart a Recepció ide kapcsolta a hívott felet. A hívó pedig innen tudta lebonyolítani a beszélgetését. Kíváncsi lennék az utóbbi időkben milyen gyakorisággal vették igénybe a szálló lakói ezt a fajta szolgáltatást?

Mint látjuk egyszerre két ügyfél is beszélhetett. Bár az is lehet, hogy ez is része a manapság divatos retró hullámnak. Király lehet mobil telefonnal a zsebben felhívni a nagyit, megmutatni a gyerekeknek hogyan is éltünk mi, amíg nem volt mobil telefon. Hát így.